„Míg vesszük az úrvacsorát”
Amikor veszünk az úrvacsorából, szent pillanat részesei lehetünk egy megszentelt helyen.
Egy vagy két évvel ezelőtt alkalmam volt ellátogatni a Utah Logan Vallási Insztitútba. Az insztitút épületét nemrégiben újították fel. Azt mesélték, hogy amikor a munkások kivették a kápolna pulpitusát, a helyén olyan polcokat találtak, amelyek már rég el voltak zárva. Miután felnyitották őket, úrvacsoratálcákat találtak bennük. Nyilvánvaló, hogy ezek nagyon régiek voltak, mert az úrvacsorapoharak még üvegből készültek. Az egyik ilyen üvegpoharat bekeretezték és ajándékba nekem adták, valószínűleg azért, mert én vagyok az egyetlen, aki elég idős ahhoz, hogy emlékezzen azokra a napokra, amikor még üvegpoharakat használtunk.
Az üvegpohár rengeteg kellemes emléket juttatott eszembe. Üvegpoharakat használtunk, amikor elérkeztem a tizenkettedik születésnapomhoz, életem egyik nagyon fontos mérföldkövéhez. A tizenkettedik születésnapom éppen vasárnapra esett. Évekig figyeltem, ahogy a diakónusok kiosztják az úrvacsorát, nagy izgalommal várva azt a napot, amikor abban az áldásban részesülhetek, hogy megkapom az ároni papságot, és én is rendelkezem majd ezzel a kiváltsággal.
Amikor végül elérkezett a nagy nap, arra kértek, hogy korábban menjek a gyülekezeti házba és találkozzak Ambrose Call testvérrel, az egyházközségünk püspökségének második tanácsosával. Call testvér behívott egy tanterembe és megkért, hogy mondjak egy imát. Ezután kinyitotta a szentírásait és felolvasta nekem a Tan és a szövetségek 13. szakaszát:
„Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom Áron papságát, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének, és a bűnbánat evangéliumának, és a bűnök bocsánatára alámerítéssel történő keresztelésnek a kulcsaival; és ez soha többé nem vétetik el ismét a földről, míg Lévi fiai ismét igazlelkűségben nem ajánlanak fel felajánlást az Úrnak.”
Call testvér ezután megkért, hogy magyarázzam meg ezt a szakaszt. A magyarázatom bizonyosan nem volt egészen teljes, ezért Call testvér időt szakított arra, hogy elmagyarázza nekem, mit is jelent a szent papság viselőjének lenni. Mivel érdemes voltam a papság viselésére, ez feljogosított engem arra, hogy használjam Isten hatalmát, melyet az emberekre ruház. Az a férfi, aki érdemesen viseli a papságot, feljogosítva végezheti el azokat a szertartásokat, melyeket Isten írt elő az emberiség családjának szabadítására. Ez a felhatalmazás közvetlenül magától a Szabadítótól érkezik, a papságviselők folyamatos vonalán keresztül.
A Call testvér által tartott interjúm némiképpen kielégítő lehetett, mert átvitt a diakónusok gyűlésére. Ott a püspökség tagjai a fejemre tették a kezüket és a püspök, aki abban az időben történetesen az édesapám volt, rám ruházta az ároni papságot és elrendelt engem a diakónus hivatalába. A többi diakónus támogatott engem abban, hogy egy papsági kvórum tagja lehessek.
Aznap este az úrvacsoragyűlésen először volt alkalmam gyakorolni a papságot, mivel kioszthattam az úrvacsorát az egyházközségünk tagjainak. Azon a napon az úrvacsora új értelmet nyert a számomra. Miközben figyeltem, hogy az egyház tagjai hogyan adják át egymásnak a tálcát, észrevettem, hogy nem mindenki azonos hozzáállással kezeli az úrvacsorát. Úgy tűnt, hogy voltak olyanok, akik csak rutinból vettek az úrvacsorából, nagyon sokan voltak azonban olyanok, akik mély áhítattal fogadták az úrvacsorát.
Mint ahogy mindannyian, az évek során én is nagyon sok úrvacsoragyűlésen vettem már részt, és ezek számomra tényleg többet jelentenek egy újabb gyűlésnél. Amikor veszünk az úrvacsorából, szent pillanat részesei lehetünk egy megszentelt helyen. Ezt azzal a parancsolattal összhangban tesszük, melyet az Úr a Tan és a szövetségek 59. szakaszában adott nekünk:
„És hogy még teljesebb mértékben megtarthasd magad szeplőtlennek a világtól, menj el az imádság házába, és ajánld fel szentségeidet az én szent napomon” (9. v.).
A kezdetek kezdetén, még a föld teremtése előtt, Isten elénk tárt egy tervet, amelyben áldásokat ajánl a gyermekeinek, annak függvényében, hogy mennyire engedelmeskednek a parancsolatainak. Ő azonban tudta, hogy időnként a világi dolgok elvonják majd a figyelmünket, ezért rendszeresen emlékeztetni kell bennünket a szövetségeinkre és az Ő ígéreteire.
