Krisztus kultúrája
Becsben tudjuk tartani a saját földi kultúránk legjavát úgy, hogy közben teljes mértékben részt veszünk az örökkévaló kultúrában, amely Jézus Krisztus evangéliumából ered.
Milyen pompás a világ, amelyben élünk és amelyen osztozunk! Kultúrában gazdag országok százaira, csoportok ezreire tagolódott népek, nyelvek, szokások és történelmek óriási változatosságának otthona. Az emberiségnek bőven van mire büszkének lennie és van mit ünnepelnie. Ám amíg a tanult viselkedés – azok a dolgok, amelyeknek ki vagyunk téve abban a kultúrában, amelyben felnövünk – hatalmas erőt adhat nekünk az életünkben, egyúttal időnként jelentős akadállyá is válhat.
Tűnhet úgy, hogy a kultúra oly mélyen beleivódott a gondolkodásunkba és a viselkedésünkbe, hogy lehetetlen megváltoztatni. Végül is az érzéseink nagy része meghatároz minket, ezekből merítünk egyfajta önazonosságot. Olyan erős befolyással bírhat, hogy nem vesszük észre a saját kultúránkban az emberi gyengeségeket vagy hibákat, és emiatt vonakodunk elvetni néhányat atyáink hagyományaiból. Ha valaki megszállottja a saját kulturális önazonosságának, akkor az az egyébként elismerésre méltó – sőt, akár isteni – elképzelések, tulajdonságok és viselkedés elutasításához is vezethet.
Pár évvel ezelőtt ismertem egy csodálatos úriembert, akivel szemléltetni tudom a kulturális rövidlátás ezen egyetemes alapelvét. Először Szingapúrban találkoztam vele, amikor beosztottak a családja házitanítójának. India déli részéről származott, a szanszkrit és a tamil nyelv kiváló egyetemi oktatója volt. Csodálatos felesége és két fia az egyház tagjai voltak, de ő maga soha nem csatlakozott, és nem is nagyon hallgatta meg az evangélium tanításait. Örült a felesége és a fiai fejlődésének, és teljes mértékben támogatta őket a törekvéseikben és az egyházi feladataikban.
Amikor felajánlottam, hogy megtanítom neki az evangélium tantételeit és megosztom vele a hitelveinket, először ellenkezett. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, miért: úgy érezte, hogy ezáltal a múltja, a népe és a történelme árulójává válna. Gondolatmenete szerint ezzel megtagadná mindazt, ami ő maga, mindazt, amire a családja tanította, hogy ki legyen, vagyis a teljes indiai örökségét. A következő hónapok során át tudtuk beszélni ezeket a kérdéseket. Lenyűgözött (bár nem lepett meg), ahogyan Jézus Krisztus evangéliuma fel tudta nyitni a szemét, hogy más nézőpontból lássa a dolgokat.
A legtöbb emberalkotta kultúrában található jó és rossz, építő és romboló dolog is.
Világunk gondjainak nagy része az emberek kultúrájából eredő, egymástól eltérő elképzelések és hagyományok ütközésének közvetlen eredménye. Azonban jóformán minden viszály és zűrzavar gyorsan elhalványulna akkor, ha a világ elfogadná az eredeti kultúrát, azt, amellyel nem is olyan régen mindannyian rendelkeztünk. Ez a kultúra a halandóság előtti létezésünk idején keletkezett. Ez volt Ádám és Énók kultúrája. Ez volt a Szabadítónak az idők delén elhangzott tanításaira alapozott kultúra, amely napjainkban újra minden nő és férfi számára elérhető. Egyedi. Ez minden kultúra legnagyszerűbbike, és a boldogság nagyszerű tervéből ered, amelynek a szerzője Isten, a bajnoka pedig Krisztus. Egyesít, nem pedig megoszt. Gyógyít, nem pedig árt.
Jézus Krisztus evangéliuma arra tanít minket, hogy az életnek célja van. Ittlétünk nem csupán valamilyen hatalmas kozmikus baleset vagy hiba! Okkal vagyunk itt.
Ez a kultúra annak bizonyságában gyökerezik, hogy Mennyei Atyánk létezik, hogy Ő valóságos, és mindannyiunkat szeret, méghozzá egyenként. Mi vagyunk az Ő „munká[ja] és dicsőség[e]”1. Ez a kultúra az egyenlő érték elvét vallja. Nem ismer el sem kasztot, sem osztályt. Végső soron mindannyian testvérek vagyunk, mennyei szüleink lélekgyermekei – szó szerint. Minden kultúra legnagyszerűbbikében nincs előítélet vagy „mi kontra ők” gondolkodásmód. Mindannyian „mi” vagyunk. Mindannyian „ők” vagyunk. Hiszünk abban, hogy felelősek és felelősségre vonhatóak vagyunk magunkért, egymásért, az egyházért és a világunkért. A felelősség és a felelősségre vonhatóság fontos tényezők a fejlődésünkben.
Ennek a kultúrának az alapköve a jószívűség, a valódi krisztusi törődés. Valóban törődünk embertársaink fizikai és lelki szükségleteivel, és tettekre váltjuk ezeket az érzéseket. Ez elűzi az előítéletet és a gyűlöletet.
Az Isten szavára összpontosító kinyilatkoztatás kultúráját élvezzük, amint azt a próféták megkapják (és személyesen mindannyiunk számára hitelesíthető a Szentlélek által). Az egész emberiség ismerheti Isten akaratát és szándékát.
