A bővelkedő élet
A bővelkedő élet csak akkor kerül elérhető közelségbe, ha bőségesen iszunk az élő vízből, megtöltjük szívünket szeretettel, és életünket fő művünkké tesszük.
Harry de Leyer elkésett az árverésről azon a havas napon 1956-ban, és így már minden jó ló elkelt. A megmaradt néhány állat már öreg volt, kiszolgált és a vállalat, mely megvette őket nyilvánvalóan feldolgozás céljából tette ezt.
Harry, aki lovas oktató volt a New York-i leányiskolában, már épp indulni készült, amikor az egyik lovon – egy elhanyagolt, ivartalanított szürkén, melynek csúnya sebek éktelenkedtek a lábain – valahogyan megakadt a szeme. Az állat még magán viselte a súlyos hám okozta foltokat, nehéz élete jeleit. Valami azonban megfogta benne Harryt, ezért 80 dollárt ajánlott érte.
Havazott, amikor Harry gyermekei először megpillantották a lovat, és a hátán feltornyosult hókupac miatt azonnal a „Hóember” nevet adták neki.
Harry gondját viselte az állatnak, amely kedves és megbízható barátnak bizonyult – olyan lónak, amelyen minden lány szeretett lovagolni, mert kiszámítható volt, és nem riadozott, mint a többi állat. Sőt, Hóember olyan gyorsan javult, hogy a szomszéd az eredeti ár kétszereséért vette meg Harrytől.
Hóember azonban folyton elmászkált a szomszéd legelőjéről – olykor a szomszédos krumpliföldön, máskor Harryéknél bukkant fel. Úgy tűnt, hogy a lónak át kellett ugrania a földeket elválasztó kerítésen, ami teljesen lehetetlennek látszott – Harry sohasem látta Hóembert egy kidőlt farönknél magasabbat átugrani.
Idővel persze a szomszéd megelégelte a dolgot, és követelte, hogy Harry vegye vissza az állatot.
Harry nagy álma hosszú éveken át az volt, hogy bajnok ugrólovat tenyésszen. Közepes sikerei voltak már, tudta azonban, hogy komoly versenyeket csak kifejezetten ilyen célra tenyésztett nemes lóval nyerhet. Egy ilyen állat pedig messze meghaladta a pénzügyi lehetőségeit.
Hóember már igencsak öregedett – nyolc éves volt, mikor Harry megvette –, és azelőtt rosszul is bántak vele. Minden jel arra mutatott azonban, hogy Hóember ugrani akar, így aztán Harry úgy döntött, megnézi, mire képes.
Amit látott, reményt keltett ben- ne, hogy talán még esélye is lehet versenyezni.
1958-ban Harry benevezte Hóembert az első versenyére. Ahogyan Hóember ott álldogált a gyönyörű, nemesített versenylovak között, bizony eléggé kilógott a sorból. A tenyésztők csak „bolhás fakó”-nak csúfolták.
Azon a napon azonban csodás, hihetetlen dolog történt.
Hóember nyert!
Harry folytatta a versenyzést Hóemberrel, Hóember pedig folyamatosan győzőtt.
A közönség minden győzelme alkalmával tombolt. Jelképe lett annak, milyen kivételes lehet egy hétköznapi ló. Szerepelt a televízióban. Történeteket, sőt könyveket írtak róla.
Miközben Hóember folytatta a győzelmeket, valaki 100 000 dollárt is ajánlott az öreg igáslóért, de Harry nem adta el. 1958-ban és 1959-ben Hóember lett az „Év lova”. A végén aztán a szürke ló – akit egykor a legalacsonyabb árat kínálónak is eladtak volna – bekerült az ugrólovak híresség-csarnokába.1
Sokak számra Hóember több volt egy egyszerű lónál. Mintapéldánya lett a mindannyiunkban lakozó rejtett, kiaknázatlan lehetőségeknek.
Lehetőségem nyílt arra, hogy rengeteg csodálatos emberrel találkozhassak az élet számos területéről. Megismertem gazdagokat és szegényeket, híreseket és szerényeket, bölcseket és kevésbé bölcseket.
Néhányukat komoly bánat sújtotta, mások magabiztos belső békét sugároztak. Néhányukban kiolthatatlan keserűség izzott, míg másokról kitörő öröm ragyogott rám. Néhányan levertek voltak, míg mások – a nehézségek ellenére is – leküzdötték az elkeseredést és a csalódottságot.
Hallottam egy pár embert, amint azt mondják, talán félig viccesen, hogy csak az lehet igazán boldog, aki nem fogja fel, mi is történik körülötte.
Én azonban másként gondolom.
Sokakat ismerek, akik örömmel és boldogságot sugározva élnek.
Sokakat ismerek, akik bővelkedő életet élnek.
És azt hiszem, tudom, miért.
