„Keressétek az Isten országát!”
Remélem, hogy mindannyian emlékezni fogtok arra, hogy ezen a sabbat napon hallottatok engem tanúságot tenni arról, hogy ez Isten szent munkája.
Szeretett fivéreim és nővéreim! Köszönöm az értem mondott imáitokat. Most pedig támogatásotokért imádkozom.
Amikor az ember elér egy bizonyos kort, akkor időnként megáll és elgondolkozik, mi vezette őt a jelenlegi állapotához az életben.
Nézzétek el nekem, hogy talán önző módon, de rabolni fogok az időtökből. Ezt azért teszem, mert az egyház elnökének élete valójában az egész egyházra tartozik. Az elnöknek nagyon kevés magánélete van, és nincsenek titkai. A ma délelőtti beszédem teljes mértékben eltér minden eddigi, egyházi általános konferenciai beszédtől.
Most már szembe kell néznem az életem alkonyával. Mindannyian teljes mértékben az Úr kezében vagyunk. Sokan tudjátok, hogy nemrég egy komoly műtétet végeztek rajtam. A 95 évem alatt, életemben először voltam kórházban, mint beteg. Senkinek sem ajánlom. Az orvosok azt mondták, hogy még nincs minden teljesen rendben.
Most már közeledik a 96. születésnapom. Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem nagyrabecsülésemet és hálámat azokért a rendkívüli áldásokért, amelyekkel elhalmozott engem az Úr.
Az életünkben mindannyiunknak kell döntéseket hoznunk, ezek között vannak olyanok, amelyek gazdagsággal és jóléttel kecsegtetnek minket; és vannak olyanok, amelyek kevésbé ígéretesek. Valami módon az Úr szemmel tartotta és irányította a választásaimat, jóllehet ez az adott pillanatban nem mindig volt egyértelmű.
Eszembe jutott Robert Frost, „A nem választott út” című költeménye, melynek utolsó sorai így szólnak:
„Két út elágazott az erdőben, és én –
én azt választottam, amelyen még kevés ember járt,
És ez mindent megváltoztatott.
(The Poetry of Robert Frost, Edward Connery Lathem [1969], 105. o.)
Eszembe jutnak az Úr szavai: „Csak keressétek az Isten országát, és ezek mind megadatnak néktek” (Lukács 12:31).
48 évvel ezelőtt az áprilisi konferencián támogattak engem először általános felhatalmazottként. Azóta az egyház valamennyi általános konferenciáján mondtam beszédet. Több mint 200 ilyen beszédet mondtam. Rengeteg különböző témával foglalkoztam. Ám, ha végigfutunk rajtuk, akkor láthatjuk, hogy valamennyit végigszövi a nagyszerű utolsó napi munkáról tett bizonyság szála.
A dolgok azonban megváltoztak, és most is változnak. Szeretett társam, aki 67 évig volt velem, két évvel ezelőtt hunyt el. El sem tudom mondani, mennyire hiányzik. Rendkívüli asszony volt, akivel tökéletes harmóniában éltünk egymás oldalán több mint 60 évig. Ahogy visszatekintek az életemre, azt csodálkozva és ámulattal teszem. Ami csak jó történt velem – beleértve a házasságomat is –, az az egyházi tevékenységemnek köszönhető.
Az egyik este alkalmam volt átnézni a különböző szervezetektől és intézményektől kapott elismeréseim távolról sem teljes listáját, amelyeket az egyházi tevékenységemért kaptam. Az Egyesült Államok elnökei, elég nagy számban, eljöttek az egyház elnökének irodájába. Az irodám falán van egy fényképem, amin éppen egy Mormon könyvét adok át Ronald Reagan elnöknek. A könyvespolcomon ott van az az Elnöki Szabadságmedál, amelyet Bush elnöktől kaptam. Sokszor megfordultam a Fehér Házban. Számos nemzet miniszterelnökével és nagykövetével találkoztam vagy láttam vendégül őket, többek között Margaret Thatcherrel és Harold MacMillannel az Egyesült Királyságból.
Ismertem és együtt dolgoztam az egyház összes elnökével Heber J. Granttől kezdve egészen Howard W. Hunterig. E sok-sok év alatt ismer- tem és szerettem az összes általános felhatalmazottat.
Most éppen megpróbálom elrendezni a rengeteg könyvet és tárgyat, melyet az évek során felhalmoztam. Így találtam rá egy régi naplóra, amelyben elszórt bejegyzések találhatók az 1951-től 1954-ig tartó évekből. Akkoriban tanácsosként szolgáltam a cövekelnökségemben és még nem hívtak el általános felhatalmazottnak.