Az egyik legelső parancsolat, melyet Ádámnak adtak, az volt, hogy hódoljon az Úrnak, és felajánlásként ajánlja fel nyájaiból az elsőszülötteket. Ezt a szertartást azért vezették be, hogy emlékeztesse az embereket arra, hogy Jézus Krisztus el fog jönni a világra és végül áldozatként ajánlja fel magát.
„És Ádám engedelmes volt az Úr parancsolatai iránt.
És sok nap után az Úr egy angyala jelent meg Ádámnak, mondván: Miért ajánlasz fel áldozatokat az Úrnak? És Ádám azt mondta neki: Nem tudom, csak hogy az Úr parancsolta nekem.
És szólt az angyal, mondván: Ez a dolog az Atya Egyszülöttje áldozatának hasonlatossága, aki telve van kegyelemmel és igazsággal” (Mózes 5:5–7).
Attól kezdve egészen a Szabadító koráig, Mennyei Atya gyermekeinek megparancsolták, hogy ajánljanak fel áldozatokat. Ez a Szabadító engesztelő áldozatával megszűnt. Az áldozata előtti éjszakán az Úr bevezette az úrvacsora szentségét, hogy segítsen emlékeznünk rá és az engesztelésére, melyet az emberiségért tett. Ezért az áldozat ősi törvényében és az úrvacsorában az Úr segített nekünk, hogy semmiképpen se felejtsük el az ígéreteit és annak szükségességét, hogy kövessük Őt és engedelmeskedjünk az akaratának.
Az Újszövetségben található egy feljegyzés, amelyben az Úr kiszolgálja az úrvacsorát a tanítványainak. Ez Máté 26. fejezetében található:
„És mikor ők evének, vévén Jézus a kenyeret, és hálákat adván, megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem.
És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan;
Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára” (26–28. v.).
A Mormon könyve 3 Nefi 18. fejezetében számol be részletesen arról, amikor a Szabadító kiszolgálta az úrvacsorát a nefitáknak:
„És lőn, hogy Jézus megparancsolta tanítványainak, hogy hozzanak elő neki kenyeret és bort.
És amíg azok elmentek kenyérért és borért, megparancsolta a sokaságnak, hogy üljenek le a földre.
És amikor a tanítványok megjöttek a kenyérrel és a borral, vett a kenyérből, és megtörte és megáldotta; és adott a tanítványoknak, és megparancsolta nekik, hogy egyenek.
És miután ettek és elteltek, megparancsolta nekik, hogy adjanak a sokaságnak.
És miután a sokaság evett és eltelt, ezt mondta a tanítványoknak: Íme, lesz valaki közöttetek, aki el lesz rendelve, és hatalmat adok neki arra, hogy megtörje a kenyeret és megáldja azt, és adjon egyházam népének, mindazoknak, akik hisznek és megkeresztelkednek az én nevemben.
És legyetek mindig azon, hogy ezt megtegyétek, éppen úgy, ahogyan én is megtettem, ahogyan megtörtem és megáldottam a kenyeret, és nektek adtam azt.
És ezt az én testem emlékezetére tegyétek, amelyet megmutattam nektek. És ez bizonyság lesz az Atyának arról, hogy mindig emlékeztek rám. És ha mindig emlékeztek rám, akkor Lelkem veletek lesz.
És lőn, hogy miután e szavakat elmondta, megparancsolta, tanítványainak, hogy vegyenek a pohár borából, és igyanak belőle, és hogy adjanak a sokaságnak is, hogy ők is ihassanak belőle.
És lőn, hogy így tettek, és ittak belőle és elteltek; és adtak a sokaságnak, és ők ittak és elteltek.
És miután a tanítványok ezt megtették, Jézus ezt mondta nekik: Áldottak vagytok ezen dologért, melyet megtettetek, mert ez betölti a parancsolataimat, és bizonyságot tesz az Atyának arról, hogy hajlandóak vagytok annak megtételére, amit megparancsoltam nektek” (1–10. v.).
Utasításai nagyon világosak, miszerint hajlandóaknak kell lennünk megtenni mindazt, amit megparancsolt nekünk. Elvárható lenne, hogy napjainkban ismét megparancsolják nekünk, hogy vegyünk az úrvacsorából. Ahogy a Tan és a szövetségek elmondja nekünk:
„Tanácsos, hogy az egyház gyakran találkozzon, és az Úr Jézus emlékezetére vegyen a kenyérből és a borból” (T&Sz 20:75).
Az úrvacsoravételnek az a célja, természetesen, hogy megújítsuk az Úrral kötött szövetségeinket.
Delbert L. Stapley elder erre utasított minket, amikor a következőket mondta a szövetségekről:
„Az Úr Jézus Krisztus evangéliuma az Isten és a népe közötti szövetség. Amikor megkeresztel minket Isten egy felhatalmazott szolgája, szövetségben megfogadjuk, hogy megtesszük Isten akaratát és engedelmeskedünk a parancsolatainak… Amikor veszünk az úrvacsorából, megújítjuk az Úrral kötött valamennyi szövetségünket, és megfogadjuk, hogy magunkra vesszük Fia nevét, hogy mindig emlékezzünk rá és betartjuk a parancsolatait” (Conference Report, 1965. október, 14. o.).
