Felnövekvő nemzedékünk
A felnövekvő nemzedékünk méltó a legjobb igyekezetünkre, hogy támogassuk és erősítsük őket a felnőtté válás útján.
Jó estét kívánok drága fivéreim a papságban! Ma este közelebb gyűltünk össze az Úr templomaihoz világszerte, mint korábban valaha is az emberiség történelmében. A Szabadító szerető jóindulattal irányította a prófétáit, ezért már 122 templom áll nyitva az Úr szövetséges népe előtt, hogy ott elnyerjék a saját templomi áldásaikat, és elvégezzék a létfontosságú szertartásokat az elhunyt őseikért. Ezen kívül van már rengeteg bejelentett és még bejelentésre váró templom is. Köszönjük neked, Hinckley elnök, az inspirált vezetést ebben a hatalmas munkában!
A Mormon könyve kezdeti időszakában az egyház tagjai szintén egy templom közelében gyűltek össze, hogy utasításokat kapjanak a prófétájuktól és vezetőjüktől. Benjámin király az élete vége felé felszólította az apákat, hogy gyűjtsék össze a családjukat, hogy tanácsot adjon nekik és figyelmeztesse őket. Móziás könyvében ezt olvashatjuk:
„És lőn, hogy amikor a templomhoz felérkeztek, körös-körül felverték sátraikat; minden férfi a családja szerint […]
Minden férfinak úgy volt a sátra, hogy annak nyílása a templom felé nézett, hogy ezáltal a sátraikban maradhassanak és hallhassák a szavakat, melyet Benjámin király szól majd hozzájuk” (Móziás 2: 5–6).
Nagyon szeretem azt a képet, melyet ezek a versek ábrázolnak. Átvitt értelemben szólva, kedves fivérek, az otthonaink ajtaja az általunk oly nagyon szeretett templomokra néznek? Olyan gyakran járunk templomba, amilyen gyakran csak tudunk, példát mutatván a gyermekeinknek, hogy mennyire fontosak ezek a szent és különleges helyek?
Móziásban feljegyzésre került, hogy a családok lelkesen és elkötelezetten fogadták be az Úr igéjét, melyet a prófétájukon keresztül kaptak meg. Az embereket annyira megérintették Benjámin király tanításai, hogy egy új szövetséget kötöttek, miszerint követni fogják az Úr Jézus Krisztust.
Ennek ellenére ez a történet szomorúan végződik. Később, Móziás könyvében olvashatunk azokról, akik Benjámin király prédikációjának idején még kicsi gyermekek voltak a sátrakban:
„Most lőn, hogy sokan voltak a felnövekvő nemzedékből, akik nem voltak képesek Benjámin király szavainak megértésére, mert kisgyermekek voltak abban az időben, amikor szólt a népéhez; és nem hitték atyáik hagyományait” (Móziás 26:1).
Fivérek, mi történt a felnövekvő nemzedékkel? Miért nem fogadták el az atyáik igazlelkű hagyományait a fiatal gyermekek? Még ennél is fontosabb azonban, hogy itt vagyunk, évszázadokkal később, a rengeteg templom és folyamatos prófétai iránymutatás napjaiban, de mi a helyzet a mi felnövekvő nemzedékünkkel? Van okunk az aggodalomra? Persze, hogy van!
A fiatal férfiak, akik itt vannak velünk, és világszerte, valamint a velük egy idős fiatal nők, nagyon különlegesek. Hinckley elnök azt mondta róluk:
„Sokszor elmondtam már, hogy szerintem ez a fiatalok legnagyszerűbb nemzedéke, melyet valaha is ismert ez az egyház… A helyeset próbálják tenni. Élénkek és tehetségesek, tiszták és frissek, vonzóak és okosak. […] Tudják, miről szól az evangélium, és megpróbálnak aszerint élni, az Úrra tekintve útmutatásért és segítségért” („Legnagyobb kihívásod, édesanya!”, Liahóna, 2001. jan., 113. o.).
Mindannyian, akik ezekkel a fiatalokkal foglalkozunk, tudjuk, hogy Hinckley elnök szavai igazak.
Henry B. Eyring elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azonban komoly figyelmeztetésben részesített minket a fiatalokkal kapcsolatban:
„Közülük sokan lelkileg rendkívül érettek és nagy hittel bírnak. De még a legkiválóbbakat is alaposan megpróbálják. A megpróbáltatások pedig egyre keményebbek lesznek” („We Must Raise Our Sights”, Ensign, 2004. szept., 14. o.).
Nem hagy nyugodni az az intelem, hogy „a megpróbáltatások egyre keményebbek lesznek”. A felnövekvő nemzedékünk méltó a legjobb igyekezetünkre, hogy támogassuk és erősítsük őket a felnőtté válás útján.
Ezekben a veszélyes időkben, miközben fiataljainknak szembe kell nézniük ezen egyre szaporodó csapásokkal, tanulhatunk másoktól. A fegyveres erőknél – különösen a haditengerészeteknél világszerte –, minden matróz jól ismeri azt a mondatot, amely a sürgős segítség hívószava, nem számít, hogy mit csinál, vagy hogy hol tartózkodik a hajón. A hívó szó így szól: „Mindenki a fedélzetre!” Rengeteg tengeri csata azon dőlt el, hogy ki hogyan reagált erre a hívásra.
