Szent papsági megbízatásunk
A papság nem annyira ajándék, sokkal inkább megbízás a szolgálatra, kiváltság, hogy felemeljünk másokat, és lehetőség mások életének megáldására.
Néhány évvel ezelőtt, amikor a legfiatalabb fiunk, Clark, a tizenkettedik születésnapjához közeledett, egy alkalommal ő és én éppen az Egyházi Adminisztrációs Épületből jöttünk ki, amikor Harold B. Lee elnök odajött hozzánk, és üdvözölt bennünket. Megemlítettem Lee elnöknek, hogy Clark hamarosan tizenkét éves lesz, amire Lee elnök odafordult hozzá és megkérdezte: „Mi történik veled, amikor tizenkét éves leszel?”
Olyan alkalom volt ez, amikor minden apa azért imádkozik, hogy fia eléggé ihletett legyen, és megfelelő választ adjon. Clark habozás nélkül azt mondta Lee elnöknek: „Elrendelnek diakónussá!”
Ez volt az a válasz, amelyért imádkoztam, és amelyet Lee elnök hallani akart. Ezután azt tanácsolta a fiunknak: „Emlékezz arra, hogy óriási áldás a papságot viselni!”
Teljes szívemből és lelkemből remélem, hogy minden fiatal férfi, aki megkapja a papságot, tisztelni fogja azt, és hű marad ahhoz a bizalomhoz, melyet a papság ráruházásakor belé vetnek. Mindannyian, akik Isten papságát viseljük, tudjuk, hogy miben hiszünk! Ahogyan Péter apostol figyelmeztetett, mindig legyünk készek „megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről”1. Mindannyiunk életében lesznek olyan alkalmak, amikor meg kell magyaráznunk, vagy meg kell védenünk a hitünket. Amikor elérkezik a cselekvés pillanata, lejár a felkészülés ideje.
A legtöbbeteknek, fiatal férfiak, lehetősége lesz megosztani a bizonyságát, amikor misszionáriusként szolgáltok világszerte. Már most készüljetek fel erre a csodálatos kiváltságra!
Nekem is számos lehetőség adatott. Az egyik huszonegy éve történt, még az előtt, hogy a Német Demokratikus Köztársaság – közismertebb nevén, Kelet-Németország – felszabadult volna a kommunista uralom alól. Látogatást tettem a keletnémet államtitkárnál, Gysi miniszter úrnál. Abban az időben a kelet-németországi Freiberg templom építés alatt állt, két vagy három további gyülekezeti házzal együtt. Gysi miniszter úr és én számos ügyet megbeszéltünk, többek között a világméretű építkezési programunkat is. Ezután megkérdezte: „Mitől olyan gazdag az egyházuk, hogy az országunkban és világszerte építkezéseket folytathatnak? Honnan szereznek rá pénzt?”
Azt válaszoltam, hogy az egyház nem gazdag, hanem követjük a tized ősi, bibliai tantételét, amely tantételt újra kihangsúlyoznak az újkori szentírásaink. Azt is elmagyaráztam, hogy az egyházunkban nincs fizetett papság, és rámutattam, hogy e két ok miatt voltunk képesek az akkor építés alatt álló épületeket, többek között a gyönyörű Freiberg templomot, felépíteni.
Gysi miniszter urat lenyűgözték az általam elmondott információk, én pedig nagyon hálás voltam, hogy tudtam válaszolni a kérdéseire.
Talán akkor adódik alkalmunk az igazság hirdetésére, amikor a legkevésbé számítunk rá. Legyünk felkészültek!
