„Én vagyok az”
Krisztus jószívűsége – mely nyilvánvaló az isteni akarat iránti teljes hűségben – kitartott és továbbra is kitart.
A sabbat napja van, és azért gyűltünk össze, hogy Krisztusról és az ő keresztre feszítéséről beszéljünk. Tudom, hogy jó Megváltóm él.
Gondoljatok bele Jézus halandó élete utolsó hetének a következő jelenetébe. Tömeg gyülekezett, köztük botokkal felfegyverkezett római katonák, oldalukon kard. Élükön a főpapok tisztségviselői, kezükben fáklya; ez a vérmes csoport nem egy város bevételére indult. Ezen az estén mindössze egyetlen férfit kerestek; egy olyan férfit, aki nem arról volt ismert, hogy fegyvert hordana, katonai kiképzésben részesült volna, vagy az élete során bármikor is test test elleni küzdelembe bocsátkozott.
Amint a katonák közeledtek, Jézus – a tanítványai megóvására tett erőfeszítésként – előlépett, és megkérdezte: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” – felelték erre. Jézus így válaszolt: „Én vagyok [az]. […] [M]ikor azt mondá nékik, hogy: Én vagyok [az]; hátra vonulának és földre esének.”
Számomra ez az egyik leginkább megindító sor az összes szentírásban. Egyebek közt azt tudatja velem lényegre törően, hogy pusztán a színe előtt lenni Isten Fiának – az Ószövetség nagy Jehovájának és az Újszövetség teljesen fegyvertelen Jó Pásztorának –, pusztán hallani a hangját annak, aki Menedék a viharban, aki a Békesség Hercege, elegendő ahhoz, hogy az ellenségei botladozva meghátráljanak, zavarodottan essenek át egymáson, és az egész csoport azt kívánja, bárcsak konyhaszolgálatra osztották volna be őket aznap este.
Csupán néhány nappal korábban, amikor diadalmasan bevonult a városba, a szentírás szerint az egész város felbolydult, és azt kérdezte: „Kicsoda ez?” El tudom képzelni, hogy ezek az összezavart katonák is azt kérdezgették: „Kicsoda ez?”
Erre a kérdésre a válasz nem lehetett a kinézetében, hisz’ Ésaiás mintegy hét évszázaddal korábban megjövendölte, hogy „nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos”. Bizonyosan nem volt az Ő kifinomult ruházatában vagy a hatalmas személyes vagyonában sem, melyek közül egyikkel sem rendelkezett. Nem lehetett a helyi zsinagógákban kapott szakmai képzésében sem, mert nem ismerünk olyan bizonyítékot, mely szerint valaha is tanult volna bármelyikben, pedig már fiatalon is képes volt zavarba hozni a kiválóan felkészített írástudókat és törvénytudókat, ámulatba ejtve őket a tanával, „mint a kinek hatalma van”.
Ama templomi tanításától kezdve a Jeruzsálembe való diadalmas bevonulásáig, és e végső, igazolhatatlan elfogásáig, Jézus rendszeresen helyeztetett nehéz, gyakran alattomos helyzetekbe, amelyekben mindig diadalmaskodott – e győzelmekre nincs más magyarázatunk, mint az isteni származása.
Mégis, a történelem során mindvégig sokan leegyszerűsítették, sőt, lekicsinyelték a Róla alkotott képünket, valamint az Ő tanúságát arról, hogy ki Ő. Az Ő igazlelkűségét merő gátlásossággá, igazságosságát merő haraggá, irgalmasságát merő engedékenységgé fokozták le. Ne legyünk vétkesek az Ő olyan leegyszerűsített változataiban, amelyek kényelmesen figyelmen kívül hagyják az általunk kellemetlennek talált tanításokat! Ez a „lebutítás” még arra is igaz, amikor a legfőbb meghatározó erényéről van szó: a szeretetéről.
Halandó küldetése alatt Jézus Krisztus azt tanította, hogy két nagy parancsolat van. Ezen a konferencián is tanították és örökké tanítani fogják őket: „szeresd az Urat, a te Istenedet” és „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Amennyiben hithűen kell követnünk a Szabadítót ebben a két, döntő fontosságú és elválaszthatatlanul összekapcsolódó szabályban, akkor illene szilárdan ragaszkodnunk ahhoz, amit Ő ténylegesen mondott. Ő pedig ténylegesen ezt mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” Ugyanazon az estén úgy fogalmazott, hogy „szeressétek egymást; a miképen én szerettelek titeket”.
Ezekben a szentírásokban teljességgel alapvető fontosságúak azok a minősítő kifejezések, amelyek meghatározzák az igaz, krisztusi szeretetet, melyre időnként a jószívűség szóval utalunk.
Mit is határoznak meg? Miképpen szeretett Jézus?
Először is, szeretett „teljes szívével, lelkével, elméjével és erejével”, ami megadta Neki a képességet, hogy meggyógyítsa a legmélyebb fájdalmakat és kijelentse a legkeményebb valóságot. Röviden: Ő az, aki képes volt részesíteni a kegyelemben és ezzel egyidejűleg ragaszkodni az igazsághoz is. Amint Lehi is említette a fiának, Jákóbnak adott áldásában: „A megváltás… a Szent Messiásban és őáltala jön el; mert ő telve van kegyelemmel és igazsággal.” Szeretete lehetővé teszi a bátorító ölelést, amikor arrra van szükség, és a keserű poharat, amikor azt kell kiinni. Így hát megpróbálunk szeretni – teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel, mert Ő így szeret bennünket.