Nekünk – az egyház tagjaiként, a fiatalok vezetőiként, gondterhelt édesapákként és aggódó nagyapákként –, mindannyiunknak mozdulnunk kell a „minden ember a fedélzetre” felhívásra, amely most a fiatalok és a fiatal felnőttek miatt hív minket! Keresnünk kell az alkalmakat, hogy megáldjuk a fiatalokat, akár közeli kapcsolatban állunk velük, akár nem! Tovább kell tanítanunk és meg kell erősítenünk az apákat és az anyákat az ő, Isten által kinyilvánított szerepükben, hogy miként kell nevelniük a gyermekeiket az otthonukban. Állandóan fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy az otthonról elszólító extra sportesemény, különóra vagy megbízás fontosabb-e, mint az, hogy a családok együtt legyenek otthon!
Fivérek, most van itt az ideje – akármit is teszünk, akárhová is megyünk, és minden utolsó napi szent fiatallal, akivel találkozunk –, hogy sokkal tudatosabban észre vegyük annak szükségességét, hogy megerősítsük és tápláljuk őket, valamint jó hatással legyünk az életükre!
A családunk megtapasztalhatta, hogy milyenek a csodálatos, figyelmes papsági vezetők. Amikor né- hány évvel ezelőtt először elhívtak a Hetvenekhez, Angliába, Solihullba kellett költöznünk, hogy ott a Területi Elnökségben szolgáljak. Rasband nőtestvér és én magunkkal vittük a két legfiatalabb gyermekünket erre a megbízatásra. A lányom fiatal egyedülálló felnőtt volt, a fiam pedig 17 éves, aki rajongott az amerikai futballért és nagyon jó játékos is volt. Nagyon aggódtunk miattuk. Ott nem voltak barátok, családtagok, és nem volt amerikai foci sem! Azon gondolkoztam: „Vajon ez az izgalmas, új élmény komoly megpróbáltatássá válik-e a családunk számára?”
A válasz az egyik legelső feladatom során érkezett meg. Felkértek, hogy szóljak a misszionáriusokhoz az angliai Prestonban található Misszionáriusképző Központban. Felhívtam White elnököt, a központ elnökét, és örömmel értesültem arról, hogy tisztában volt a családom helyzetével. Azt javasolta, hogy a prestoni látogatás programjába vonjuk bele a gyermekeinket is. Sőt, a központban felkérte a lányomat és a fiamat, hogy szóljanak a misszionáriusokhoz! Nagyon boldogok voltak, hogy bevontuk őket és megoszthatták a bizonyságukat az Úr munkájáról.
Miután végeztünk, és könnyes búcsút vettünk a misszionáriusoktól, meglátogattuk a gyönyörűséges Anglia Preston templomot, amely a Misszionáriusképző Központ közelében áll. Ahogy közeledtünk a bejárat felé, Swanney elnök és nővér, a templom elnöke és felesége, már ott álltak. Üdvözöltek bennünket, és a következőket mondták: „Rasband elder, szeretne ön és a családja kereszteléseket végezni a halottakért?” Milyen csodás ötlet! Egymásra néztünk, majd hálásan elfogadtuk a meghívást. Miután elvégeztük a szertartásokat, és még miközben a fiam meg én örömkönnyekkel a szemünkben a medencében álltunk, a vállamra tette a kezét és megkérdezte: „Apa, miért nem csináltuk ezt eddig még soha?”
Eszembe jutott az összes futballmeccs és az összes film, amire együtt mentünk, a kellemes időtöltések; ezek mind boldog emlékek és hagyományok, amelyeket fontos, hogy felépítsünk.
Ennek ellenére rájöttem, hogy alkalmunk lenne jelentőségteljesebb, lelkileg gazdagabb élményekben részesülni a gyermekeinkkel, olyanban, mint amilyenben Prestonban volt részük azon a bizonyos napon. Hála a gondoskodó és figyelmes papsági vezetőknek, akkor megbizonyosodtam, hogy a családom rendben lesz Európában. Nagyon hálásak vagyunk a rengeteg papsági és Fiatal Nők vezetőkért, akik mindig figyelemmel kísérik és szeretik az én és a ti gyermekeiteket.
A Mormon könyve egy másik korszakában Nefi olyan helyzetben élt, amikor néhány családtagjának problémái voltak az engedelmességgel, az összhanggal és a hithűséggel. Ő bizonyosan értette, hogy milyen nagy szükség van a felnövekvő nemzedék iránti figyelmes elkötelezettségre. Később az életében ezt mondta:
„És Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk, Krisztusról prófétálunk, és próféciáink szerint írunk, hogy gyermekeink tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért” (2 Nefi 25:26).
Azért fohászkodom, hogy Isten papságviselőiként mindannyian megtegyünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy megtanítsuk az ifjúságnak, hogy milyen forráshoz forduljanak a bűneik bocsánatáért; ez a forrás pedig az Úr Jézus Krisztus. A legőszintébb igyekezetünkkel reagáljunk a „mindenki a fedélzetre!” hívó szóra, mert az a saját felnövekvő nemzedékünk szabadítására vonatkozik, ők pedig kétségtelenül megérdemlik a legtöbb fáradozást!
Bizonyságomat teszem, hogy ez az Úr igaz és élő egyháza, Ő irányítja ezt a drága prófétánkon, Gordon B. Hinckley elnökön keresztül, akit szeretek és támogatok. Jézus Krisztus nevében, ámen.