Az Övéhez igazítani az akaratunkat
Az Úr akaratának a követése az életünkben képessé fog tenni minket arra, hogy rátaláljunk a legdrágább igazgyöngyre a világon: a mennyek királyságára.
Egy alkalommal a Szabadító egy olyan kereskedőről beszélt, aki igazgyöngyöket keresett. A kereskedő a kutakodás során rábukkant egy igazán nagy értékű gyöngyre. Azonban e csodás igazgyöngy megvételéhez a férfinak minden tulajdonát el kellett adnia, amit azonnal és boldogan meg is tett.
E rövid és elgondolkodtató példázat által a Szabadító csodásan tanított arról, hogy a mennyek királysága egy felbecsülhetetlen értékű igazgyöngyhöz hasonlít, amely valóban a legbecsesebb kincs, és amelyre minden másnál jobban kellene vágyni. Az, hogy a kereskedő ezen értékes gyöngy megvételéhez azonnal eladta mindenét, egyértelműen jelzi, hogy az Úr akaratához kell igazítanunk az elménket és a vágyainkat, valamint készségesen meg kell tennünk mindent, amit a halandó utazásunk során tudunk, hogy elnyerjük Isten királysága örök áldásait.
Hogy méltók legyünk e nagyszerű jutalomra, bizonyosan – egyéb dolgok mellett – minden lehetséges erőfeszítést meg kell tennünk azért, hogy félretegyük az összes önző törekvésünket és kigabalyodjunk mindabból, ami visszatart minket az Úr, valamint az Ő magasztosabb és szentebb útjai melletti teljes elköteleződéstől. Pál apostol úgy hivatkozik ezekre a megszentelő törekvésekre, hogy „Krisztus értelme van [bennünk]”. Jézus Krisztus a saját példáján mutatta meg, mit is jelent az életünkben „mindenkor azokat cselek[edni], a melyek [az Úrnak] kedvesek”, vagy ahogy manapság fogalmaznak néhányan: azt tenni, ami megfelel az Úrnak.
Evangéliumi értelemben a „mindenkor azokat cselek[edni], a melyek [az Úrnak] kedvesek” azt jelenti, hogy alávetjük a mi akaratunkat az Ő akaratának. A Szabadító mélységében tanított ennek a tantételnek a fontosságáról, amikor a tanítványait oktatta:
„Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.
Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.
Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt az utolsó napon.”
A Szabadító elérte az Atyának való alávetettség tökéletes és isteni fokát azáltal, hogy engedte, hogy az Ő akaratát feleméssze az Atya akarata. Egy alkalommal ezt mondta: „És a ki küldött engem, én velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek.” Joseph Smith prófétát tanítva az engesztelés szenvedéséről és gyötrelméről a Szabadító ezt mondta:
„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek; […]
Amely szenvedés még nekem, Istennek, mindenek közt a legnagyobbnak is azt okozta, hogy reszkessek a fájdalomtól, és minden pórusból vérezzek, és testben és lélekben is szenvedjek – és azt akarjam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek –
Mindazonáltal, dicsőség legyen az Atyának, én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért.”
A halandóságban való tartózkodásunk során gyakran birkózunk azzal, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk, amit a legjobbnak vélünk és amiről azt feltételezzük, hogy megfelel nekünk, annak a megértése helyett, amit Mennyei Atya ténylegesen tud, ami örökkévalóan a legjobb és ami teljes mértékben megfelelő a gyermekei számára az Ő tervében. Ez a nagy birkózás rendkívül összetetté válhat, különösen a szentírásokban lévő, napjainkra vonatkozó próféciák tükrében: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban… lesznek az emberek magukat szeretők, …inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.”
Ennek a próféciának a beteljesedését jelzi az a jelenlegi, egyre erősödő és sokak által átvett irányzat a világban, miszerint az emberek csak önmagukkal törődnek és rendszeresen kijelentik: „Bármi is történjen, én a saját igazam szerint élek.” Illetve: „Azt teszem, ami nekem megfelel.” Ahogy Pál apostol mondta, ők „a mag[uk] hasznát keresi[k], nem a Krisztus Jézusét”. Akik elmerülnek az énközpontú törekvésekben és a saját kívánságaikra összpontosítanak, vagy igazolni akarnak bizonyos viselkedéseket, amelyek igen gyakran nem egyeznek Isten szerető tervével és az Ő rájuk vonatkozó akaratával, azok sokszor azzal igazolják az efféle gondolkodásmódot, hogy ők csak így „hitelesek”. Ha hagyjuk, hogy a szívünk és az elménk magáévá tegye ezt a gondolkodásmódot, azzal jelentős akadályokat emelhetünk magunk előtt a legdrágább igazgyöngy megszerzésében, amelyet Isten oly szeretettel előkészített a gyermekei számára – amely az örök élet.
