„Ti az én barátaim vagytok”
A Szabadító kijelentése, miszerint „ti az én barátaim vagytok”, harsogó felhívás, mely arra szólít, hogy alakítsunk ki magasztosabb és szentebb kapcsolatokat Isten minden gyermeke között.
Viszálykodással és megosztottsággal teli világunkban, ahol a közbeszédet ítélkezés és gúny, a barátságokat pedig -izmusok és -iták határozzák meg, rájöttem, hogy létezik egy világos, egyszerű és isteni példa, melyre tekintve egységre, szeretetre és összetartozásra lelhetünk. Ez a példa Jézus Krisztus. Bizonyságomat teszem arról, hogy Ő a nagy egyesítő.
Az Ő barátai vagyunk
1832 decemberében, amikor a „nemzetek közötti nyugtalanságok megjelenése” kezdett „láthatóbbá vál[ni]”, mint az egyház megszervezése óta bármikor, az utolsó napi szent vezetők egy konferenciára gyűltek össze az Ohio állambeli Kirtlandben. „[K]ülön-külön és fennhangon az Úrhoz [imádkoztak], hogy kinyilatkoztassa nek[i]k az akaratát”. Nyugtázva e hithű egyháztagok imáit a komoly gondok idején, az Úr megvigasztalta őket, és három alkalommal is erőteljes kifejezéssel szólította a szenteket: „barátaim”.
Jézus Krisztus már régóta a barátainak nevezi hithű követőit. A Tan és szövetségekben tizennégy alkalommal használja a Szabadító a barát kifejezést e szent és becses kapcsolatok meghatározására. Nem úgy értem a barát szót, ahogy azt a világ meghatározza – ami a közösségimédia-követőktől vagy a kedvelésektől függ. Nem lehet egy hashtaggel vagy számmal kifejezni, ahogyan az Instagramon vagy az X-en.
Az igazat megvallva, emlékszem a tizenévesként rettegett beszélgetésekre, amikor ezeket a fájdalmas szavakat hallottam: „Figyu, lehetnénk csak barátok?” Vagy: „Maradjunk a barátzónában.” A szent írásokban sehol nem halljuk Tőle azt, hogy „ti csak a barátaim vagytok”. Ellenkezőleg! Az Ő tanítása szerint „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”. Valamint „ti vagytok azok, akiket az Atya nekem adott; ti az én barátaim vagytok”.
Az üzenet egyértelmű: a Szabadító mindegyikünket számon tart és őrködik felettünk. Ez az őrködés nem közönséges és nem jelentéktelen. Inkább felmagasztosító, felemelő és örökkévaló. A Szabadító kijelentésére, miszerint „ti az én barátaim vagytok”, harsogó felhívásként tekintek, mely arra szólít, hogy alakítsunk ki magasztosabb és szentebb kapcsolatokat Isten minden gyermeke között, „hogy egyek lehessünk”. Ezt akkor tesszük, amikor egybegyűlünk, arra is lehetőséget keresve, hogy egységesek legyünk, és arra is, hogy mindenki odatartozónak érezze magát.
Egyek vagyunk Őbenne
A Szabadító gyönyörűen szemléltette ezt ebben a felhívásában: „jer, kövess engem”. Apostolai elhívásakor változatos hátterű követőinek a tehetségeire és egyéni tulajdonságaira támaszkodott. Elhívott halászokat, vakbuzgókat, dörgedelmes személyiségükről ismert testvéreket, sőt még adószedőt is. A Szabadítóba vetett hitük és azon vágyuk, hogy Őhozzá közeledjenek, egyesítette őket. Őrá tekintettek, Őrajta keresztül látták Istent, és „azonnal otthagyván a hálókat, követék őt”.
