A Ki mit tud?
„De a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart; és jó sora lesz annak, akiről az utolsó napon úgy találtatik, hogy rendelkezik ezzel.” (Moróni 7:47)
Marie kifelé bámult az autó ablakán. Elemis osztályával az idősek otthona felé tartottak. Remélte, hogy könnyes szeme nem tűnik majd fel a lányoknak.
Mikor Gibson nővér azt javasolta, szervezzenek Ki mit tud?-ot egy tevékenységi napra, először nagyon jó ötletnek tűnt. Minden lány szorgalmasan tervezgette, hogy mit adjon majd elő. Marie is próbálkozott, de semmit nem tudott kitalálni, amivel felléphetne.
Néhány lány zongorázott. Egyikük hegedült, egy pedig énekelt. Volt, aki saját verset hozott, Shelley pedig, Marie legjobb barátnője, egy hátraszaltóval készült. Andrea nem előadással próbálkozott, hanem sütit sütött mindenkinek a műsor utánra.
Minél többet gondolt Marie a Ki mit tud?-ra, annál inkább meg volt győződve arról, hogy neki semmihez nincs tehetsége. Azt sem tudta, miért is jött el egyáltalán. Gibson nővér próbálta vigasztalni, hogy még biztos nem fedezte fel azt a nagyszerű tehetséget, melyet Mennyei Atyától kapott. De ezt Marie nehezen akarta elhinni. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is jó lesz bármiben.
Az idősek otthona termében nagy volt a csend. Mindenhol idős emberek ültek, s ettől Marie még idegesebb lett. Nem tudta, mit mondjon nekik, vagy hogyan viselkedjen. Úgy tűnt, a többi lány is hasonlóan érez. Szorosan felsorakozva egymás mellett félénken nézelődtek, míg Gibson nővér meg nem mutatta a helyüket.
Marie még a műsor kezdetekor is rosszul érezte magát. Az első zongoradarab után köhögést hallott a háta mögül. Megfordulva egy ősz hajú asszonyt pillantott meg, kinek testét erős köhögés rázta.
Marie már nem gondolt magára, hanem az asszony miatt kezdett aggódni. Csendben elővett egy cukorkát a zsebéből, és odament az idős hölgyhöz. Kezét az asszony vállára téve átnyújtotta szerény ajándékát. Ahogy a ráncos kéz kinyúlt felé, és a néni kedvesen rámosolygott, Marie-t boldogság és béke töltötte el.
Marie a műsor végéig mellette maradt. Fogta a kezét, s olykor elmagyarázta neki, mi történik éppen. Jó érzés volt valaki másért tenni valamit. Az önsajnálatról teljesen el is feledkezett.
Mikor indulniuk kellett, az asszony átölelte Marie-t, és azt súgta neki: „Köszönöm, hogy beszélgettél velem. Nagyszerű tehetséged van hozzá, hogy szeretetet adj az embereknek.”
A visszaút során Marie hálásan gondolt arra, hogy mégiscsak van valamihez tehetsége. Mikor másokat szolgált, érezte Mennyei Atya szeretetét, és ezt másokkal is tudta éreztetni. És ez bizony egy nagyon különleges tehetség.
ILLUSZTRÁCIÓ: Brandon Dorman