Első elnökségi üzenet
Emeljük fel figyelmeztető hangunkat!
Az Úr, jóságában szolgákat hív el arra, hogy figyelmeztessék az embereket a veszélyre. Ezt az elhívást megnehezíti, egyúttal még fontosabbá teszi az a tény, hogy a legértékesebb figyelmeztetések olyan veszélyekkel kapcsolatosak, amelyeket az emberek nem tekintenek valósnak. Gondoljunk csak Jónásra! Először elmenekült az Úr azon elhívása elől, miszerint figyelmeztesse Ninive lakosait, akik vakok voltak a bűn veszélyével szemben. Tudta, hogy ez a gonosz nép nemzedékeken át elutasította a prófétákat, és néha még meg is ölte őket. Amikor azonban Jónás hittel lépett előre, az Úr biztonsággal és sikerrel áldotta meg őt.
Szülőkként és gyermekekként a saját tapasztalatainkból is tanulhatunk. A szülők jól ismerik a gyermekeik által még nem észlelhető veszély sejtéséből adódó nyugtalanság érzését. Kevés ima olyan buzgó, mint amelyet az a szülő mond, aki azért esedezik, hogy megtudhassa, miként lehet hatással gyermekére, hogy az távol tartsa magát a veszélytől. A legtöbben éreztük már annak áldásait, hogy hallottuk és megfogadtuk szüleink figyelmeztető hangját.
Még mindig emlékszem anyám szelíd hangjára azon a szombat délutánon, amikor kisfiúként engedélyt kértem tőle valamire. Én úgy gondoltam, tökéletesen helyénvaló, ő azonban tudta, hogy veszélyes. Azóta is csak ámulok, hogy mekkora erőt kapott – úgy vélem, az Úrtól –, hogy néhány röpke szóval eltérítsen szándékomtól. Amennyire vissza tudom idézni, a következőket mondta: „Ó azt hiszem, megtehetnéd. De a döntés a tiéd.” Az egyetlen figyelmeztetés a megtehetnéd és a döntés szavakra helyezett hangsúlyban rejlett. Ennyi elég is volt nekem.
A hatalma, hogy képes volt ilyen kevés szóval figyelmeztetni, három dologból fakadt. Először is, tudtam, hogy szeret engem. Másodszor, tudtam, hogy találkozott már hasonló helyzetekkel, és áldásban részesült, amiért helyesen döntött. Harmadszor pedig, jól ismertem szilárd bizonyságát arról, hogy a döntés, melyet meg kell hoznom, annyira fontos, hogy az Úr megmondaná nekem, mit tegyek, ha megkérdezném Őt. Szeretet, példamutatás és bizonyság. Döntésemhez ezek jelentették a kulcsokat aznap, és azóta is megvannak, amikor abban az áldásban van részem, hogy hallhatom és megfogadhatom az Úr egyik szolgájának figyelmeztetését.
A képességünk, hogy figyelmezető szavunkkal megérinthetünk másokat, Jézus Krisztus szövetséges tanítványaiként valamennyiünk számára fontos. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának valamennyi tagja egy nagyszerű feladatot kapott: „Íme, kiküldtelek titeket, hogy tanúságot tegyetek és figyelmeztessétek az embereket, és minden embernek, akit figyelmeztettek, figyelmeztetnie kell a felebarátját” (T&Sz 88:81).
Kötelességünk figyelmeztetni
Felebarátaink figyelmeztetése mindannyiunk felelőssége, akik elfogadtuk a keresztelési szövetséget. Beszélnünk kell a nem egyháztag barátainknak és rokonainknak az evangéliumról! Az legyen a célunk, hogy meghívjuk őket, hallgassák meg a teljes idejű misszionáriusokat, akiket arra hívtak és választottak el, hogy tanítsanak. Amikor valaki úgy dönt, elfogadja meghívásunkat, és szeretné, ha tanítanák, akkor egy ígéretes „ajánlás” jön létre. Az illető nagyobb valószínűséggel lép majd be a keresztelővízbe, és marad hithű.