Habár igaz az, hogy mindegyikünk a tanítványság egyénre szabott útját járja a szövetség ösvényén, igyekezve Jézus Krisztusra összpontosítani a szívét és az elméjét, vigyáznunk kell és folyamatosan ébernek kell lennünk, hogy ne kísértessünk meg és ne vegyük át az életünkbe ezt a fajta világi bölcseletet. Quentin L. Cook elder azt mondta: „Őszintén krisztusinak lenni még a hitelességnél is fontosabb cél.”.
Drága barátaim! Amikor úgy döntünk, hogy az öncélú törekvéseink helyett Isten legyen a legerősebb hatás az életünkben, akkor előre tudunk lépni a tanítványságunkban, és fokozottan képesek leszünk rá, hogy egyesítsük az elménket és a szívünket a Szabadítóval. Másrészt viszont, amikor nem engedjük Isten útját uralkodni az életünkben, akkor magunkra hagyatunk, és az Úr sugalmazott iránymutatása nélkül szinte mindent meg tudunk magunknak magyarázni, amit csak teszünk vagy nem teszünk. Arra is kifogásokat gyárthatunk, hogy miért a magunk módján cselekszünk, lényegében azt mondva, hogy „hát, én csak a saját utamat járom”.
Egy alkalommal, amikor a Szabadító kijelentette a tanát, némelyek, különösen az álszent farizeusok, visszautasították az üzenetét és merészen kijelentették, hogy ők Ábrahám gyermekei, azt sugallva ezzel, hogy a leszármazásuk különleges kiváltságokat biztosít nekik az Úr szemében. Ez a hozzáállás oda vezette őket, hogy a saját értelmükre támaszkodjanak és ne higgyenek abban, amit a Szabadító tanít. A farizeusok reakciója Jézusra annak a világos bizonyítéka volt, hogy az önhitt viselkedésük miatt már nem volt hely a szívükben az Szabadító szavainak és Isten útjának. Válaszul Krisztus bölcsen és bátran kijelentette, hogy ha Ábrahám igaz szövetséges gyermekei lennének, akkor Ábrahám munkáját végeznék, különös tekintettel arra, hogy Ábrahám Istene ott áll előttük és az igazságra tanítja őket éppen abban a pillanatban.
Fivérek és nővérek! Amint látjátok, az „ami nekem megfelel” mentális tornagyakorlatainak a végzése, annak a megtétele helyett, „ami mindig is tetsző az Úrnak”, nem csupán a mi napjainkra jellemző új irányzat. Ez egy ősrégi, évszázadokon átívelő gondolkodásmód, amely gyakran elvakítja a magukat bölcsnek gondolókat, illetve Isten gyermekei közül sokakat összezavar és kimerít. Ez a gondolkodásmód valójában az ellenség egy régi trükkje; egy félrevezető ösvény, amely gondosan letéríti Isten gyermekeit az igaz és hithű szövetséges ösvényről. Habár a személyes körülményeink – a genetikánk, a lakóhelyünk, a fizikai és mentális kihívásaink – hatással vannak az utunkra, ám azokban a dolgokban, amelyek igazán számítanak, van egy belső tér, ahol szabadon választhatunk, hogy követni fogjuk-e azt a mintát, amelyet az Úr előkészített az életünk számára. Ő valóban „kijelölte ösvényünket, [és] fénye előttünk jár”.
Krisztus tanítványaiként vágyunk arra, hogy azt az ösvényt járjuk, amelyet kijelölt számunkra a földi szolgálattétele során. Nem csupán vágyunk rá, hogy az akarata szerint és Neki tetsző módon cselekedjünk, de utánozni is igyekszünk Őt. Amikor törekszünk rá, hogy hűek legyünk minden megkötött szövetségünkhöz és éljünk „minden ígével, a mely Istennek szájából származik”, akkor védelmet élvezünk majd, és nem esünk áldozatul a világ bűneinek és tévedéseinek – a bölcseletei és tanai olyan tévedéseinek, amelyek eltávolítanának bennünket a legdrágább igazgyöngyöktől.