Egy alkalommal egy nő, aki nem volt az egyház tagja, megkérdezte David O. McKay elnöktől, hogy mely konkrét hitelv választja el az egyház tanításait bármely más egyházétól. Később erről beszélve, McKay elnök megemlítette, hogy a következő válaszra érzett sugalmazást: „A közvetlen kinyilatkoztatás általi isteni felhatalmazás az, ami megkülönbözteti az egyházamat mások egyházától.”2
Hol találhatnák nagyobb jelentőséggel bíró példát a közvetlen kinyilatkoztatás általi isteni felhatalmazásra, mint azon az eseményen, amely „egy csodálatos, tiszta nap reggelén [történt], ezernyolcszázhúsz koratavaszán”, amikor a fiatal Joseph Smith kiment az erdőbe imádkozni. Szavai, melyekkel ama történelmi pillanatot leírja, hatalmas erővel bírnak: „két Személyt láttam felettem a levegőben állni, akiknek ragyogása és dicsősége leírhatatlan volt. Egyikük hozzám szólt, a nevemen szólítva, és ezt mondta a másikra mutatva: Ez az én Szeretett Fiam. Őt hallgasd!”3
Gondolataink a mennyei hírnök, Keresztelő János 1829. május 15-én tett látogatása felé terelődnek. Ott, a Susquehanna folyó partján, nem messze a Pennsylvania állambeli Harmonytól, János kezeit Joseph Smith és Oliver Cowdery fejére tette, és elrendelte őket, mondván: „Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom Áron papságát, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének, és a bűnbánat evangéliumának és a bűnök bocsánatára alámerítéssel történő keresztelésnek a kulcsaival.”4 A hírnök kijelentette, hogy Péter, Jakab és János irányítása alatt cselekszik, akik a melkisédeki papság kulcsaival rendelkeznek. Ezután egymás elrendelése és megkeresztelése következett. Ez is egy másik példája a közvetlen kinyilatkoztatás általi isteni felhatalmazásnak.
A megfelelő időben Péter, Jakab és János elküldetett, hogy átadják a melkisédeki papság áldásait. Ezen apostolok, akiket az Úr küldött, elrendelték és megerősítették Joseph-et és Olivert az Ő apostolaiként és nevének különleges tanúiként. Közvetlen kinyilatkoztatás általi isteni felhatalmazás jellemezte e szent látogatást.
E történések eredményeként mindannyiunkra érvényes az a követelmény – vagy inkább az áldott lehetőség és komoly feladat –, hogy hűek maradjunk a belénk vetett bizalomhoz.
Brigham Young elnök kijelentette, hogy „Isten Fiának papsága… az a törvény, amely által a világok léteznek, léteztek, és létezni fognak örökkön-örökké”5. Joseph F. Smith elnök e téma kiegészítéseképpen a következő tanácsot adta: „Se több, se kevesebb, csakis Isten emberekre ráruházott hatalma az, amely által az ember a földön cselekedhet az emberiség családjának szabadításáért, az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és jogosan cselekedhet, nem csupán feltételezve a felhatalmazást; nem kölcsönzi azt az elmúlt nemzedékektől, amelyek meghaltak és elmúltak, hanem ez egy olyan felhatalmazás, amelyet a mai időkben adtak, amelyben mi élünk, fentről jövő szolgáló angyalok és lelkek által, egyenesen a Mindenható Isten jelenlétéből.”6
Amikor 18. születésnapomhoz közeledvén arra készültem, hogy katonai szolgálatba lépjek a második világháborúban, javasoltak a melkisédeki papságra. Az én feladatom volt, hogy felhívjam Paul C. Child elnököt, a cövekelnökömet, és bejelentkezzem nála egy interjúra. Olyan ember volt ő, aki szerette és értette a szentírásokat, és azt szerette volna, hogy mindenki más is, hasonlóképpen szeresse és értse azokat. Ahogy másoktól értesültem elég részletes és kérdésekkel teli interjúiról, telefonbeszélgetésünk valahogy így zajlott le:
„Jó napot, Child elnök! Itt Monson testvér beszél. A püspök kért meg, hogy találkozzam önnel, hogy elrendelhessenek elderré.”
„Rendben van, Monson testvér. Mikor tudnál eljönni?”
Tudván, hogy az úrvacsorai gyűlés négy órakor kezdődik, és mivel nem kívántam sok időt hagyni neki szentírásbeli tudásom feltérképezésére, a következő javaslattal álltam elő: „Mit szólna a három órához?”