Az egyház tagjaként számíthattok arra, hogy a teljes idejű, egyházközségi vagy gyülekezeti misszionáriusok lehetőséget kérnek majd tőletek arra, hogy segíthessenek listát készítenetek azokról az emberekről, akikkel megoszthatnátok az evangéliumot. A misszionáriusok javasolhatják többek között azt, hogy gondoljátok át rokonaitok, szomszédaitok és ismerőseitek körét. Kérhetik tőletek, hogy tűzzetek ki egy olyan dátumot, amikorra az adott személyt vagy családot megpróbáljátok felkészíteni arra, hogy meghallgassák a misszionáriusok tanítását. Ez velem is megtörtént már. Mivel a családunkban elfogadtuk a misszionáriusok felkérését, így abban az áldásban lehetett részem, hogy megkeresztelhettem egy 80-as éveiben járó özvegyet, akit a misszionárius nővérek tanítottak.
Amikor kezeimet a fejére helyeztem, hogy az egyház tagjává konfirmáljam, késztetést éreztem, hogy azt mondjam: a döntése, hogy megkeresztelkedjen, áldást hoz majd családjára, a felmenőire és az őt követő nemzedékekre egyaránt. A halála után ott lehettem a templomban a fiával, amikor hozzápecsételték őt.
Talán nektek is volt részetek ehhez hasonló élményben olyan emberekkel, akiket meghívtatok, hogy tanítsák őket, és így tudjátok, hogy ezek az élet legédesebb pillanatai. Az Úr szavai egyformán igazak a misszionáriusokra és ránk is: „És most, ha örömötök nagy lesz egy lélek miatt, akit énhozzám hoztatok Atyám királyságába, mily nagy lesz az örömötök, ha sok lelket hoztok énhozzám!” (T&Sz 18:16).
A misszionáriusok segítenek és biztatnak majd bennünket, de hogy milyen gyakran lesz részünk ilyen pillanatokban a keresztelőmedencénél és a templomban, az nagyban függ attól, hogyan tekintünk a feladatunkra, és mit vagyunk hajlandók megtenni. Az Úr nem használná a figyelmeztetés szót, ha nem lenne veszély. Ennek ellenére nem sok olyan embert ismerünk, aki érzékelné. Megtanulták figyelmen kívül hagyni a társadalom felbomlására utaló, egyre erősödő bizonyítékokat és azt, hogy személyes és családi életükből hiányzik mindaz a béke, mely egykor még ismerősnek tűnt. Amiatt, hogy hajlandók vagytok a veszély jeleit figyelmen kívül hagyni, könnyen azt gondolhatjátok: „Miért kellene bárkivel is beszélnem az evangéliumról, aki elégedettnek tűnik? Milyen veszély leselkedik rájuk vagy rám, ha nem mondok semmit?”
Nos, a veszélyt nehéz észrevenni, de attól az még valóságos. Számukra ugyanúgy, mint a mi számunkra. Például az eljövendő világban egyszer majd mindenki, akivel itt találkoztatok, tudni fogja azt, amit ti most. Tudni fogják, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy örökre együtt éljünk családunkkal Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus jelenlétében. Ez pedig az, ha úgy döntünk, belépünk a kapun, megkeresztelkedve egy olyan ember keze által, akit Istent hatalmazott fel arra, hogy ezt megtegye. Tudni fogják, hogy a családok csak akkor lehetnek örökre együtt, ha elfogadják és betartják a szent szövetségeket, melyeket Isten templomaiban kínálnak fel számukra itt a földön. Az is nyilvánvaló lesz előttük, hogy ti tudtátok mindezt. Emlékezni fognak rá, hogy felajánlottátok-e nekik azt, amit valaki más nektek is felajánlott.
Könnyű azt mondani, hogy „még nincs itt az ideje”. De veszélyes a halogatás. Évekkel ezelőtt ismertem egy férfit. Kaliforniában volt a főnököm. Mindig kedves volt velem; úgy tűnt, nagyra tart engem. Talán én voltam az egyetlen utolsó napi szent, akit valaha is közelről ismert. Nem is tudom már, mi volt az oka annak, hogy mindig egy jobb pillanatra vártam, hogy az evangéliumról beszéljek vele. Csak a bánatra emlékszem, melyet akkor éreztem, mikor megtudtam, hogy a nyugdíjba vonulását követően – miután már messzire elköltözött –, feleségével együtt életét vesztette egy éjszakai autóbalesetben, miközben a kaliforniai Carmelben lévő otthonuk felé tartottak. Szerette a feleségét. Szerette a gyermekeit. Szerette a szüleit. Szerette az unokáit, és szeretni fogja az ő gyermekeiket is, és azt akarja majd, hogy örökre vele éljenek.