Engem személyesen is lelkesít, mily nagy hatással van Krisztus hithű tanítványainak az életére az Istennek való ilyesfajta lelki alávetettség, amikor azon dolgok megtételét választják, amelyek megfelelnek az Úr számára és kedvesek az Ő szemében. Ismerek egy fiatalembert, aki bizonytalan volt a misszióba menetelt illetően, de sugalmazást érzett arra, hogy menjen, és szolgálja az Urat, amikor az egyház egyik rangidős vezetőjét hallgatta, aki megosztotta a személyes bizonyságát és szent élményeit a misszionáriusi szolgálatáról.
E fiatalember – ma már visszatért misszionárius – szavait idézve: „Ahogy hallgattam a Szabadító Jézus Krisztus egy apostolának a bizonyságát, éreztem Isten szeretetét irántam, és vágytam rá, hogy megosszam ezt a szeretetet másokkal. Abban a pillanatban tudtam, hogy a félelmeim, a kételyeim és az aggodalmaim ellenére missziót kell szolgálnom. Teljes bizonyosságom volt Isten áldásaiban és ígéreteiben a gyermekei számára. Ma már új ember vagyok; bizonyságom van arról, hogy ez az evangélium igaz, és hogy Jézus Krisztus egyháza visszaállíttatott a földre.” Ez a fiatalember az Úr útját választotta és minden szempontból az igaz tanítvány példája lett.
Egy hithű fiatal nő úgy döntött, nem fog lejjebb adni a mércéiből, amikor arra kérték, öltözzön hivalkodóbban, hogy jobban beilleszkedjen annak a divatcégnek a vállalati részlegében, ahol dolgozott. Annak a tudata, hogy a teste egy szent ajándék Mennyei Atyánktól és olyan hely, ahol a Lélek lakozhat, arra késztette őt, hogy a világénál magasabb mércék szerint éljen. Nem csupán azok bizalmát nyerte el, akik látták, hogy Jézus Krisztus evangéliumának az igazsága szerint él, de megtartotta a munkáját is, mely egy ideig úgy tűnt, veszélyben van. A hajlandósága, hogy azt tegye, ami az Úr szemében kedves, nem pedig azt, ami a világnak megfelel, szövetséges magabiztosságot adott neki a nehéz döntések közepette.
Fivérek és nővérek! A mindennapos utunk során folyamatosan hasonló döntésekkel kerülünk szembe. Bátor és készséges szív kell ahhoz, hogy megálljunk, majd őszinte és szerény önvizsgálat után elismerjük a test gyengeségeinek a jelenlétét az életünkben, amelyek csorbíthatják a képességünket arra, hogy alávessük magunkat Istennek, és végül az Ő útjának az átvétele mellett döntsünk a sajátunk helyett. A tanítványságunk legfőbb próbatétele abban rejlik, hajlandóak vagyunk-e feladni és elveszíteni a régi önmagunkat és alárendelni a szívünket és a teljes lelkünket Istennek, hogy az Ő akarata a miénkké váljon.
A halandóság egyik legcsodálatosabb pillanata az, amikor felfedezzük az abból fakadó örömöt, midőn „az Úrnak tetsző és számára megfelelő” dolgok és „a számunkra megfelelő” dolgok állandó végzése már egy és ugyanaz. Az, hogy határozottan és feltétel nélkül a sajátunkká tegyük az Úr akaratát, méltóságteljes és hősies tanítványságot követel meg. Abban a magasztos pillanatban az Úrnak szentelődünk, és teljesen átengedjük Neki az akaratunkat. Ez a – mondjuk úgy – lelki alávetettség gyönyörű, erőteljes és teljesen átalakít.
Bizonyságomat teszem nektek, hogy az Úr akaratának a követése az életünkben képessé fog tenni minket arra, hogy rátaláljunk a legdrágább igazgyöngyre a világon: a mennyek királyságára. Azért imádkozom, hogy a maga idejében mindegyikünk képes legyen szövetséges magabiztossággal kijelenteni Mennyei Atyánknak és a Szabadító Jézus Krisztusnak, hogy „ami számotokra megfelel, az számomra is megfelel”. Mindezeket mondtam, a Szabadító, Jézus Krisztus nevében, ámen.