Így válaszolt: „Ó, Monson testvér, akkor nem maradna elég időnk a szentírások áttanulmányozására. Kérlek, gyere kettőkor, és hozd magaddal a szentírásaidat, amelyekben sajátkezű jelöléseid vannak!”
Végül elérkezett a vasárnap, és én felkerestem Child elnök otthonát. Barátságosan üdvözölt, majd elkezdődött az interjú. Azt mondta, „Monson testvér, te viseled az ároni papságot.” Persze ezt én is tudtam. Így folytatta: „Szolgált már neked valaha is egy angyal?”
„Nem vagyok biztos benne” – válaszoltam.
„Tudtad azt – kérdezte –, hogy jogod van erre?”
Ezt feleltem: „Nem.”
Aztán a következő utasítást adta: „Monson testvér, mondd fel nekem emlékezetből a Tan és a szövetségek 13. szakaszát!”
Belekezdtem: „Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom Áron papságát, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének, és a…”
„Állj!” – mondta Child elnök. Aztán nyugodt, kedves hangon azt tanácsolta: „Monson testvér, soha ne felejtsd el, hogy az ároni papság viselőjeként jogod van az angyalok szolgálatának elnyerésére! Most pedig folytasd az idézetet.”
Emlékezetből felmondtam a szakasz fennmaradó részét. Child elnök ezt mondta: „Pompás!” Ezután a Tan és a szövetségek, a papsággal kapcsolatos számos egyéb szakaszát is megbeszélte velem. Hosszú interjú volt, de soha nem felejtettem el. A végén Child elnök a vállamra tette kezét, és így szólt: „Most már készen állsz arra, hogy elnyerd a melkisédeki papságot. Emlékezz rá, hogy az Úr megáldja azt, aki Őt szolgálja!”
Sok évvel később, Paul C. Child, akkor már mint a Papsági Jóléti Bizottság tagja, és én együtt részt vettünk egy cövekkonferencián. A papsági vezetőségi ülésen, amikor rá került a sor, hogy beszéljen, szentírásaival a kezében lesétált az emelvényről, és a gyülekezet közé ment. Ismerve Child elnököt, tudtam, mire készül. A Tan és a szövetségekből idézett, többek között a 18. szakaszból is, amely a lelkek értékéről szól. Rámutatott, hogy minden napunkon azon kell munkálkodnunk, hogy lelkeket vezessünk az Úrhoz. Ezután odafordult az egyik elderkvórum elnökhöz, és megkérdezte: „Mi egy lélek értéke?”
A megszeppent kvórumelnök habozott, amíg próbálta megfogalmazni válaszát. Szívemben azért imádkoztam, hogy képes legyen megválaszolni a kérdést. Végül így válaszolt: „A lélek értéke az Istenné válás képességében rejlik.”
Child testvér becsukta a szentírásait, ünnepélyesen és csöndben végigsétálva a sorok között visszament az emelvényre. Ahogy elhaladt mellettem így szólt: „Nagyon alapos válasz.”
Ismernünk kell a papság esküjét és szövetségét, mert az mindannyiunkra vonatkozik. Azok számára, akik a melkisédeki papságot viselik, olyan követelmény kijelentése ez, mely szerint hithűek és engedelmesek leszünk Isten parancsolataival szemben, és felmagasztaljuk elhívásainkat. Az ároni papságot viselők számára ez a jövőbeli felelősségeknek és kötelességeknek a kifejeződése, hogy itt és most felkészíthessék magukat.
Eme esküt és szövetséget az Úr ezekkel a szavakkal jelenti ki:
„Mert akik hűségesek e két pap-ság elnyerésére, amelyekről szóltam, és felmagasztalják az elhívásukat, azokat megszenteli a Lélek testük megújulására.
Mózes és Áron fiaivá, valamint Ábrahám magjává válnak, Isten egyházává, királyságává és kiválasztottaivá.
