A szél sohasem szűnt meg fújni
Nem kell megvárnunk, hogy eljussunk a célig, ahhoz, hogy elnyerjük Isten áldásait.
Brazília Pernambuco államában 2015-ben a J. Reuben Clark Jogi Társaság 62 tagja az állami Ügyészi Hivatallal együttműködve kivizsgálta négy gondozóotthon lakóinak a jogi kihívásait. Ezek az ügyvédek egy szombati napon öt órán át kérdeztek ki egyesével több mint 200 lakót – akik mindegyikéről gyakorlatilag megfeledkezett a társadalom.
Ezen interjúk során több bűncselekményre is – például elhanyagolásra, méltánytalan bánásmódra és pénzalapok hűtlen kezelésére – fény derült, amelyet az idős lakók ellen követtek el. E jogi társaság egyik főpillére a szegényekről és a szükséget szenvedőkről való gondoskodás. Mindössze két hónappal később az ügyész sikeresen vádat emelt a felelős személyek ellen.
Az ő segítségnyújtásuk tökéletes példája Benjámin király tanításának, mely szerint „amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok”.
Az egyik lakó, akivel személyesen készítettem interjút a pro bono ügy során, egy Lúcia nevű, kedves, 93 éves hölgy volt. A szolgálatunk iránti hálával eltelve viccesen így kiáltott: „Vegyen el feleségül!”
Meglepetten így feleltem: „Nézze ott azt a gyönyörű, fiatal nőt! Ő a feleségem, az államügyész.”
Habozás nélkül visszavágott: „És? Az a hölgy fiatal, csinos és könnyen újra tud házasodni. Nekem csak maga van!”
Ezeknek a csodálatos lakóknak nem oldódott meg minden gondja azon a napon. Kétségtelenül továbbra is tapasztaltak nehézségeket időről időre, ahogy a járediták is tették a bárkájukban, a megígért földre vezető, emberpróbáló utazásuk során, ahol „eltemette őket a tenger mélye, a rájuk törő hullámhegyek miatt”.
De azon a szombaton a gondozóotthon lakói tudták, hogy bár a világ számára névtelenek, személyesen ismeri őket egy szerető Mennyei Atya, aki még a legegyszerűbb imákra is választ ad.
A mesterek Mestere „dühöngő szele[t]” küldött, hogy a járeditákat a megígért áldások felé fújja. Hasonlóképpen mi is eldönthetjük, hogy alázatos széllökésként szolgálunk az Úr kezében. Ahogy „a szél sohasem szűnt meg a megígért föld irányába fújni” a járeditákat, úgy mi is segíthetünk másoknak előrehaladni az utazásukon, amely Isten áldásainak az eléréséhez vezet.
Sok évvel ezelőtt, amikor drága feleségemmel, Chrisszel és velem interjút tartottak a püspöki elhívásomhoz, a cövekelnökünk megkért, imádságosan gondoljam át, kiket javasolnék tanácsosaimnak. Amikor hallotta azok nevét, akiket ajánlottam, elmondta, hogy tudnom kell néhány dolgot az egyik fivérről.
Először is: a fivér nem tud olvasni. Másodszor: nincs autója, így nem tudja látogatni az egyháztagokat. Harmadszor pedig: a férfi mindig – mindig – napszemüveget visel az istentiszteleten. Az elnök őszinte aggályai ellenére is erősen éreztem, hogy ezt a férfit kell javasolnom tanácsosomnak, és a cövekelnök támogatott ebben.
Azon a vasárnapon, amikor a tanácsosaim és jómagam támogatásra kerültünk az úrvacsorai gyűlésen, egyértelműen leolvasható volt a meglepettség az egyháztagok arcáról. Ez a drága fivér lassan felsétált az emelvényre, ahol a fejünk fölött lévő lámpák erősen tükröződtek a napszemüvegén.
Amint leült mellém, megkérdeztem: „Fivérem, gond van a látásoddal?”
„Nincs” – felelte.
„Akkor miért viselsz napszemüveget az istentiszteleten? – kérdeztem. – Barátom, az egyháztagoknak tudniuk kell a szemedbe nézni, és neked is jobban kell látnod őket.”
Abban a pillanatban levette a napszemüvegét, és soha többé nem viselte istentiszteleten.
Ez a szeretett fivér végig mellettem szolgált, amíg fel nem mentettek püspökként. Ma is hithűen szolgál az egyházban, és az Úr Jézus Krisztus iránti odaadás és elkötelezettség példája. Ám évekkel ezelőtt egy ismeretlen, napszemüveget viselő, a kápolna padsoraiban gyakorlatilag elfeledetten ülő férfi volt. Gyakran gondolkozom el azon, vajon hány hithű fivér és nővér ül köreinkben elfelejtve ma.