Szeretném ma felsorolni nektek azokat a tulajdonságokat, amelyek az általam ismert legboldogabb emberekben közösek. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek a hétköznapi létet izgalmas és bővelkedő életté változtathatják.
Először is, mélyen merítenek az élő vízből.
A Szabadító tanítása szerint: „valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az… örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.”2
Ha teljesen megértik és befogadják Jézus Krisztus evangéliumát, az meggyógyítja a megtört szíveket, tartalmat ad az életüknek, olyan kötelékkel csatolja össze a szeretteket, amely túlnő a halandóságon, és fenséges örömet hoz az életükbe.
Lorenzo Snow elnök azt mondta: „Az Úr nem azért adta nekünk az evangéliumot, hogy életünk végéig gyászos hangulatban búslakodjunk.”3
Jézus Krisztus evangéliuma nem a gyász és a búslakodás vallása. Atyáink hite a remény és az öröm. Nem a láncok, hanem a szárnyak evangéliuma ez.
Ezt teljesen befogadni azt jelenti, hogy telve vagyunk csodálattal, és belső tűz lobog bennünk. A Szabadító kijelentette: „Én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek.”4
Lelki békére vágytok?
Igyatok bőven az élő vízből!
Bűnbocsánatra vágytok? Békességre? Értelemre? Örömre?
Igyatok bőven az élő vízből!
A bővelkedő élet lelki élet. Túl sokan ücsörögnek Jézus Krisztus evangéliumának asztalánál, akik éppen csak csipegetnek az előttük tornyosuló hatalmas lakomából. Elvégzik a mechanikus cselekvéseket – eljárnak a gyűlésekre, belepillantanak a szentírásokba, elismétlik a szokásos imákat –, szívük azonban messze jár. Ha őszinték, elismerik, hogy sokkal jobban foglalkoztatja őket a szomszédságban terjengő pletyka, a tőzsdei hírek vagy a kedvenc sorozatuk eseményei, mint a Szentlélek mennyei csodái és drága megnyilatkozásai.
Szeretnétek inni az élő vízből és megtapasztalni, hogyan válik az örök életre buzgó víznek kútfejévé bennetek?
Akkor ne féljetek! Higgyetek teljes szívetekkel! Fejlesszetek ki megingathatatlan hitet Isten Fiában! Engedjétek szíveteket kiáradni az őszinte imában! Töltsétek meg elméteket ismeretekkel Róla! Hagyjátok el gyengeségeiteket! Járjatok szentségben és a parancsolatokkal összhangban!
Igyatok bőven Jézus Krisztus evangéliumából!
A bőséges életet élők második tulajdonsága, hogy megtöltik szívüket szeretettel.
A szeretet az evangélium lényege, a legnagyobb parancsolat mind között. A Szabadító azt tanította, hogy minden más parancsolat és prófétai tanítás ettől függ.5 Pál apostol azt írta: „Mert az egész törvény ez egy igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”6
Gyakran nem tudjuk meg, meddig érhet el egyetlen kedves cselekedet. Joseph Smith próféta a könyörület és a szeretet mintaképe volt. Egy nap nyolc afro-amerikai érkezett a próféta házához Nauvooban. A New York állambeli Buffalóban lévő otthonuktól 800 mérföldet utaztak, hogy Isten prófétájával és a szentekkel lehessenek. Annak ellenére, hogy szabadok voltak, bujkálniuk kellett, nehogy valaki szökött rabszolgának nézze őket. Megküzdöttek a hideggel és a nehézségekkel, elkoptatták a cipőjüket, majd a zoknijukat, míg végül mezítláb jutottak el egészen Joseph városáig. Amikor Nauvooba érkeztek a próféta üdvözölte őket otthonában, és segített nekik helyet találni.
Volt egy Jane nevű kislány azonban, akinek nem találtak helyet, és sírva fakadt, mert nem tudta, mit tegyen.
„Ebben a házban nem szokás könnyezni” – mondta neki Joseph. Emmához fordulva azt mondta: „Ez a lányka azt mondja, hogy nincsen otthona. Nem gondolod, hogy nálunk otthonra lelt?”
Emma egyetértett. Attól a naptól fogva Jane családtagként élt velük.
Évekkel a próféta halála után, miután a pionírokkal megtette a hosszú utat Utahig, Jane azt mondta, hogy „még felébredek éjszakánként és az jár a fejemben, milyen jó volt hoz-zám Joseph testvér és Emma nővér. Joseph Smith – mondta Jane – a legkiválóbb ember volt, akit valaha ismertem a földön.”7
Gordon B. Hinckley elnök azt mondta, hogy akik felemelnek és szolgálnak másokat „olyan boldogságot ismernek meg, … amelyet soha azelőtt nem ismertek. […] A menny tudja, milyen sok-sok segítségre szoruló ember él a földön. Oly rettentően sok. Vágjuk ki hát az életünket megmételyező önzést, testvéreim, és álljunk egyenesebben, emelkedjünk magasabbra mások szolgálatában!”8
Mindannyian elfoglaltak vagyunk. Könnyű kifogást találni arra, miért nem segítünk másoknak, úgy gondolom azonban, hogy ezek éppoly üres kifogások lesznek Mennyei Atyánk számára, mint a kisiskolás üzenete, melyben felmentését kérte március 30–34. között.