És emellett mindazok, akik befogadják ezt a papságot, engem fogadnak be, mondja az Úr;
Mert aki befogadja szolgáimat, engem fogad be;
És aki engem befogad, Atyámat fogadja be;
És aki befogadja Atyámat, befogadja Atyám királyságát; tehát megadatik neki mindaz, amivel Atyám rendelkezik.”7
A néhai Delbert L. Stapley elder a Tizenkettek Kvórumából, egyszer a következő megfigyelést tette: „Eme eskünek és szövetségnek két fő követelménye van. Az első a hithűség, amely az Isten törvényeinek való engedelmességet jelöli, valamint minden evangéliumi norma igaz megtartását feltételezi…
A második követelmény az, hogy magasztaljuk fel az elhívásunkat. A felmagasztalás tiszteletet, felemelést és dicsőítést jelent, valamint egy olyan ügyet, melyet nagyra kell becsülni, és tisztelni kell. Továbbá valami jelentőségének megnövekedését, felnagyítását és megnövelését is jelenti.”8
Egyszer a következőt kérdezték Joseph Smith prófétától: „Joseph testvér, gyakran buzdítasz minket arra, hogy magasztaljuk fel az elhívásainkat. Mit jelent ez?” Az elmondottak szerint így válaszolt: „Egy elhívás felmagasztalása azt jelenti, hogy méltósággal és jelentőséggel tartjuk fel azt, hogy a menny fénye keresztülragyogjon tetteinken más emberek bámulatára. Egy elder akkor magasztalja fel az elhívását, amikor megtanulja, melyek a kötelességei elderként, és azután elvégzi azokat.”
Azoknak, akik viselik az ároni papságot, azoknak lehetőséget kell adni elhívásaik felmagasztalására ebben a papságban.
Két évvel ezelőtt egy vasárnap részt vettem az úrvacsoragyűlésen a saját egyházközségemben. Ez ritkaság. Három pap állt az úrvacsora asztal mögött. A középen álló fiatal férfi némiképp csökkent képességű volt mozgásban, de különösen a beszédben. Kétszer próbálta meg megáldani a kenyeret, ám csúnyán megbotlott minden alkalommal, valószínűleg zavarban érezve magát azért, hogy nem tudja tökéletesen elmondani az imát. Ezután egy másik pap átvette, és megáldotta a kenyeret.
A kenyér kiosztása alatt ezt gondoltam magamban: „Nem engedhetem, hogy ez a fiatal férfi kudarcot érezzen az úrvacsora asztalnál.” Erős érzésem támadt, hogy ha nem kételkedek, eredményesen meg tudja majd áldani a vizet. Mivel az emelvényen az úrvacsora asztal közelében ültem, odahajoltam a hozzám legközelebb álló paphoz, és ezt mondtam neki, arra a fiatal férfira mutatva, akinek nehézségei voltak: „Engedjétek, hogy ő áldja meg a vizet; az egy rövidebb ima.” Ezután pedig imádkoztam. Nem akartam, hogy kétszeres kudarcot valljon. Szeretem azt a részt a szentírásokban, amelyben az áll, hogy ne kételkedjünk, hanem inkább higyjünk.9
Amikor eljött a víz megáldásának ideje, a fiatal férfi letérdelt újra, és elmondta az imát, talán kicsit akadozva, de anélkül, hogy akár egy szót is kihagyott volna. Csendben örvendeztem. Miközben a diakónusok körbeadták a tálcákat, ránéztem a fiúra, és kezemmel jeleztem neki, hogy remekül csinálta. Szélesen rám mosolygott. Amikor a fiatal férfiakat visszaengedték a helyükre, hogy leüljenek a családjuk mellé, ez a fiú az édesanyja és az édesapja között foglalt helyet. Milyen öröm volt látni, amikor édesanyja szélesen rámosolygott és melegen átölte, míg édesapja gratulált neki, és átkarolta. Mindhárman felém néztek, én pedig mindannyiuknak elismerően jeleztem. Láttam, ahogyan az édesanya és az édesapa a könnyes szemüket törölgették. Az a benyomásom támadt, hogy ez a fiatal férfi remekül fog boldogulni a jövőben.
