Keressétek Őt teljes szívetekből!
Ha Jézus Krisztus is kereste az elcsendesedés idejét, hogy Istenhez szóljon és megerősíttessen Őáltala, bölcs dolog lenne, ha mi is így tennénk.
Évekkel ezelőtt a feleségemmel misszióvezetőkként szolgáltunk Japánban, Tokióban. Egy, a missziónkba tett látogatása alkalmával Russell M. Nelson eldertől megkérdezte az egyik misszionáriusunk, mi a legjobb válasz arra, ha valaki azt mondja nekik, hogy túl elfoglalt meghallgatni őket. Nelson elder szinte habozás nélkül ezt mondta: „Megkérdezném őket, túl elfoglaltak-e ahhoz, hogy ebédeljenek; majd arról tanítanám őket, hogy nemcsak testük van, hanem lelkük is, és ahogy a testük elsorvad, ha nem esznek, úgy sorvad el a lelkük is, ha nem táplálják Isten jó szavával.”
Érdekességként megjegyzem, hogy az elfoglalt japánul iszogasí, melyben van egy két részből álló írásjegy (忙). A bal oldali azt jelenti, szív vagy lélek, a jobb oldali pedig azt, hogy halál – ami talán arra is utalhat, amiről Nelson elnök is tanított, miszerint ha túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy tápláljuk a lelkünket, az lelki halálhoz vezethet.
Az Úr tudta, hogy ebben a felgyorsult, figyelemelterelésekkel és zűrzavarral teli világban napjaink egyik legfőbb kihívása az lesz, hogy minőségi időt tudjunk fordítani Őrá. Ésaiás prófétán keresztül szólva a következő tanácsokat és figyelmeztetéseket adta, amelyek könnyen vonatkoztathatóak azokra a viharos időkre, amelyekben élünk:
„Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akarátok;
Hanem ezt mondátok: Nem, sőt lóra ülvén, futunk; ezért futnotok kell; és gyors paripán elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek.”
Más szavakkal: habár a szabadulásunk múlik azon, hogy gyakorta megtérjünk Őhozzá és megnyugodva megpihenjünk a világ gondjaitól, mégsem teszünk így. És ugyan reménységünk fog fakadni abból az erőből, amelyre a csöndességben lelünk rá, amikor elmerengve és elmélkedve ülünk az Úrral, mégsem teszünk így. Miért nem? Mert azt mondjuk: nem, mással vagyok elfoglalva – mondhatni „lóra ülvén, futunk”. Így egyre távolabb és távolabb kerülünk Istentől; gyorsabban és gyorsabban akarunk menni; és minél gyorsabban megyünk, annál hamarabb ered a nyomunkba Sátán.
Talán ezért is kérlelt bennünket Nelson elnök újra és újra, hogy szánjunk időt az Úrra az életünkben – minden egyes nap. Emlékeztet minket, hogy „a csendes idő szent idő – olyan idő, amely személyes kinyilatkoztatást eredményezhet és békességet nyújthat”. Ám azt tanácsolta, hogy az Úr halk hangjának a meghallásához „nekünk is el kell csendesednünk”.
Az elcsendesedés azonban több mint egyszerűen időt fordítani az Úrra – szükséges hozzá, hogy elhagyjuk a kétkedő és félelmekkel teli gondolatainkat, és Őrá összpontosítsuk a szívünket és az elménket. Ahogy David A. Bednar elder tanította, „az Úr intése, miszerint »legyetek nyugodtak« [avagy »csendesedjetek el«], sokkal többet jelent annál, hogy egyszerűen nem beszélünk vagy nem mozdulunk. […] [A] »legyetek nyugodtak« biztos emlékeztetőként szolgálhat számunkra, hogy állandóan a Szabadítóra összpontosítsunk”.
Az elcsendesedés a hit cselekedete, és erőfeszítést követel. A Lectures on Faith [Előadások a hitről] ezt írja: „Amikor egy ember hit által munkálkodik, szellemi erőfeszítést tesz.” Nelson elnök kijelentette „Figyelmünknek a Szabadítóra és az Ő evangéliumára kell szegeződnie. Szellemileg erőt próbáló az, amikor minden gondolatban igyekszünk Őrá tekinteni. Amikor azonban ezt tesszük, kétségeink és félelmeink tovaszállnak.” A figyelmünk összpontosításának a szükségességéről szólva David O. McKay elnök ezt mondta: „Úgy gondolom, túl kevés figyelmet szentelünk az elmélkedés – az áhítat egyik alapelve – értékének. […] Az elmélkedés az egyik… legszentebb ajtó, amelyen keresztül az Úr színe elé járulhatunk.”
