Kétszeresen megáldva
Az életem örökre megváltozott, amikor a férjemmel elmentünk az orvoshoz, hogy megtudjuk, születendő gyermekünk kisfiú lesz-e, vagy kislány, és hogy megfelelően fejlődik-e. Sírtam örömömben, mikor elmondta, hogy ikreket várok. De örömkönnyeim csakhamar a kétségbeesés könnyeivé váltak, mikor az orvos elmagyarázta, hogy egy sor komplikáció lépett fel, ami miatt nem valószínű, hogy az ikrek megérik a születésüket. Orvosunk azt javasolta, hogy szakítsuk meg a terhességet. Azt mondta, kockázatos lenne kihordani őket, idővel pedig mindenképpen be kellene majd feküdnöm a kórházba.
A veszélyek ellenére azonban úgy döntöttünk, nem szakítjuk meg a terhességemet.
A hazafelé tartó úton döbbentem rá, milyen komoly a helyzet. Azon tűnődtem, hogy is hagyhatnám ott a férjemet és három gyermekünket, ha hosszabb időre kórházba kerülök. Az a tudat, hogy a kisbabáink valószínűleg koraszülöttek lesznek – és talán túl sem élik a születésüket –, túl sok volt nekem. Nem voltam biztos abban, hogy kibírom ezt a megpróbáltatást.
Csak akkor nyugodtam meg, miután papsági áldást kaptam a férjemtől és az apósomtól. Rájöttem, hogy mindegy, mi történik, a családom és én jól leszünk. Éreztem Szabadítóm szeretetét, és tudtam, hogy Ő velünk lesz örömben és bánatban egyaránt.
Nemsokára búcsút vettem a családomtól, és határozatlan időre bevonultam a kórházba. A kisbabák pulzusát folyamatosan figyelték, hogy meggyőződjenek róla: biztonságban vannak. Nehéz volt látnom, hogyan esett a pulzusszámuk. Azon tűnődtem, vajon megérik-e a szülés időpontjául kitűzött 34. hetet. A 26. hét közepén az egyik baba pulzusa kritikus szintre esett, majdnem leállt. Az orvosok úgy döntöttek, hogy ha nem kezd el normál ritmusban verni a szíve, perceken belül császármetszéssel kell őket a világra segíteni. Pánikba estem, mikor hallottam, hogy a nővér felhívja a férjemet, és elmondja neki, hogy már előkészítettek a műtéthez, és hogy a kórházi újszülöttcsapat készenlétben áll.
Tudtam, hogy Mennyei Atyám segítségére lesz szükségem ahhoz, hogy elviseljem ezt a megpróbáltatást. Csendben imádkoztam, hogy beteg kisbabánk rendbe jöjjön, és hogy mindketten a kellő ideig fejlődhessenek a méhben. Vigaszért is fohászkodtam. Ismét csak békét éreztem, ugyanúgy, mint amikor a papsági áldást kaptam. Nem tudtam, hogy a kisbabáink életben maradnak-e, de azt igen, hogy mindegy mi történik, ha az Úrhoz fordulok, Ő segíteni fog elviselni a terhemet. Végül kiderült, hogy a kisbaba szívverése visszaállt a normál szintre, így mégsincs szükség a műtétre.
Még két hónapig maradtam a kórházban, és továbbra is gyakran okozott aggodalmat kisbabáink egyenetlen szívverése. Szerencsére azonban egyikőjüknek sem esett le annyira a pulzusa, mint korábban. A fiaink, John és Jacob, a 33. hétre születtek meg. Köldökzsinórjaik nyolcszorosan összecsomózódtak. Johnnak, akinek egyszer olyan mélyre esett a pulzusa, kétszer volt a nyakára tekeredve. Ikreink a kórház intenzív osztályán maradtak, hogy stabilizálják testhőmérsékletüket és légzésüket. A koraszülés miatt fennálló lehetséges problémák ellenére Johnt és Jacobot mindössze 19 nap után hazahozhattuk.
Az ikreink lassan már járni tanulnak. Semmilyen káros következményt nem okozott az, hogy koraszülöttként jöttek a világra. Hálás vagyok, hogy ami megpróbáltatásnak indult, az végül életünk egyik legnagyobb áldásává vált. Kaptam két csodálatos, egészséges fiút, és megerősödött a papsági áldások és az ima hatalmáról való bizonyságom. Nagyon hálás vagyok, hogy visszaemlékezhetek arra a békére és szeretetre, melyet éreztem, tudva azt, hogy az Úr figyelemmel kíséri a helyzetemet. Akkor megtanultam, hogy az Úr segítségével lesz elég erőnk kitartani a megpróbáltatásainkban.