A papság nem annyira ajándék, sokkal inkább megbízás a szolgálat-ra, kiváltság, hogy felemeljünk másokat, és lehetőség mások életének megáldására.
Nem sokkal ezelőtt levelet kaptam egy kiváló fiatal diakónusról, Isaac Reiterről, valamint azokról a diakónusokról, tanítókról és papokról, akik szolgálták, felemelték, és megáldották az életét, valamint a saját életüket is.
Isaac hét hónapos korától egészen a 13 évesen bekövetkezett haláláig rákkal küzdött. Amikor ő és a családja egy kórház melletti házba költöztek, hogy Isaac megfelelő orvosi ellátásban részesüljön, megkérték egy közeli egyházközség ároni papjait, hogy minden vasárnap vigyék el nekik az úrvacsorát. Ez a hetenkénti szertartás lett azon ároni papságviselők kedvence, akik részt vettek benne. Vezetőikkel és Isaac családjával együtt összegyűltek Isaac kórházi ágya körül, himnuszokat énekeltek és bizonyságokat osztottak meg. Ezután megáldották az úrvacsorát. Isaac mindig ragaszkodott hozzá, hogy diakónusként ő ossza ki az úrvacsorát a családjának, valamint azoknak, akik elhozták neki. Miközben ágyában feküdt, összegyűjtötte erejét, hogy meg tudja tartani a tányért, melyen a megáldott kenyér vagy víz volt. Minden jelenlévő odament Isaachez, és vett a tányéron lévő úrvacsorából. Az ápolók és az orvosi személyzet hamarosan elkezdett részt venni a gyűlésen, amikor felismerték, hogy Isaac közel áll a Mennyei Atyjához, és mindig tiszteli Őt. Bár gyenge volt, és fájdalmai voltak, Isaac mindig megtiszteltetésnek érezte, hogy viselheti a királyi papságot.
Isaac nagyszerű példa volt az egyházközségben lévő fiatal férfiak számára. Látták azon vágyát, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek még a halálos ágyán is, és felismerték, hogy azok a kötelezettségek valójában kiváltságok voltak. Elkezdtek korábban érkezni, hogy előkészítsék az úrvacsorát, és hogy időben a helyükön legyenek. Nagyobb volt az áhítat.
Isaac Reiter a papság tiszteletéről szóló élő prédikációvá vált. A temetésén elmondták, hogy egész életén át fél lábbal a mennyben volt. Semmi kétség a felől, hogy továbbra is felmagasztalja a kötelességeit, és a fátyol túloldalán segíti a munkát.
Számunkra, melkisédeki papságviselők számára pedig állandóan megadatik az a kiváltság, hogy felmagasztaljuk az elhívásunkat. Izráelt őrző pásztorok vagyunk. Az éhes nyáj feltekint, és készen áll arra, hogy megetessék az élet kenyerével. Készen állunk, fivéreim, Isten nyájának a legeltetésére? Elkerülhetetlen az, hogy felismerjük az emberi lélek értékét, és soha ne mondjunk le egyik becses fiáról sem.
Ha van valaki, aki a legnagyobb félelem, a kudarc félelme miatt túl gyengének érzi magát ahhoz, hogy jobbá váljon, akkor számára nincs vigasztalóbb bizonyosság, mint az Úr szava: „kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.”10
Mindenhol láthatunk csodát, ahol felmagasztalják a papsági elhívásokat. Amikor hit lép a kételkedés helyébe, amikor az önzetlen szolgálat felszámolja az önző törekvést, Isten hatalma megvalósítja az Ő céljait. Akit Isten elhív, azt Isten alkalmassá is teszi.
Őszintén imádkozom, hogy Mennyei Atyánk megáldja, sugalmazza és vezesse mindazokat, akik viselik az Ő drága papságát, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.