Tapasztalván az Úr nagy jóindulatát
A csapások és a csalódás időszakai mit sem változtatnak az Úr figyelő szemén, amint jóindulattal ránk tekint és megáld bennünket.
Sok évvel ezelőtt, fiatal misszionáriusként egy apró gyülekezetben szolgáltam Japánban, Amami Ōshima kicsi szigetén. Egy nap a társammal kitörő örömmel fogadtuk a hírt, miszerint Spencer W. Kimball elnök Ázsiába látogat, valamint hogy minden Japánban élő egyháztagot és misszionáriust Tokióba hívnak, hogy hallják a prófétát egy területi konferencián. A társam és jómagam a gyülekezet tagjaival együtt izgatottan kezdtük megtervezni a konferencián való részvételünket: a 12 órás hajóutat a Kelet-kínai-tengeren át Japán fő szigetére, onnan pedig a 15 órás vonatozást Tokióba. Sajnos azonban nem ez lett belőle. A misszióelnökünktől hírt kaptunk, hogy a távolság, illetve a hosszú utazás miatt a társammal nem vehetünk részt a konferencián.
Miközben a kicsiny gyülekezet tagjai Tokió felé vették az irányt, mi otthon maradtunk. Az ezt követő napok csendesnek és üresnek tűntek. Egyedül tartottunk úrvacsorai gyűlést a kicsiny kápolnában, miközben a japán utolsó napi szentek és misszionáriusok mind a konferencián voltak.
Személyes csalódottságom annak ellenére is nőtt, hogy napokkal később örömmel hallgattam a gyülekezet konferenciáról visszatérő tagjait, amint beszámolnak arról, hogy Kimball elnök egy templomot jelentett be Tokióban. Túláradó izgalommal meséltek az álmuk beteljesedéséről. Elmondták, hogy a templom bejelentését hallva az egyháztagok és a misszionáriusok képtelenek voltak magukban tartani az örömüket, és önkéntelenül tapsban törtek ki.
Évek teltek el azóta, ám még mindig emlékszem a csalódottságra, amelyet akkor éreztem, amiatt, hogy lemaradtam a történelmi jelentőségű gyűlésről.
Az elmúlt hónapok során felidéztem ezt az élményt, miközben azt figyeltem, ahogy mások a Covid19-világjárvány okozta mély csalódottsággal és szomorúsággal néznek szembe – sokkal hatalmasabbal és mélyebbel, mint amilyennel én fiatal misszionáriusként valaha is szembe kerültem.
Amint az év első felében a járvány felgyorsult, az Első Elnökség megfogadta, miszerint „egyházként és annak tagjaiként hithűen tanúsítjuk aziránti elkötelezettségünket, hogy jó állampolgárok és jó szomszédok legyünk”1, valamint „nagy körültekintéssel”2 járunk majd el. Így aztán átéltük, ahogyan világszerte felfüggesztésre kerültek az egyházi gyűlések, az egyház misszionáriusi seregének több mint fele visszatért a hazájába, valamint az egyház összes temploma bezárt. Közületek ezrek tervezték, hogy élő szertartások elvégzéséért beléptek a templomba – köztük templomi pecsételésekért is. Mások közületek idő előtt fejezték be a misszionáriusi szolgálatukat, vagy ideiglenesen felmentették őket és új megbízást kaptak.
Eközben a kormányzati és oktatási vezetők bezárták az iskolákat – aminek következtében másmilyenek voltak az évzárók, illetve emiatt törölni kellett különböző sport-, közösségi, kulturális és oktatási rendezvényeket és tevékenységeket is. Sokan közületek felkészültek eseményekre, amelyekre senki sem ment el, előadásokra, amelyeket senki sem hallott, és sportidényekre, amelyek végül nem kerültek lejátszásra.
Ennél is megrendítőbb azoknak a családoknak a helyzete, akik szeretteiket veszítették el ebben az időszakban; a legtöbben nem tarthattak temetést és bensőséges összejöveteleket úgy, ahogy azt remélték.
Röviden szólva, közületek sokan – rengetegen – szívszaggató csalódottsággal, szomorúsággal és csüggedéssel birkóztatok meg. Hogyan gyógyulunk hát fel ebből, miként tartunk ki és lépünk tovább, amikor minden összeomlani látszik?
Nefi próféta már felnőtt férfiként kezdett el vésni a kislemezekre. Életére és szolgálattételére visszatekintve fontos visszaemlékezést közölt a Mormon könyve legelső versében. E vers fontos tantételt vázol fel számunkra, amelyet érdemes fontolóra vennünk napjainkban is. Az ismerős szavakat követően – „Én, Nefi, jó szülőktől születtem” – azt írja: „sok megpróbáltatást látván napjaim során, mindazonáltal életem minden napján tapasztalván az Úr nagy jóindulatát”3.
