„Én vagyok a világosság, amit fel kell tartanotok”
Minden [krisztusi] tettünk talán csak egy fénypontocska, de ha összeadódik, akkor az nagyon sokat számíthat.
Emlékszem egy egyszerű kis kézimunkára, amelyet elemis koromban hímeztem ki. Ez áll rajta: „El fogom hozni az evangélium világosságát az otthonomba.” Azon tűnődtem, hogy „Mi ez a világosság?” Ezt maga Jézus Krisztus magyarázta el a legjobban, amikor a nefitákat tanította. Ezt mondta: „Tartsátok fel tehát világosságotokat, hogy világítson a világnak.” Majd elmagyarázta: „Én vagyok a világosság, amit fel kell tartanotok – az, amit engem cselekedni láttok” (3 Nefi 18:24; kiemelés hozzáadva).
Mi volt az, amit a nefiták láttak, hogy cselekszik, és én is megtehetem ezeket az otthonomban? Amikor a nefiták azt kívánták Tőle, hogy még egy kicsit időzzön velük, megkönyörült rajtuk és tovább maradt velük. Ezután meggyógyította őket, imádkozott velük, tanította őket, velük könnyezett, egyenként megáldotta kisgyermekeiket, jóllakatta őket, szolgálta őket és úrvacsorát osztott nekik, hogy szövetségben fogadhassák meg, hogy mindig emlékeznek Őrá. Közöttük végzett szolgálata a tanításról és az egyes személyekkel való törődésről szólt, és arról, hogy elvégezze azt a munkát, amelyet az Atyja parancsolt Neki. Nem magával volt elfoglalva. Amikor erre rájöttem, egy életen át tartó keresésre indultam, hogy önzetlen krisztusi tettekkel elhozzam otthonomba az Ő világosságát.
Ez nem könnyű feladat. A jó családi élet gyakran észrevétlen marad. Talán könnyebb „fel[kelni] és ragyog[ni], hogy világosságotok zászló lehessen a nemzetek számára” (T&Sz 115:5; kiemelés hozzáadva), mint az, hogy világosságotok zászló lehessen családotok számára. Néha mások nem látják, amikor az otthonunkban teszünk jót és megosztjuk világosságunkat. Az ember alapvető természetéhez tartozik, hogy vágyik a dicséretre és a figyelemre. Hélamán megtanította fiait, Nefit és Lehit ősapáik jó cselekedeteire, akikről nevüket kapták, „hogy ne azért tegyétek ezeket a dolgokat, hogy kérkedhessetek, hanem azért tegyétek ezeket a dolgokat, hogy a mennyekben gyűjtsetek magatoknak kincset” (Hélamán 5:8). A jó cselekedeteket ne az elismerés miatt tegyük.
Charles Dickens Bleak House című regényében Mrs. Jellyby jellembeli hibáját az író úgy nevezi, „teleszkópikus jótékonyság”. A hölgyet úgy kimeríti egy távoli országban szenvedő törzs, hogy közben elutasítja saját sérült és koszos gyermekét, aki vigaszért fordul hozzá. Mrs. Jellyby biztos akar lenni abban, hogy jótettei lenyűgözőek és mindenki számára jól láthatóak. (Lásd Charles Dickens, Bleak House [1985], 82–87.) Néhányan közülünk talán szívesebben segítenének a katasztrófa-védelemnek, mint a családjuknak. Nos, mind a kettő fontos, de az otthonunk védelme elsődleges és örökkévaló feladatunk. „A szülők szent kötelessége, hogy gyermekeiket szeretetben és igazságban neveljék, gondoskodjanak fizikai és [lelki] szükségleteikről” („A család: Kiáltvány a világhoz”, Liahóna, 2004. okt., 49. o.)
Egy másik irodalmi alak jut eszembe, aki pont az ellentéte Dickens karakterének. Az egyik kedvenc regényem, a Middlemarch hősnője, Dorthea. A könyv végén úgy emlékeznek rá vissza, mint aki családjának és barátainak csendes és önzetlen segítséget nyújtott. Így hangzik: „Az egész természete olyan csatornákban merült ki, melyek névtelenek voltak a világ előtt. Ám lényének hatása a körülötte élőkre, felbecsülhetetlenül nagy volt: mert a világ növekvő jósága részben a nem történelmi eseményektől függ; és az, hogy a velünk történő dolgok nem olyan rosszak, mint lehettek volna, félig azoknak az érdeme, akik hűen éltek, rejtve, s most elfeledett sírokban nyugszanak” (George Eliot, Middlemarch [1986], 682. o.).