Mindazok, akik másokat kizárva önző vágyaik hajszolására pazarolják életüket, végül ráébrednek, hogy örömük sekélyes, életüknek pedig nem sok értelme van.
Ilyen ember sírkövén állt a következő kis vers:
Itt nyugszik a fösvény, ki mindenkitől félt,
S egyedül csak pénzének s a gazdagságnak élt,
Hogy most merre járhat, milyen most az útja,
Senkit nem érdekel, és senki sem tudja.9
Akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor az önzetlen szeretet és a szolgálat másokhoz kapcsol bennünket. J. Reuben Clark elnök azt tanította: „Nincs nagyobb áldás, nincs na- gyobb öröm és boldogság, mint ami mások szenvedésének enyhítéséből származik.”10
A bővelkedő életet élők harmadik tulajdonsága, hogy Mennyei Atyjuk segítségével életművet alkotnak.
Nem számít a kor, a körülmények vagy a képességek, mindannyian alkothatunk valami figyelemre méltót az életünk folyamán.
Dávid azt gondolta, pásztor, míg az Úr Izráel királyát látta benne. Az egyiptomi József rabszolgaként szolgált, az Úr viszont látta benne a látnokot. Mormon harci páncélt viselt, az Úr mégis prófétaként tekintett rá.
Mindannyian egy halhatatlan, szerető mindenható Mennyei Atya gyermekei vagyunk. Legalább annyi- ra az örökkévalóság porából va- gyunk teremtve, mint a föld porából. Mindannyiunkban olyan lehetőségek rejlenek, amelyeket el sem tudunk képzelni.
Pál apostol azt írta: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.”11
Hogyan lehet mégis, hogy oly sokan látják magukat csak egy kivénhedt, szürke gebének, aki nem jó már semmire? Mindannyiunkban ott van a nagyszerűség szikrája, az ajándék szerető, örökkévaló Mennyei Atyánktól. Rajtunk múlik, mit teszünk ezzel az ajándékkal.
Szeressétek az Urat teljes szívetekből, teljes lelketekből és minden erőtökből! Munkálkodjatok nagyszerű és nemes ügyekben! Otthonotokat tegyétek a szentség és az erő szentélyévé! Magasztaljátok fel elhívásotokat az egyházban! Töltsétek meg elméteket tanulással! Erősítsétek meg a bizonyságotokat! Forduljatok mások felé!
Legyen életetek a fő mű!
Kedves testvérek, a bővelkedő élet nem előre csomagoltan, konyhakészen kerül hozzánk. Nem rendelhetjük meg, hogy másnap a futár elhozza nekünk. Nem tehetünk szert rá nehézségek és bánat nélkül.
Hit, remény és szeretet hozza el. Azok tesznek szert rá, akik a nehézségek és a bánat ellenére megértik az író szavait, amikor azt mondja: „A tél derekán végül rájöttem, hogy bennem lakozik a legyőzhetetlen nyár.”12
A bővelkedő élet nem olyasmi, amihez egyszer csak elérkezünk. Sokkal inkább egy fennkölt utazás, mely nagyon-nagyon régen kezdődött, és soha de soha nem ér véget.
Jézus Krisztus evangéliumának egyik nagyszerű ajándéka az, hogy tudhatjuk, hogy ez a földi létezés csupán szempillantás az örökkévalósághoz képest. Akár halandó utazásunk kezdetén, akár a végén járunk, ez az élet csupán egy lépés – egy nagyon kis lépés.
A bővelkedő életünk utáni kutatás nem csupán ebben a halandó porhüvelyben rejlik, hiszen igazi befejezését csak az örökkévalóság szemszögéből értjük meg, amely végtelen hosszan nyúlik el előttünk.
Kedves testvérek, a bővelkedő élet utáni kutatás az élet fő célja.
Éppúgy, ahogyan a történetben szereplő öreg lóban élt a bajnok lelke, éppúgy él bennünk is az isteni nagyság szikrája. Ki tudja, mire vagyunk képesek, ha még meg sem próbáljuk? A bővelkedő élet csak akkor kerül elérhető közelségbe, ha bőségesen iszunk az élő vízből, megtöltjük szívünket szeretettel, és életünket fő művünkké tesszük.
Azért fohászkodom, hogy ezt meg tudjuk tenni, Jézus Krisztus nevében, ámen.