Én is tapasztaltam, miként von minket egységbe a magasztosabb és szentebb kapcsolatok kialakítása. A feleségemmel, Jenniferrel abban az áldásban volt részünk, hogy öt gyermekünket New York városában nevelhettük fel. Abban a zsúfolt nagyvárosban becses és szent kapcsolatokat alakítottunk ki szomszédokkal, iskolai barátokkal, munkatársakkal, hitéleti vezetőkkel és más szentekkel.
2020 májusában, amint az emberiség épp a világjárvány terjedésével küzdött, a New York-i Vallási Vezetők Bizottsága hirtelen összehívott egy virtuális értekezletet. Nem volt napirend. Nem voltak különleges vendégek. Mindössze annyi volt a kérés, hogy gyűljünk össze és beszéljük meg, milyen kihívásokkal nézünk szembe mindannyian hitéleti vezetőkként. A Járványvédelmi Központ röviddel azelőtt jelentette, hogy városunk a Covid19-világjárvány kiindulópontja az Amerikai Egyesült Államokban. Ez azt jelentette, hogy nem lesz több személyes találkozó. Nem lesz több összejövetel.
E vallási vezetők számára lesújtó csapást jelentett az, hogy el lett törölve a személyes szolgálattétel, az egyházközösségi szintű összegyűlés, valamint a heti hódolat. Kis csoportunk – köztük bíboros, tiszteletes, rabbi, imám, lelkipásztor, lelkész és egy elder – meghallgatta, vigasztalta és támogatta egymást. Ahelyett, hogy a különbözőségeinkre figyeltünk volna, megláttuk, mi a közös bennünk. Beszéltünk a lehetőségekről, majd pedig a valószínűségekről. Összeszedtük magunkat, majd válaszokat kerestünk a hittel és a jövővel kapcsolatos kérdésekre. Aztán pedig imádkoztunk. Ó, mily buzgón imádkoztunk!
Egy igen sokszínű, összetett és folyton ütköző kultúrákkal teli városban megláttuk, mint oszlanak el a köztünk lévő különbségek, midőn barátokként, közös hanggal, közös céllal, közös imádságban gyűlünk össze.
Többé már nem egymásra néztünk az asztalnál, hanem a menny felé tekintettünk együtt. Minden soron következő gyűlés végeztével egységesebbek lettünk, készen arra, hogy nekigyürkőzzünk, és munkához lássunk. A kialakuló együttműködés, valamint a New York-iak ezreinek nyújtott szolgálat megtanította nekem, hogy a megosztottságra, távolságtartásra és elszakadásra szólító világban mindig sokkal több minden van, ami egyesít, mint ami elválaszt bennünket. A Szabadító így kérlelt minket: „legyetek egyek; és ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim”.
Fivérek és nővérek! Fel kell hagynunk azzal, hogy indokokat keressünk a megosztottságra, és ehelyett arra kell keresnünk lehetőségeket, hogy „egyek legyünk”. Ő olyan egyedi tehetségekkel és jellemvonásokkal áldott meg minket, amelyek az egymástól való tanulásra és a személyes fejlődésre ösztönöznek. Gyakran mondtam az egyetemi diákjaimnak, hogy ha én azt teszem, amit ti, ti pedig azt, amit én teszek, akkor nincs szükségünk egymásra. De mivel ti nem azt teszitek, amit én, és én sem azt teszem, amit ti, ezért bizony szükségünk van egymásra. Ennek pedig szükségképpen össze kell hoznia bennünket. Az „oszd meg és uralkodj!” az ellenség terve a barátságok, a családok és a hit elpusztítására. A Szabadító az, aki egyesít.
Őhozzá tartozunk
Az eggyé válás egyik megígért áldása az összetartozás erőteljes érzése. Quentin L. Cook elder tanítása szerint „a valódi egybetartozás lényege az, hogy egyek legyünk Krisztussal”.