Akár jól ismernek, akár elfelejtenek minket, mindegyikünket elkerülhetetlenül fognak érni próbatételek. Amint a Szabadítóhoz fordulunk, „ő jav[unk]ra fogja szentelni megpróbáltatásai[nk]at”, és segít olyan módon válaszolnunk a próbatételeinkre, amelyek teret adnak a lelki előrehaladásunknak. Legyen szó gondozóotthonban élőkről, tévesen megítélt egyháztagokról vagy bárki másról, mi lehetünk számukra a szél, amely sohasem szűnik meg fújni, reményt hozva és a szövetség ösvénye felé terelgetve másokat.
Szeretett prófétánk, Russell M. Nelson elnök izgalmas és lelkesítő felhívást intézett az egyház fiataljaihoz: „Ma határozottan megerősítem, hogy az Úr minden arra érdemes és alkalmas fiatal férfit felkér a misszióra való felkészülésre, és az abban való szolgálatra. Az utolsó napi szent fiatal férfiak számára a misszionáriusi szolgálat papsági felelősség. […] Ami titeket, fiatal és alkalmas nővéreket illet, a misszió számotokra is erőteljes, ámde választható lehetőség.”
Nap mint nap fiatal férfiak és nők ezrei válaszolnak az Úr prófétai elhívására azáltal, hogy misszionáriusként szolgálnak. Ragyogóak vagytok, és ahogy Nelson elnök fogalmazott, „nagyobb hatással le[het]tek a világra, mint bármely korábbi nemzedék!”. Ez persze nem jelenti azt, hogy önmagatok legjobb változata lesztek abban a pillanatban, hogy beléptek a misszionáriusképző központba.
Inkább úgy érezhetitek magatokat, mint Nefi: „a Lélek veze[t], nem tudván előre a dolgokat, amelyeket tenne[tek] kell. Mindazonáltal mente[k] előre”.
Lehet, hogy Jeremiáshoz hasonlóan bizonytalannak érzitek magatokat, és azt mondanátok: „nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én”.
Talán látjátok az egyéni hiányosságaitokat, és Mózeshez hasonlóan így kiáltanátok fel: „Uram, nem vagyok én ékesenszóló…; mert nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok”.
Ha most közületek, szeretett és erős fiatal férfiak és fiatal nők, bárkinek is ilyen gondolatai vannak, emlékezzetek, az Úr azt válaszolta, „ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mind azokhoz, a kikhez küldelek téged”. Majd ezt ígérte: „Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell”.
A természetes énetek lelkivé való átalakulása „sort sorra, előírást előírásra” fog bekövetkezni, amint őszintén törekedtek Jézus Krisztust szolgálni a misszió mezején napi bűnbánat, hit, pontos engedelmesség és kemény munka által, hogy „folyamatosan [embereket] találjatok, bűnbánatot hirdessetek és megtérteket kereszteljetek meg”.
Bár névtáblát viseltek, időnként úgy érezhetitek, nem vesznek észre vagy elfeledkeznek rólatok. Azonban tudnotok kell, hogy van egy tökéletes Mennyei Atyátok, aki személyesen ismer, és egy Szabadítótok, aki szeret titeket. Lesznek missziós vezetőitek, akik a tökéletlenségeik ellenére is úgy szolgálnak majd benneteket, mint a szél, amely sohasem szűnik meg fújni, hogy a személyes megtérésetek utazása során terelgessenek titeket.
A „tejjel és mézzel folyó föld[ön]”, ahol a missziótok során szolgáltok majd, lelkileg újjá fogtok születni, és egy életre Jézus Krisztus tanítványaivá váltok, amint közelebb húzódtok Őhozzá. Rá fogtok ébredni, hogy soha nem vagytok elfelejtve.
Bár néhányan „sok időt” várnak az enyhülésre, mert „nincs ember”, aki segíteni tudna, az Úr Jézus Krisztus azt tanította nekünk, hogy Ő senkiről sem feledkezik el. Épp ellenkezőleg: Ő tökéletes példa volt arra, hogy halandó szolgálattétele minden pillanatában felkutassa azt az egyet.
Mindegyikünk, valamint a körülöttünk élők is szembenéznek majd az ellenállás saját viharaival és a próbatételek hullámaival, amelyek naponta maguk alá temetnek minket. De „a szél sohasem szűn[ik] meg a megígért föld irányába fújni; és így [hajt minket] előre a szél”.
Mindegyikünk benne lehet ebben a szélben – ugyanabban a szélben, amely megáldotta a járeditákat az utazásuk során, és amely szél a segítségünkkel megáldhatja a fel nem ismerteket és az elfeledetteket, hogy elérhessenek a saját megígért földjükre.
Tanúsítom, hogy Jézus Krisztus a Szószólónk az Atyánál. Ő az élő Isten, és erős szélként szolgálva mindig előrefelé terel majd minket a szövetség ösvényén. Jézus Krisztus nevében, ámen.