Ebben a felkészülési időszakban, ti fiatal nők, időtök javát iskolában és olyan munkahelyen töltitek, ahol elismerésben, díjakban, vagy kitüntetésekben részesültök. Amikor ebből a helyzetből kikerülve fiatal anyákká váltok, a kívülről jövő elismerések drámaian csökkenni fognak. Ennek ellenére semmilyen más minőségben nem tudunk olyan önzetlenül szolgálni, ahogyan azt Krisztus tenné, csakis azáltal, hogy több száz napi, testi, érzelmi és lelki szükségletről gondoskodunk. Elviszitek majd az evangélium világosságát az otthonaitokba – nem azért hogy mások lássanak, hanem hogy építsetek másokat –, az erő és világosság nőit és férfiait.
Az otthonok privát helyek is, melyekben sajnos gyakran csalódást okozunk. Otthonunkban és családunkban néha a legrosszabb önmagunkká válunk azokkal az emberekkel szemben, akik a leginkább számítanak az életünkben. Világosan emlékszem egy reggelre, még tizennégy éves koromból. Mielőtt iskolába mentem, bosszús és barátságtalan voltam szüleimmel és a bátyáimmal. Miután elmentem otthonról, udvarias voltam a buszvezetővel és barátságos voltam a társaimhoz. Éreztem, hogy tetteim mennyire ellentmondóak, és nagy lelkiismeret- furdalás töltött el. Megkértem a tanárt, hogy engedjen el pár perce, hogy hazatelefonáljak. Bocsánatot kértem anyukámtól a viselkedésemért, és elmondtam neki, mennyire szeretem és becsülöm őt, és megígértem, hogy jobban ki fogom ezt mutatni.
Legtöbbünknek nehéz akár egy napot is úgy élni otthon, hogy ne legyenek nézeteltérések. A nefita nép tökéletes társadalomban élt kétszáz évig, és „nem volt viszálykodás az országban… És nem volt irigykedés, sem viszálykodások, sem lázongások, sem paráznaságok, sem hazudozások, sem gyilkosságok, vagy bármilyen szemérmetlenség; és bizonyos, hogy nem lehetett volna náluk boldogabb nép mindazon emberek között, akiket Isten keze teremtett” (4 Nefi 1:15–16).
Néhányan komoly gondokkal küszködő családba születtünk. És még a jó családokban is sok a kihívás. Meg kell próbálnunk azt tenni otthonainkban, amit Krisztus tett a nefiták között. Ahogyan azt a családról szóló kiáltvány tanítja: „Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül” (Liahóna, 2004. okt., 49. o.). Mi legyünk a világosság, amely segít legyőzni a családunkban a bűnt, a dühöt, az irigységet és a viszálykodást! Imádkozhatunk együtt, sírhatunk egymásért, begyógyíthatjuk egymás sebeit és önzetlenül szerethetjük és szolgálhatjuk egymást.
Ti, fiatal nők, azáltal, hogy jelenlegi otthonotokba elhozzátok az evangélium világosságát, arra készültök fel, hogy eljövendő családotokat erősítsétek. Az apró, látszólag jelentéktelen dolgok, amelyeket tesztek, sokat számítanak. Olvastam, hogy az új-zélandi barlangokban találtak néhány apró szentjánosbogarat. Egymagában mindegyik csupán alig látható fénypontocskát termel. Ám amikor több millióan bevilágítanak egy barlangot, elegendő fényt termelnek ahhoz, amely mellett már olvasni tud az ember. Ugyanígy, minen apró tettünk talán csak egy fénypontocska, de ha összeadódik, akkor az nagyon sokat számíthat. Ma este a „Ragyogj” című dal éneklésével a kórus emlékeztet bennünket arra, hogy fontos megosztani kis fényeinket:
Fényem kicsiny lehet talán
– hitem és az imám –,
de lásd, fénylő napként ragyog,
hisz onnan adatott.
Kis fényem el nem rejthetem,
ezt mondta Istenem.
Azért kaptam, hogy feltartsam
magasra másoknak.
Ragyogj! Ragyogj! Ragyogj fényesen!