Nemrég a családommal a nyugat-afrikai Ghánába látogattunk, ahol egy helyi szokás rabul ejtette a szívemet. Amikor megérkeztünk egy gyülekezeti házba vagy otthonba, a következő szavakkal üdvözöltek minket: „szívesen látunk”. Az étel felszolgálásakor a házigazda mindig azt mondta: „meghívunk”. Ezek az egyszerű üdvözlések tartalommal és tudatosan adattak. Szívesen látunk benneteket. Meghívunk titeket.
Hasonló szent kijelentés olvasható a gyülekezeti házaink bejáratánál is. Az Üdvözöljük látogatóinkat! felirata azonban nem elegendő. Vajon valóban szívből üdvözöljük-e mindazokat, akik belépnek az ajtón? Fivérek és nővérek! Nem elég csupán a padokban üldögélni. Meg kell fogadnunk a Szabadító felkérését, hogy alakítsunk ki magasztosabb és szentebb kapcsolatokat Isten minden gyermekével. A hitünk szerint kell élnünk! Édesapám gyakran emlékeztetett arra, hogy a vasárnapi padban ücsörgéstől éppúgy nem leszel jó keresztény, ahogyan a garázsban alvástól sem leszel autó.
Úgy kell élnünk az életünket, hogy a világ ne bennünket lásson, hanem rajtunk keresztül Őt lássa. Erre nemcsak vasárnap kerül sor. Sor kerül rá a boltban, a benzinkúton, az iskolai gyűlésen, a lakókörnyezetünkben – minden olyan helyen, ahol a családunk megkeresztelt és megkereszteletlen tagjai dolgoznak és élnek.
Vasárnap arra való emlékeztetőként hódolok, hogy szükségünk van egymásra, valamint hogy közösen szükségünk van Őrá. Azok az egyedi ajándékaink és tehetségeink, melyek az anyagi világban megkülönböztetnek bennünket, egyesítenek minket egy szent térben. A Szabadító arra kért minket, hogy segítsünk egymásnak, emeljük fel egymást és építsük egymást. Ő így tett, amikor meggyógyította a vérfolyásos asszonyt; megtisztította a leprást, aki az irgalmáért könyörgött; tanácsot adott a gazdag ifjúnak, aki megkérdezte, mit tegyen még; amikor szerette Nikodémust, akinek volt tudása, de megingott a hitében; és együtt ült a kútnál a nővel, aki nem felelt meg a kor szokásainak, de akinek kijelentette messiási küldetését. Ez számomra az egyház: az egybegyűjtés és a gyógyulás, a javítás és a megújított összpontosítás helye. Amint azt Russell M. Nelson elnök tanította: „Az evangélium hálója a legnagyobb háló a világon. Isten mindannyiunkat hív, hogy jöjjünk Őhozzá. […] Mindenki számára van hely.”
Néhányatoknak lehetnek olyan tapasztalatai, amelyek miatt úgy érzitek, kilógtok a sorból. A Szabadító nektek és nekem szóló üzenete ugyanaz: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” Jézus Krisztus evangéliuma a tökéletes hely számunkra. Az istentiszteletre járás a jobb napok reményét kínálja, azt az ígéretet, hogy nem vagytok egyedül, valamint egy családot, melynek épp akkora szüksége van ránk, mint amennyire nekünk szükségünk van rájuk. D. Todd Christofferson elder megerősíti, hogy „eggyé lenni az Atyával, a Fiúval és a Szent Lélekkel kétségtelenül a legfőbb összetartozás”. Mindenkinek, aki eltávolodott mindettől, és lehetőséget keres a visszatérésre, egy örökkévaló igazságot és felkérést ajánlok: Idetartoztok. Jöjjetek vissza. Itt az idő.
Viszálykodó és megosztott világunkban bizonyságot teszek arról, hogy a Szabadító Jézus Krisztus a nagy Egyesítő. Mindegyikünket arra kérem, hogy legyünk érdemesek a Szabadító felhívására, miszerint „legy[ünk] egyek”, és bátran jelentsük ki, ahogyan Ő tette: „ti az én barátaim vagytok”. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.