Az úrvacsora az egyik legszentebb szertartás az egyházban. Amennyiben érdemesen veszünk az úrvacsorából, akkor lehetőségünk nyílik a lelki fejlődésre.
Emlékszem, hogy amikor még gyermek voltam, gyönyörű zenét játszottak az úrvacsora kiosztása alatt. A Fivérek hamar megszűntették ezt a gyakorlatot, mondván, hogy a zenére összpontosítunk ahelyett, hogy Urunk és Szabadítónk engesztelő áldozatára összpontosítanánk. Az úrvacsora kiosztása közben félretesszük a világot. Ez a lelki megújulás időszaka, miközben felismerjük a mindannyiunk számára személyesen felajánlott szertartás mély lelki jelentőségét. Ha közömbössé válna számunkra az úrvacsoravétel, akkor elveszítenénk a megújított lelki fejlődés lehetőségét.
Melvin J. Ballard elder egyszer azt mondta:
„Tanúja vagyok annak, hogy egy olyan lélek kíséri az úrvacsorai szolgálatot, mely tetőtől talpig melegséggel tölti el lényünket; érzitek a lelek sebeinek gyógyulását és megszabadultok a tehertől. Vigaszt és boldogságot kap az a lélek, aki érdemes és igazán vágyik arra, hogy egyen ebből a lelki táplálékból” („The Sacramental Covenant”, Improvement Era, 1919. okt., 1027. o.).
Amikor érdemesen veszünk az úrvacsorából, Urunk és Szabadítónk áldozatára emlékezünk, arra, hogy Ő odaadta az életét, és magára vette a világ bűneit, hogy részesülhessünk a halhatatlanság áldásában. Magunkra vesszük a Szabadítónk nevét és megígérjük, hogy mindig emlékezünk rá és betartjuk a parancsolatait, hogy „minden olyan szó szerint él[ünk], amely Isten szájából előjön” (T&Sz 84:44).
Szülők, a ti felelősségetek, hogy megtanítsátok a családotoknak a heti úrvacsoragyűlésre járás fontosságát. Ennek rendszeres családi gyakorlatnak kell lennie. Minden családnak szüksége van arra az időre, hogy megújuljon és elkötelezze magát arra, hogy a Szabadító tanításai szerint fogja élni az evangéliumot. A megfelelően felkészült családok az áhítat lelkével járnak majd az úrvacsoragyűlésre, hálát érezvén azért a lehetőségért, hogy vehetnek az úrvacsorából.
Emlékszem arra az élményre, amikor a családom egy üdülőben vakációzott. Mivel egy vasárnap is beleesett az ott tartózkodásunk idejébe, megszerveztük, hogy a közeli kápolnába megyünk úrvacsoragyűlésre. Így tett a többi sok száz ember is, aki az üdülőben volt. A kápolna csordultig megtelt. A gyűlés előtt a püspök megkérte a jelen lévő diakónusokat, akik érdemesek voltak és az alkalomhoz illően voltak felöltözve, hogy vegyenek részt az úrvacsora kiosztásában. Elegendő számú, fehér inget és nyakkendőt viselő, diakónus lépett elő, hogy meghallgassák az arra vonatkozó utasításokat, hogyan kell egy ilyen nagy gyülekezetnek kiosztani az úrvacsorát. A szertartás áhítatosan és jól zajlott le. Miközben figyeltem a gyülekezetet, észrevettem, hogy sokukat nagyon megérintette a gyűlés lelkisége.
Miután visszatértünk az üdülőbe, észrevehető volt a sabbat napi és hétköznapi tevékenységek közötti különbség. A csónakok a kikötőbe maradtak; a tóban szinte senki nem úszott; és mindenki a sabbat napjához méltó öltözetet viselt. Ezek a családok látták az Úr ígéretének beteljesedését: az Ő szent napján elmentek az imádság házába és megújították a szövetségeiket, hogy betartják a parancsolatait, ezért szeplőtlenek maradtak a világtól. (Lásd T&Sz 59:9.)
Csepegjen belénk fokozottabb tisztelet a sabbat iránt! Vegyük jobban észre azt a különleges áldást, hogy vehetünk az úrvacsorából és, hogy annak milyen fontos szerepe van az életünkben! Emlékezzünk mindig Rá, és tartsuk be a parancsolatait, amelyeket azért adott, hogy beteljesítse az élet célját, és az eljövendő örökkévalóság reményeit. A munka, melyben részt veszünk, az Úr munkája. Isten él. Jézus a Krisztus, a világ Szabadítója. Megengedték nekünk, hogy e nagyszerű evangéliumi terv részesei legyünk, melyben az úrvacsora oly létfontosságú szerepet játszik. Jézus Krisztus nevében, ámen.