Van egy japán szó, a mui, amely számomra jól megragadja ezt a hittel telibb, elmélkedőbb elgondolását annak, hogy mit is jelent elcsendesedni. Két írásjegyből áll (無為). A bal oldali írásjegy azt jelenti, semmi vagy nemlét, a jobb oldali pedig azt, hogy tenni. Együtt azt jelentik, hogy „nem-tevés”. Ha szó szerint értelmezzük, félre is érhetnénk a kifejezést, és azt gondolhatnánk, azt jelenti: semmittevés; mint ahogy az elcsendesedést is értelmezhetjük úgy, hogy nem beszélni vagy nem mozdulni. Azonban az elcsendeséshez hasonlóan ennek is van egy mélyebb jelentése; számomra ez egy emlékeztető arra, hogy lassítsak le, és nagyobb lelki tudatossággal éljek.
Amikor az Ázsia Északi Terület elnökségében szolgáltam Vada Takasi elderrel, megtudtam, hogy a felesége, Vada Naomi nővér elismert japán kalligráfus. Megkérdeztem Vada nővért, hogy megrajzolná-e nekem a mui szó japán írásjegyeit. Szerettem volna kitenni az alkotást a falamra, mintegy emlékeztetőként, hogy mindig csendesedjek el és összpontosítsak a Szabadítóra. Meglepődtem, amikor nem volt túl készséges ezen egyszerűnek tűnő kérésemet illetően.
Másnap Vada elder – aki tudta, hogy félreérthettem, miért habozott a felesége – elmondta, hogy ezeknek az írásjegyeknek a megfestése komoly erőfeszítésbe telik. Vada nővérnek el kell mélyülnie és elmélkednie kell a fogalom és az írásjegyek kapcsán, amíg a lelke mélyén meg nem érti azok jelentését, és képes nem lesz kifejezni a kapott benyomásokat az ecsetvonásaival. Kellemetlenül éreztem magam, amiért olyan hétköznapinak vettem egy ilyen nagy munkával járó kérést. Megkértem, hogy adja át bocsánatkérésemet a tudatlanságomért, és hogy vegye tárgytalannak a felkérést.
Elképzelhetitek, mennyire meglepődtem és milyen hálás voltam, amikor a Japánból való elutazásom előtt Vada nővér kérés nélkül átnyújtotta nekem ezt a gyönyörű alkotást, amelyen a japán mui szó írásjegyei szerepelnek. Azóta kiemelt helye van az irodám falán, emlékeztetve arra, hogy mindennap csendesedjek el és keressem az Urat teljes szívemmel, lelkemmel, elmémmel és erőmmel. Ezen önzetlen cselekedet által ő jobban megragadta a mui, vagyis az elcsendesülés szó jelentését, mint azt bármilyen szó ki tudná fejezni. Ahelyett, hogy gondolkodás nélkül, kötelességtudatból rajzolta volna meg az írásjegyeket, teljes szívből és igaz szándékkal kezdett neki az alkotásnak.
Ehhez hasonlóan Isten is azt várja el, hogy ugyanilyen, szívből jövő áhítattal álljunk a Vele töltött időnkhöz. Amikor így teszünk, a hódolatunk az Iránta való szeretetünk kifejezésévé válik.
Ő arra vágyik, hogy beszélgessünk Ővele. Egy alkalommal, miután nyitóimát mondtam egy, az Első Elnökséggel tartott találkozón, Nelson elnök odafordult hozzám, és ezt mondta: „Amíg imádkoztál, azon gondolkodtam, Isten milyen nagyra értékelheti, amikor a bokros teendőink közepette időt szánunk arra, hogy elismerjük Őt.” Ez egy egyszerű, mégis nagy hatású emékeztető volt arra, hogy milyen sokat jelent Mennyei Atya számára, amikor megállunk, hogy beszéljünk Hozzá.
Bármennyire is vágyik a figyelmünkre, nem kényszerít arra, hogy Őhozzá jöjjünk. A feltámadt Úr ezt mondta a nefitáknak: „[M]ily gyakran gyűjtöttelek volna egybe benneteket, miként a tyúk gyűjti egybe csibéit, és ti nem akartátok!” Ezt a következő reményteli meghívással toldotta meg, amely ma is vonatkozik ránk: „[M]ily gyakran egybe foglak gyűjteni benneteket, miként a tyúk gyűjti csibéit szárnyai alá, ha szívetek minden szándékával bűnbánatot tartotok és visszatértek hozzám!”