Ez a kultúra síkra száll az önrendelkezés alapelvéért. A választás képessége rendkívül fontos a fejlődésünk és a boldogságunk szempontjából. Elengedhetetlen az, hogy bölcsen válasszunk.
Ez a tanulás és a tanulmányozás kultúrája. A tudást, a bölcsességet, és mindenben a legjobbat keressük.
Ez a hit és az engedelmesség kultúrája. Kultúránk első tantétele a Jézus Krisztusba vetett hit, melynek eredménye a tanításai és a parancsolatai iránti engedelmesség. Ezek önuralomhoz vezetnek.
Ez az ima kultúrája. Hiszünk abban, hogy Isten nem csupán hall minket, hanem segít is nekünk.
Ez a szövetségek és szertartások, a magas erkölcsi mércék, az áldozathozatal, a megbocsátás és a bűnbánat, valamint testünk temploma gondozásának kultúrája. Mindez az Isten iránti elkötelezettségünkről tanúskodik.
Ez egy olyan kultúra, amelyet a papság kormányoz, amely a felhatalmazás az Isten nevében való cselekvésre, Isten hatalma a gyermekei megáldására. Felemeli az egyéneket, lehetővé téve számukra azt, hogy jobb emberek, vezetők, anyák, apák és társak legyenek – és megszenteli az otthont.
Ebben a legrégebbi kultúrában bővelkednek a Jézus Krisztusba vetett hit, a papság hatalma, az ima, az önművelés, az igaz megtérés és a megbocsátás által véghezvitt valódi csodák.
Ez a misszionáriusi munka kultúrája. A lelkek értéke nagy.
Krisztus kultúrájában a nők elfoglalják az őket megillető és örök státuszukat. Nem a férfiak alárendeltjei, mint a mai világ számos kultúrájában, hanem teljes és egyenrangú társak itt és az eljövendő világban is.
Ez a kultúra megerősíti a család szentségét. A család az örökkévalóság alapvető egysége. A család tökéletesítése minden áldozatot megér, mert az elhangzott tanítás szerint „semmilyen más siker nem ellensúlyozhatja az otthon elszenvedett kudarcot”2. Otthon végezzük a legjobb munkánkat, és teszünk szert a legnagyobb boldogságra.
Krisztus kultúrájának távlata van – az örökkévalóságra összpontosít és az szab neki irányt. Ez a kultúra a tartós értékkel bíró dolgokkal törődik. Jézus Krisztus evangéliumából ered, amely örökkévaló, és magyarázatot ad a létezésünkre vonatkozó miért, mit és hol kérdésekre. (Befogadó, nem kirekesztő.) Mivel ezt a kultúrát a Szabadító tanításainak alkalmazása eredményezi, segít gyógyírt nyújtani, melyre oly nagy szüksége van a világunknak.
Micsoda áldás e fenséges és nemes életvitel részének lenni! A legnagyszerűbb kultúra részének lenni változást igényel. A próféták azt tanították, hogy a régi kultúránkból magunk mögött kell hagynunk azt, ami nem egyeztethető össze Krisztus kultúrájával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindent magunk mögött kellene hagynunk. A próféták azt is kihangsúlyozták, hogy mindannyiunkat arra kérnek, hozzuk magunkkal a hitünket, a tehetségeinket és a tudásunkat – mindazt, ami jó az életünkben és a saját kultúránkban –, és engedjük, hogy az egyház az evangélium üzenete által „hozzáte[gyen] valamit”3.
Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza nem egy nyugati társaság vagy amerikai kulturális jelenség. Ez egy nemzetközi egyház, mindig is annak volt szánva. Sőt, földöntúli. Az új egyháztagok szerte a világból gazdagítják, sokszínűvé és izgalmassá teszik egyre növekvő családunkat. Az utolsó napi szentek továbbra is mindig mindenhol ünneplik és tiszteletben tartják saját örökségüket és hőseiket, azonban már valami sokkal hatalmasabbnak is a részei. Krisztus kultúrája segít úgy látnunk magunkat, amilyenek valójában vagyunk, és az örökkévalóság az igazlelkűséggel kiigazított lencséjén keresztül nézve még inkább képesek vagyunk a boldogság nagyszerű tervének véghezvitelére.
Nos, vajon mi történt a barátommal? Tanították neki a leckéket és csatlakozott az egyházhoz. A családját azóta az időre és az egész örökkévalóságra egymáshoz pecsételték az Ausztráliai Sydney templomban. Kis dolgokról lemondott, és az övé lett minden lehetőség. Felfedezte, hogy így is ünnepelheti a történelmét, lehet büszke az őseire – a zenéjükre, a táncaikra, az irodalmukra, az ételeikre –, az országára és annak népére. Rájött, hogy helyi kultúrájának javát gond nélkül bele tudja foglalni minden kultúra legnagyszerűbbikébe. Felfedezte, hogy ha a régi életéből elhozza az újba azt, ami összhangban áll az igazsággal és az igazlelkűséggel, akkor az csak gazdagítja a szentek közösségét, és segít mindenkit egységbe vonni a menny társadalmában.
Tényleg becsben tudjuk tartani a saját földi kultúránk legjavát úgy, hogy közben teljes mértékben részt veszünk a legrégebbi – az eredeti, a legfőbb, az örök – kultúrában, amely Jézus Krisztus evangéliumából ered. Mily csodálatos örökségen osztozunk mindannyian! Jézus Krisztus nevében, ámen.