Nos, nem tudom pontosan, mi fog történni az emberekkel az eljövendő világban. De feltételezem, hogy találkozni fogok vele. Ő a szemembe néz majd, és tekintetében ott lesz a kérdés: „Henry, te tudtad. Miért nem meséltél róla?”
Amikor rá, és arra az özvegyre gondolok, akit megkereszteltem, és a családjára, akik most már hozzá és egymáshoz vannak pecsételve, többet akarok tenni. Szeretném növelni az erőmet, hogy meghívhassam az embereket, hogy hallgassák meg a tanításokat. Ha ez a vágy él a szívünkben, és elhisszük azt, hogy Isten segíteni fog nekünk, akkor egyre többre leszünk képesek.
Első a szeretet
Mindig a szeretet az első. Egyetlen kedves cselekedet ritkán elegendő. Az Úr leírta, hogyan szeressünk, és azoknak, akiket meghívunk, fel kell ismerniük bennünk, hogy „a szeretet hosszútűrő” és „mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr” (1 Korinthusbeliek 13:4, 7).
Én már láttam, mit jelent az, hogy „hosszútűrő” és hogy „mindent eltűr”. Egyszer egy család költözött a közelünkbe. Új volt a házuk, és én is benne voltam abban az utolsó napi szent csapatban, akik jó néhány estét a terület rendezésével töltöttek. Emlékszem az utolsó estére, mikor befejeztük a munkát, és ott álltunk az apa mellett. Körbenézett, majd így szólt hozzánk, akik a közelében álltunk: „Ez már a harmadik udvar, amit ti, mormonok rendbehoztatok nekünk, és szerintem ez lett a legjobb.” Majd csendben, de határozottan mesélt nekem arról, mekkora elégedettséggel tölti el a saját egyházában való tagsága. Az évek során, amíg ott élt, gyakran lezajlott közöttünk ez a beszélgetés.
Soha nem fogytak el a családjáért és az érte végzett kedves cselekedetek, mert a szomszédok nagyon megszerették őket. Egyik este mikor hazaértem, egy teherautó állt a felhajtójukon. Megtudtam, hogy egy másik államba költöznek. Odamentem, hogy megnézzem, segíthetek-e. Nem ismertem fel a férfit, aki a háztartási dolgokat pakolta fel a teherautóra. Amint a közelébe értem, halkan ezt mondta: „Szervusz, Eyring testvér.” Azért nem ismertem fel, mert a férfi az időközben felnőttkorba lépett fiuk volt, aki annak idején ott lakott, majd megházasodott, és elköltözött. Mivel olyan sokan szerették, immár az egyház megkeresztelt tagja volt. Nem tudom a történet végét, mert sosem lesz vége. Csak azt tudom, hogy a szeretettel kezdődött.
Szeretetünk kifejezése mellett másrészt példamutatóbbnak is kell lennünk mindabban, aminek a megtételére másokat meghívunk. Egy mindinkább sötétedő világban még fontosabbá válik a Szabadító ezen parancsolata: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5:16).
A legtöbben eléggé szerények vagyunk ahhoz, hogy azt gondoljuk, a mi példánk kis gyertyafénye túl halovány ahhoz, hogy bárki is észrevegye. De jobban figyelnek benneteket és a családotokat, mint hiszitek. Egyszer alkalmam nyílt részt venni és felszólalni egy olyan gyűléssorozaton, amelyen különböző egyházak közel 300 lelkésze és vezetői voltak jelen. Ahánnyal csak tudtam, személyesen is beszélgettem. Megkérdeztem, hogy lehet, hogy ennyire figyeltek az üzenetemre, melyben az egyház eredetéről beszéltem, szót ejtve Joseph Smith első látomásáról, és az élő prófétákról. Lényegében mindegyikük ugyanazt válaszolta. Olyan ismerős személyről vagy családról kezdtek meséltek, akik egyháztagok voltak. Gyakran hangzott el ilyesmi: „Ez volt a legnagyszerűbb család, akiket valaha is ismertem.” Sokszor olyan közösségi összefogásról, vagy katasztrófa-elhárításról számoltak be, melyek során az egyháztagok kiemelkedő munkát végeztek.