A napló olvasása közben megbecsüléssel emlékeztem vissza arra, hogy az Úr jóvoltából hogyan ismertem meg közelebbről az egész Első Elnökséget és a Tizenkettek Kvóruma tagjait. Ma már ez nem lehetséges, mert az egyház sokkal nagyobb.
A napló ehhez hasonló bejegyzéseket tartalmaz:
„1953. március 11.: McKay elnök megbeszélte velem a misszióelnököknek tartandó áprilisi konferencia programját.”
„Március 19., csütörtök: Joseph Fielding Smith megkért, hogy vegyem rá az egyik fivért, hogy mutassa be, hogyan kell levezetni a szombat esti misszionáriusi konferenciát. […] Szerintem inkább Spencer W. Kimballnak vagy Mark E. Petersonnak kellene levezetni a gyűlést.”
„Március 26, csütörtök: McKay elnök elmesélt egy érdekes történetet. Azt mondta: »Egy gazdálkodónak hatalmas földje volt. Amikor megöregedett, már nem bírta munkával. A családjában sok fiú volt. Magához hívta a fiúkat, és azt mondta, hogy nekik kell művelni a földet. Az apa megpihent. Ám egy nap kisétált a földjére. A fiúk azt mondták neki, hogy menjen vissza, mert nincs szükségük a segítségére. Azt felelte nekik: „Az árnyékom is többet ér ezen a földön, mint a ti összes munkátok.”« McKay elnök elmondta, hogy a történetben szereplő apa Stephen L. Richards elnököt jelképezi, aki beteg volt, de McKay elnök nagyon sokra tartotta a munkáját és a barátságát.”
„1953. április 3., péntek: Templomi gyűlésen vettem részt általános felhatalmazottakkal és misszióelnökökkel 9 órától délután fél négyig. Több mint 30 misszióelnök szólalt fel. Mindannyian több misszionáriust szeretnének. Minden jól fejlődik.”
„Április 14., kedd: Richards elnök bent volt az irodában, élveztem a vele való találkozást. Fáradnak és gyengének tűnik. Úgy érzem az Úr egy nagyszerű cél miatt tartotta meg.”
„1953. április 20., hétfő: Érdekes találkozóm volt Henry D. Moyle elderrel, a Tizenkét Apostol Tanácsából.”
„1953. július 15.: Albert E. Bowen, a Tizenkettek Tanácsának tagja, a több mint egy évig tartó betegség után elhunyt. Egy másik barátom is elment… Nagyon jól ismertem. Bölcs és kiegyensúlyozott ember volt. Nem lehetett siettetni, és soha nem is sietett. Rendkívül megfontolt, ritka bölcs ember volt, aki óriási és egyszerű hittel bírt. Az idős és bölcs vezetők sorra meghalnak. A barátaim voltak. A rövid időm alatt az egyház sok nagyszerű emberét láttam jönni és menni. A legtöbbjükkel együtt dolgoztam, és közvetlenül ismertem őket. Az idő képes kitörölni az emléküket. Még öt év és az olyan nevekre, mint a Merrill, Widtsoe, Bowen – mind hatalmas név –, már alig fog valaki emlékezni. Az ember minden egyes nap nyerjen megelégedést a munkájából, mert rá kell jönnie, hogy a családja talán emlékezni fog rá, hogy az Úr számára talán fontos, de ezen felül, halvány lesz az emléke az eljövendő nemzedékek között.”
És így tovább. Azért olvastam fel, hogy bemutassam, hogy már fiatal férfiként milyen rendkívüli kapcsolatban álltam az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvórumának tagjaival.
Az éveim során a föld nyomorultjaival és szegényeivel is találkoztam, és megosztottam velük a szeretetemet, az aggodalmamat és a hitemet. Találkoztam a föld különböző tájairól származó kiváltságos férfiakkal és nőkkel is. Remélem, hogy ezeken a találkozókon, ha kis mértékben is, de sikerült változtatnom a helyzetükön.
Amikor még fiatal férfi voltam, pusztán 11 éves fiú, megkaptam a pátriárkai áldásomat egy olyan embertől, akit addig és az után soha nem láttam. Ez egy rendkívüli dokumentum, egy prófétai irat. Ez személyes és ezért nem fogok hosszasan olvasni belőle. Az áldás azonban tartalmazza a következő kijelentést: „A föld nemzetei hallani fogják a hangodat, és a csodálatos bizonyságod által eljutnak az igazság megismeréséhez.”