A Mormon könyve tanulmányozóiként már ismerjük azt a rengeteg csapást, amelyre Nefi utal. Mégis, a napjaiban tapasztalt megpróbáltatások említését követően Nefi kifejti evangéliumi nézőpontját arról, hogy élete minden napján tapasztalta az Úr nagy jóindulatát. A csapások és a csalódás időszakai mit sem változtatnak az Úr figyelő szemén, amint jóindulattal ránk tekint és megáld bennünket.
Lesa és én nemrégiben virtuálisan találkoztam mintegy 600 misszionáriussal Ausztráliában, akik legtöbbje valamilyen Covid19-hez kapcsolódó elzárás vagy korlátozás alatt volt, és sokan közülük a lakásukból dolgoztak. Közösen áttekintettük azokat az egyéneket az Újszövetségben, a Mormon könyvében, valamint a Tan és szövetségekben, akik viszontagságok közepette az Úr áldásával nagyszerű dolgokat vittek véghez. Mindannyiukat sokkal inkább az határozta meg, amit az Úr segítségével képesek voltak véghezvinni, mintsem az, amit nem tudtak megtenni a lezárás és a korlátozások miatt.
Olvastunk Pálról és Silásról, akik a bebörtönzésük alatt imádkoztak, énekeltek, tanítottak, bizonyságot tettek – sőt még meg is keresztelték a börtönőrüket.4
Majd ismét Pálról Rómában, aki két évig volt házi őrizetben, amely idő alatt folyamatosan „nagy bizonyságtétellel szól vala az Istennek országa felől”5, „tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat”6.
Nefiről és Lehiről, Hélamán fiairól, akiket a bántalmazások és bebörtönzés után védelmező tűzgyűrű vett körül, miközben az Úr „tökéletesen szelíd, halk hang[ja] egészen a [fogvatartóik lelke] legmélyéig hatolt”7.
Almáról és Amulekről Ammonihában, akik azt látták, hogy sokan „hittek…, és kezdtek bűnbánatot tartani és kutatni a szentírásokat”8, annak ellenére is, hogy ezután kigúnyolták őket, valamint étel, víz vagy ruha nélkül, megkötözve raboskodtak.9
Végül pedig Joseph Smithről, aki amint Liberty fogházában bánkódott, elhagyatva és elfeledve érezve magát, majd hallotta az Úr hangját, miszerint „mindezen dolgok… a javadra válnak majd”10, illetve hogy „Isten… örökké veled lesz”11.
Mindannyian értették, amit Nefi is tudott: hogy bár számos megpróbáltatást láttak napjaik során, mégis tapasztalták az Úr jóindulatát.
Mi is párhuzamot vonhatunk egyénekként és egyházként is abban, ahogyan megtapasztaljuk az Úr nagy jóindulatát azokban az emberpróbáló időkben, amelyekkel az elmúlt hónapok során szembesültünk. Amint felidézem ezeket a példákat, azok erősítsék meg bizonyságotokat élő prófétánk látnoki voltáról, aki még a járvány bármilyen jele előtt változtatásokkal készített fel bennünket, lehetővé téve, hogy kitartsunk az azóta minket érő kihívások közepette.
Először: váljunk egyre inkább otthonközpontúvá és az egyház által támogatottá.
Két évvel ezelőtt Russell M. Nelson elnök azt mondta: „megszoktuk, hogy az »egyházra« olyasvalamiként gondolunk, ami a gyülekezeti házakban zajlik – az otthonokban történtek pedig megtámogatják mindezt. Át kell alakítanunk ezt a mintát! Eljött az ideje az otthonközpontú egyháznak, megtámogatva mindazzal, ami a[z] épületeinkben történik.”12 Micsoda prófétai átalakítás! Az otthonközpontú evangéliumi tanulás átkerült a gyakorlatba a gyülekezeti házak ideiglenes bezárásával. Még most is, hogy a világ kezd visszatérni a régi kerékvágásba, mi pedig visszatérünk a kápolnákba, szeretnénk megtartani a járvány során kialakított otthonközpontú mintákat az evangélium tanulmányozására és tanulására.
A második példa az Úr irántunk tanúsított nagy jóindulatára a kinyilatkoztatás a magasztosabb és szentebb módon történő szolgálattételről.
2018-ban Nelson elnök bevezette a szolgálattételt, kiigazításként „annak módjában, ahogy egymásról gondoskodunk”13. A járvány számos lehetőséget kínált arra, hogy gyarapítsuk szolgálattételi készségeinket. Szolgálattevő fivérek és nővérek, fiatal nők és fiatal férfiak, valamint mások is karjukat nyújtották, biztosítva ezáltal kapcsolatot, beszélgetést, kertgondozást, ételt, üzeneteket a technika segítségével, valamint az úrvacsora szertartását a szükséget szenvedők megáldására. Maga az egyház is nyújtott szolgálattételt másoknak a járvány során, példátlan mennyiségű javakat juttatva élelmiszerbankoknak, hajléktalanszállóknak, valamint bevándorlókat támogató központoknak, illetve olyan kezdeményezések révén, amelyek a világ éhínség által leginkább sújtott területeire irányultak. A segítőegyleti nővérek és a családjuk az egészségügyi dolgozók számára készített maszkok millióival válaszoltak a kihívásra.