Jézus Krisztus evangéliuma lehetőségeket ad nekünk arra, hogy gyakran visszatérjünk Őhozzá. E lehetőségek közé tartoznak a mindennapi imák, a szentírás-tanulmányozás, az úrvacsora szertartása, a sabbatnap vagy a templomi hódolat. Mi történne, ha kivennénk ezeket a szent lehetőségeket az „elvégzendő teendők” közül, és áttennénk őket a „nem-tevési“ listánkra – vagyis ugyanazzal az elmélyedéssel és összpontosítással állnánk hozzájuk, mint amellyel Vada nővér tekint a kalligráfiára?
Azt gondolhatjátok: Nekem erre nincs időm. Én is gyakran éreztem így. Ám hadd jegyezzem meg, lehetséges, hogy nem feltétlenül több időre van szükség, hanem több tudatosságra és az Istenre való nagyobb összpontosításra a már Őneki szentelt időben.
Mi lenne, ha például imádkozás közben kevesebb időt töltenénk beszéddel és több időt egyszerűen Istennel; vagy amikor beszélünk, szívből szólóbban és konkrétabban fejeznénk ki a hálánkat és a szeretetünket?
Nelson elnök azt tanácsolta, hogy ne csak olvassuk a szentírásokat, hanem ízleljük is meg azok zamatát. Milyen változást idézne elő, ha kevesebbet olvasnánk és többet ízlelnénk?
Mi történne, ha többet tennénk az elménk felkészítéséért az úrvacsoravételre, és örömmel elmélkednénk Jézus Krisztus engesztelésének az áldásain e szent szertartás közben?
Mi lenne, ha a sabbaton – amely héberül annyit tesz, hogy megpihenni – megpihennénk minden más gondunktól, és időt szánnánk arra, hogy csendesen az Úrral legyünk és kifejezzük felé az áhítatunkat?
Mi történne, ha a templomi hódolatunk során fegyelmezettebben figyelnénk, vagy egy kicsit több időt töltenénk a celesztiális teremben csendes elmélkedéssel?
Tanúsítom, hogy amikor kevésbé összpontosítunk a tevés folyamatára és jobban figyelünk arra, hogy megerősítsük a szövetséges kapcsolatunkat Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal, akkor minden egyes ilyen szentséges pillanat gazdagabbá válik, és elnyerjük azt az útmutatást, amelyre szükségünk van a személyes életünkben. Mártához hasonlóan – akiről Lukács evangéliumában olvashatunk – mi is szorgalmasak vagyunk és sokra igyekszünk. Amikor azonban naponta társalgunk az Úrral, Ő segíteni fog nekünk felismerni, mire van a leginkább szükség.
Még a Szabadító is talált időt a szolgálattétele során, hogy elcsendesedjen. A szentírások tele vannak példákkal arra, amikor az Úr visszavonul egy csendes helyre – egy hegyre, a pusztába, egy kietlen helyre vagy csak „egy kicsit odébb men[ve]” –, hogy az Atyához imádkozzon. Ha Jézus Krisztus is kereste az elcsendesedés idejét, hogy Istenhez szóljon és megerősíttessen Őáltala, bölcs dolog lenne, ha mi is így tennénk.
Amikor a szívünkkel és az elménkkel Mennyei Atyára és Jézus Krisztusra összpontosítunk, és odafigyelünk a Szentlélek halk és szelíd hangjára, akkor tisztábban fogjuk látni, mi az, ami leginkább szükséges, nagyobb együttérzésre teszünk szert, valamint megnyugvásra és erőre lelünk Őbenne. Furcsa módon, segíteni Istennek a szabadítás és felmagasztosítás munkájának a felgyorsításában azt követelheti meg tőlünk, hogy lelassítsunk. Az, hogy mindig mozgásban vagyunk, hozzátehet a zűrzavarhoz az életünkben, és megfoszthat minket a békességtől, amelyre törekszünk.
Tanúsítom, hogy ha gyakorta megtérünk az Úrhoz a szívünk minden szándékával, akkor csöndesen és magabiztosan megismerjük Őt, és érezni fogjuk végtelen szövetséges szeretetét irántunk.
Az Úr ezt ígérte:
„Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok; keressetek engem szorgalmasan, és meg fogtok találni”.
„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem”.
Tanúsítom, hogy ez az ígéret igaz. Jézus Krisztus nevében, ámen.