Miután felmentettek az angliai missziómból, egy rövid ideig utazgattam a kontinensen. Bizonyságot tettem Londonban, Berlinben és Párizsban, később pedig Washington D. C.-ben, és azt mondtam magamnak, hogy mivel megosztottam a bizonyságomat ezekben a nagyszerű fővárosokban, ezzel betöltöttem az áldásom erre vonatkozó részét.
Ez igazából csak súrolta az igazi jelentését. Azóta szólásra emelkedtem minden egyes földrészen, hatalmas és kicsi városokban, északtól délig, kelettől nyugatig széles e világon, Fokvárostól Stockholmig, Moszkvától Tokión át egészen Montrealig, a világ valamennyi nagyszerű fővárosában. Ez mind egy csodának számít.
Tavaly azt kértem az egyháztagoktól szerte a világon, hogy olvassák el újra a Mormon könyvét. Ezrek, sőt, százezrek fogadtál el a felkérést. 1841-ben Joseph próféta azt mondta: „Megmondtam a testvéreknek, hogy a Mormon könyve a leghibátlanabb könyv a földön, és vallásunk záróköve, és aki annak előírásai szerint él, közelebb kerül Istenhez, mint bármely más könyv által” (History of the Church, 4:461).
Mivel elfogadták e kijelentés igazságát, szerintem rendkívüli dolognak kellett történnie eme egyház népével. Az embereket látták a Mormon könyvét olvasni buszon, ebéd közben, orvosi váróban és számos más helyzetben. Bízom benne, hogy közelebb kerültünk Istenhez, mert olvassuk ezt a könyvet.
Tavaly decemberben abban a kiváltságban volt részem – sokatokkal együtt –, hogy tiszteletemet tehettem Joseph Smith próféta születésének 200. évfordulója alkalmából. Vermontban, a születési helyén voltunk Ballard elderrel, miközben ezt a nagyszerű Konferencia központot megtöltötték az utolsó napi szentek, az üzenet pedig műholdas közvetítés segítségével eljutott az egész világba, e nagyszerű utolsó napi munka szeretett prófétája előtti tisztelgésként.
És még folytathatnám. Bocsánat, hogy személyes dolgokról szólok hozzátok. Ezt azonban kizárólag megbecsülésem és hálám jeléül teszem, melyet Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza iránt érzek; ezek a dolgok ugyanis azért történhettek meg velem, mert az Úr ebbe a hivatalba helyezett engem. Szívemet elárasztja a hála és a szeretet érzése.
Megismétlem:
Két út elágazott az erdőben, és én –
én azt választottam, amelyen még kevés ember járt,
És ez mindent megváltoztatott.
Bízom benne, hogy az eddig elmondottakat nem tekintitek gyászbeszédnek. Inkább már várom a lehetőséget, hogy újra szólhassak hozzátok októberben.
Most pedig, befejezésül, remélem, hogy mindannyian emlékezni fogtok arra, hogy ezen a sabbat napon hallottatok engem tanúságot tenni arról, hogy ez Isten szent munkája. A Joseph prófétának a palmyrai ligetben adott látomás nem csupán a képzelet szüleménye volt. Valóság volt. Fényes nappal történt. Az Atya és a Fiú, mindketten szóltak a fiúhoz. Látta őket, ahogy felette álltak a levegőben. Hallotta a hangjukat. Figyelt az utasításaikra.
A feltámadt Urat mutatta be az Atyja, a világegyetem nagy Istene. Az írásos történelemben először jelent meg együtt az Atya és a Fiú, hogy kettéválasszák a fátyolt és megnyissák ezt, az utolsó és végső adományozási korszakot, az idők teljességének adományozási korszakát.
A Mormon könyve mindaz, amit magáról állít – olyan próféták által lejegyzett mű, akik réges-rég éltek, és akiknek szavai azért jöttek elő, hogy „meggyőzz[enek] zsidót és nemzsi-dót arról, hogy Jézus a Krisztus, az Örökkévaló Isten, aki minden nemzetnek kinyilatkoztatja magát” (A Mormon könyve címlapja).
A papság visszaállíttatott Keresztelő János, valamint Péter, Jakab és János keze alatt. Az örökkévaló életre vonatkozó valamennyi kulcsot és felhatalmazást gyakorolják ebben az egyházban.
Joseph Smith próféta volt és most is az, eme adományozási korszak nagyszerű prófétája. Ez az egyház, amely a Megváltó nevét viseli, igaz.
Veletek hagyom bizonyságomat, tanúságomat, az irántatok érzett szeretetemet, Jézus Krisztus nevében, ámen.