Az utolsó példa a csapások idején érkező áldásokra az egyre növekvő öröm a templomi szertartások visszatérése kapcsán.
Legjobban egy történettel tudom érzékeltetni ezt. Amikor Kaitlyn Palmer nővér áprilisban megkapta misszionáriusi elhívását, izgatott volt az elhívás miatt, de legalább ennyire fontosnak és különlegesnek érezte azt, hogy elmenjen a templomba, hogy részesüljön a felruházásában és szent szövetségeket kössön meg. Röviddel azután, hogy időpontot kért a felruházására, megérkezett a bejelentés, mely szerint a világjárvány miatt minden templom ideiglenesen bezár. E szívszaggató hír után megtudta, hogy virtuálisan, otthonról lesz majd jelen a misszionáriusképző központban (MKK-ban). E csalódások ellenére Kaitlyn arra összpontosított, hogy megtartsa a lelkesedését.
A közbeeső hónapok során Palmer nővér nem veszítette el a reményt a templomba való belépésre. Családja böjtölt és imádkozott, hogy a templomok még az indulása előtt megnyíljanak. Kaitlyn gyakran ezzel a gondolattal kezdte a napját az otthoni MKK-ban: Vajon ma lesz-e a nap, amikor megkapjuk a csodát, és a templomok újra megnyílhatnak?
Augusztus 10-én az Első Elnökség bejelentette, hogy Kaitlyn temploma újra megnyílik élő szertartásokra, éppen azon a napon, amelyen a tervek szerint a repülője kora reggel a missziójába indult. Nem mehetett el a templomba, hiszen lekéste volna a járatot. A családja – bár ez nem sok reménnyel kecsegtetett – felvette a kapcsolatot Michael Vellingával, a templom elnökével, hátha van valamilyen mód a csoda megvalósítására, amelyért imádkoztak. Böjtölésük és imáik válaszra találtak!
Hajnali 2 órakor – órákkal a gép indulása előtt – a könnyes szemű Palmer nővért és családját a templom kapujában fogadta a mosolygó templomelnök, aki e szavakkal üdvözölte őket: „Jó reggelt, Palmer család! Köszöntelek benneteket a templomban!” Amint véget ért a felruházása, már kísérték is ki őket, hiszen a következő család már a templomkapuban várt. Egyből a repülőtérre siettek, ahol épp elérte a missziójába tartó gépet.
A hosszú hónapokon át hiányolt templomi szertartások még becsesebbek lettek, mint korábban képzeltük, ahogy a templomok világszerte szakaszosan újranyitnak.
Zárásként hallgassátok meg Joseph Smith próféta bátorító, lelkes és felemelő szavait. Az ember nem is gondolná, hogy a csapások és elszigeltség közepette, nauvooi othhonában való fogsága és bezártsága idején vetette őket papírra, azok elől rejtőzve, akik jogellenesen igyekeztek elfogni.
„Most, mit hallunk az evangéliumban, amit megkaptunk? Az öröm hangját! Az irgalom hangját a mennyből; és az igazság hangját a földből; örömteli híreket a halottak számára; az öröm hangját az élők és a halottak számára; nagy öröm örvendetes híreit.
[N]e haladjunk tovább ily nagyszerű ügyben? Menjetek előre, ne hátra! Bátorság…, és tovább, tovább a győzelemig! Örvendjen a szívetek, és legyetek rendkívül örömteliek. Törjön ki éneklésbe a föld!”14
Fivérek és nővérek! Úgy hiszem, egy nap mindannyian úgy tekintünk majd vissza az elmaradt eseményekre, a szomorúságra, csalódottságra és magányra, melyek azon kihívást jelentő időket kísérik, amelyen most áthaladunk, és hogy látjuk, miként homályosítják el ezeket a kivételes áldások, illetve a megnövekedett hit és bizonyságok. Hiszem, hogy ebben az életben és az eljövendő életben a csapásaitok, az Ammonihátok, a Liberty fogházatok a javatokra szenteltetnek majd.15 Azért imádkozom, hogy miközben Nefihez hasonlóan elismerjük a megpróbáltatásokat napjaink során, egyúttal tapasztaljuk meg az Úr jóindulatát is.
A bizonyságommal zárom Jézus Krisztusról, aki számára szintén nem voltak ismeretlenek a megpróbáltatások, és aki végtelen engesztelése részeként mindenek alá ereszkedett.16 Ő megérti szomorúságunkat, fájdalmunkat és elkeseredettségünket. Ő a Szabadítónk, a Megváltónk, a reménységünk, a vigaszunk és a Megmentőnk. Erről teszek bizonyságot az Ő szent nevében, Jézus Krisztus nevében, ámen.