Ragyogj! Ragyogj! A nap elérkezett.
(Children’s Songbook, 144. sz.)
Ragyoghatunk azáltal, hogy elringatjuk kisöcsénket, a húgunkkal ebédelünk az iskolai étkezdében, házimunkákat végzünk, elkerüljük a vitatkozást, örülünk mások sikerének, adunk valakinek az édességünkből, gondozunk valakit, aki beteg, írunk egy kis köszönöm-cédulát, és a szüleink párnájára csempésszük éjjel, megbocsátunk egy sértést, bizonyságunkat tesszük.
Romániában megismerkedtem Ralucával, egy tizenhét éves fiatal nővel, aki nemrég lett egyháztag. Keresztelője vidám esemény volt, többek között azért, mert az egész családja jelen volt. Édesanyja és húga érezte a Lelket, és ők is meg akarták hallgatni a misszionáriusi beszélgetéseket. Ez aggasztotta az apát, mert úgy érezte, elveszíti egész családját emiatt az ismeretlen egyház miatt. Így tehát nem engedte meg, és egy ideig feszült volt a családi légkör. Raluca minden esetre emlékezett rá, hogy szövetséget kötött a kereszteléskor, hogy magára veszi Jézus Krisztus nevét. Megpróbálta feltartani [Krisztus] világosságát, azáltal, hogy azt tette, amit Ő tett volna. Béketeremtő volt. Példát mutatott. Tanító volt. Gyógyító volt.
Végül az édesapja szíve meglágyult, és megengedte a többieknek, hogy többet tanuljanak az egyházról. Ezután ők is megkeresztelkedtek. Végül pedig, mindenki örömére, a család édesapja szintén csatlakozott az egyházhoz. A keresztelőjén beszédében azt mondta, hogy egy ideig a családjuk olyan volt, mint két szív ugyanabban a háztartásban, amely két különböző ütemre vert. Most azonban ugyanaz a hit és ugyanaz a keresztelő köti őket össze, és szívük szeretetben és egységben forr össze. Köszönetet mondott a misszionáriusoknak és egyháztagoknak, akik segítettek nekik. Ezután külön köszönetet mondott lányának, Ralucának, hogy olyan krisztusi volt otthon a nehézségek idején is, hogy béketeremtő, gyógyító, tanító, és példa volt számukra, és ő volt az a világosság, amely végül az egész családot eljuttatta Jézus Krisztus egyházába.
Mindannyian rendelkeztek világossággal. Most, ahogy itt ma este arcotokra tekintek, és miközben visszaemlékszem arcotokra, amelyeket akkor láttam, mikor világszerte utaztam, látom a fényt, amelytől úgy ragyog ábrázatotok, „mint az angyalok arca” (Hélamán 5:36). Hélamán fiaihoz – Nefihez és Lehihez – hasonlóan, akiknek arca „rendkívül ragyog[ott]” (Hélamán 5:36) a bűn sötétségétől beárnyékolt világban. A körülöttük állók vágytak ugyanerre a világosságra, ezért megkérdezték: „Mit tegyünk, hogy eloszoljék ez a sötét felhő, mely beárnyékol minket?” (Hélamán 5:40) Megtanították nekik a bűnbánatot, és hogy higgyenek Jézus Krisztusban. Miközben így tettek, a sötétség felhője eloszlott; fény vette körül őket, egy tűzoszlop, és elteltek a Szentlélektől jövő, leírhatatlan örömmel (lásd Hélamán 5:43–45).
Amikor megosztjátok a világosságotokat, mások is nagyobb fényre lelnek. Van-e valaki, akinek nagyobb szüksége lenne a világosságotokra, mint a családotoknak? Látom, hogy ti, figyelemre méltó fiatal nők, ragyogó ábrázatotokkal, a jelen ereje és a jövő reménye vagytok otthonaitokban és az egyházban.
Jézus Krisztus az a világosság, amelyet fel kell tartanunk. „Ő a világ világossága, élete és reménysége. Az Ő útja az ösvény, amely ebben az életben boldogsághoz, az elkövetkezendőben pedig örök élethez vezet.” („Az Élő Krisztus: Az apostolok bizonysága”, Liahóna, 2000. április, 2–3. o.) Ragyogjon hát mindegyikünk az Ő világosságától! Jézus Krisztus nevében, ámen.