Jézus isteni jószívűségének a második jellemzője az volt, hogy engedelmeskedett minden olyan szónak, amely Isten szájából jött elő, mindig Mennyei Atyja akaratához és viselkedéséhez igazítva a sajátját.
Amikor Krisztus a feltámadását követően a nyugati féltekére érkezett, így szólt a nefitákhoz: „Íme, én Jézus Krisztus vagyok… [I]ttam abból a keserű pohárból, amelyet az Atya adott nekem…, melynek során kezdettől fogva… alávetettem magam az Atya akaratának.”
Jézus számtalan módon bemutatkozhatott volna, Ő mégis akképpen tette ezt, hogy kijelentette az Atya akaratának való engedelmességét, nem foglalkozva azzal, hogy nem sokkal azelőtt, a legnagyobb szükség óráján, Isten Egyszülött Fia úgy érezte, Atyja teljesen magára hagyta. Krisztus jószívűsége – mely nyilvánvaló az isteni akarat iránti teljes hűségben – kitartott és továbbra is kitart, nemcsak a könnyű és kényelmes napokon, hanem különösen a legsötétebbek és legnehezebbek során.
A szentírások azt mondják, hogy Jézus „fájdalmak férfia” volt. Megtapasztalt szomorúságot, kimerültséget, csalódottságot és gyötrelmes magányt. Jézus szeretete ilyenkor is és mindig is múlhatatlan volt, ahogy az Atyja szeretete is. Ha ilyen érett szeretetről van szó – olyanról, amely példáz, felvértez és részesít –, akkor a miénk sem fog elmúlni.
Így hát, ha olykor az egyre keményebb próbálkozásaitok látszólag egyre nehezebb helyzetet eredményeznek; ha miközben éppen a korlátaitokon és a hiányosságaitokon próbálva dolgozni belefuttok valakibe vagy valamibe, aki vagy ami eltökélt abban, hogy megkérdőjelezze a hiteteket; ha odaadóan munkálkodva még mindig úgy érzitek, hogy keresztüljárnak a félelem pillanatai – emlékezzetek rá, hogy a leghithűbb és legbámulatosabb emberek némelyikével ez minden korban így volt. Jusson eszetekbe az is, hogy van egy erő a világegyetemben, amely eltökélten ellenszegül minden jó dolognak, amivel csak megpróbálkoztok.
Így hát bőségben és szegénységben, a titkos elismerések és a nyilvános bírálatok idején, a visszaállítás isteni elemei és az elkerülhetetlenül úgyszintén részét képező emberi gyarlóságok során mi kitartóan haladunk tovább Krisztus igaz egyházával. Miért? Mert Megváltónkhoz hasonlóan mi is az egész tanévre iratkoztunk be, amely nem egy rövid bevezető feladatsorral fejeződik be, hanem majd a záróvizsgával. Az a jó benne, hogy ez nyitott tankönyvvel zajlik, és az Igazgató már a tanfolyam kezdete előtt megadta nekünk az összes választ. Van továbbá egy sereg oktatónk is, akik útközben rendszeres időközönként emlékeztetnek minket ezekre a válaszokra. Ám természetesen ezek egyike sem működik, ha folyton ellógunk az óráról.
„Kit kerestek?” Teljes szívünkből azt válaszoljuk: „A názáreti Jézust.” Amikor Ő azt mondja, hogy „Én vagyok az”, akkor térdet hajtunk, és nyelvünkkel megvalljuk, hogy Ő az élő Krisztus, hogy egyedül Ő hozott engesztelést a bűneinkért, hogy hordozott minket akkor is, amikor azt gondoltuk, elhagyott. Amikor Őelőtte állunk és látjuk a sebeket a kezén és a lábán, akkor majd elkezdjük felfogni, mit jelentett számára viselni a bűneinket és megismerni a gyötrelmet, teljes mértékben engedelmeskedni az Atyja akaratának – mindezt irántunk táplált tiszta szeretetből. A hit megismertetése másokkal, a bűnbánat, a keresztelkedés, a Szentlélek ajándéka, valamint az áldásaink elnyerése az Úr házában – ezek azok az alapvető „tantételek és szertartások”, amelyek végső soron felfedik az Isten és felebarátaink iránti szeretetünket, valamint amelyek Krisztus igaz egyházát örömtelien jellemzik.
Fivérek és nővérek! Tanúsítom, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza az az eszköz, melyet Isten biztosított a felmagasztosításunkhoz. Az általa tanított evangélium igaz, az a papság pedig, mely hitelessé teszi, nem ember műve. Tanúsítom, hogy Russell M. Nelson Istenünk prófétája, amint az elődei is azok voltak és az utódai is azok lesznek. És egy nap ez a prófétai útmutatás egy olyan nemzedéket vezet majd, amely látni fogja Szabadításunk Hírnökét aláereszkedni, mint „a villámlás napkeletről”, és mi így kiáltunk majd fel: „Názáreti Jézus!” Ő pedig mindörökké kitárt karokkal és színleletlen szeretettel azt válaszolja: „Én vagyok az”. Ezt az ígéretet teszem apostoli hatalommal és felhatalmazással az Ő, vagyis Jézus Krisztus szent nevében. Ámen.