Az emberek, akikkel azokon a gyűlésen találkoztam, még nem ismerték fel a tanban rejlő igazságokat, de látták azok gyümölcseit az egyháztagok életében, ezért nyitottá váltak. Készek voltak meghallgatni a visszaállítás igazságait – hogy a családokat örökre összepecsételhetik, és az evangélium képes megváltoztatni az egész lényüket. A ti példátok miatt álltak rá készen.
A harmadik dolog, amiben jobbnak kell lennünk az, hogy a bizonyságunk segítségével meghívjuk őket. A szeretet és a példamutatás megnyitja előttünk az utat, de ettől még szólásra kell nyitnunk a szánkat és a bizonyságunkat kell tennünk! Egy egyszerű tény a segítségünkre lehet ebben: az igazság és a választás elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Van néhány olyan döntés, melyet Mennyei Atyánk minden gyermekének meg kell hoznia ahhoz, hogy bizonyságot nyerjenek a lelki igazságokról. Ha pedig egyszer megismertünk egy lelki igazságot, el kell döntenünk, hogy összhangba hozzuk-e vele az életünket. Amikor bizonyságot teszünk az igazságról szeretteinknek vagy más barátainknak, rájuk kell bíznunk a döntést. Ezt nekik kell meghozniuk, miután már megismerték az igazságot. Van erre két fontos példa. Az egyik, hogy meghívunk valakit, olvassa el a Mormon könyvét. A másik, hogy meghívunk valakit, egyezzen bele abba, hogy meghallgatja a misszionáriusok tanítását.
Ahhoz, hogy megtudjuk, igaz-e a Mormon könyve, el kell olvasnunk, és meg kell tennünk azt, ami Moróni könyvében olvasható: imádkozni róla, hogy igaz-e (lásd Moróni 10:3–5). Amikor ezt megtettük, személyes tapasztalatunk alapján megoszthatjuk bizonyságunkat a barátainkkal, hogy ők is meghozhassák ezt a döntést, és megtudják ugyanezt az igazságot. Mikor már tudják, hogy a Mormon könyve Isten szava, egy másik döntéssel találják majd szembe magukat. Ez pedig az, hogy elfogadják-e a meghívásotokat, hogy a misszionáriusok tanítsák őket. Ahhoz, hogy bizonysággal tudjátok átadni ezt a meghívást, tudnotok kell, hogy a misszionáriusok Isten elhívott szolgái.
Erről úgy szerezhettek bizonyságot, ha elhívjátok a misszionáriusokat az otthonotokba, hogy tanítsák a családotokat vagy barátaitokat. A misszionáriusok örülni fognak ennek a lehetőségnek. Amikor ott ültök és hallgatjátok a tanításukat, ahogyan én is tettem, tudni fogjátok, hogy korukhoz és tanultsághoz képest sokkal nagyobb erővel vannak megáldva. Ezután, amikor meghívtok másokat, hogy hallgassák meg a misszionáriusok tanításait, képesek lesztek bizonyságot tenni arról, hogy ők az igazságot tanítják, és hogy ők meg tudják mutatni a választási lehetőségeket, melyek a boldogság útjára vezetnek.
Bizonyosság
Talán néhányunknak nehezére esik elhinni, hogy elég szeretet él bennünk, hogy az életünk elég jó, vagy hogy a bizonyságtételünk ereje elegendő ahhoz, hogy a szomszédjaink elfogadják a meghívásunkat. De az Úr tudta, hogy talán így érzünk majd. Hallgassatok biztató szavaira, melyekről azt parancsolta, hogy a Tan és a szövetségek elejére kerüljenek. Ezekben megadta nekünk, mi is a feladatunk: „És a figyelmeztetés hangja minden néphez szól majd, tanítványaim szája által, akiket kiválasztottam ezekben az utolsó napokban” (T&Sz 1:4).
Majd ezután hallgassátok meg, milyen képességekkel jellemzi e tanítványokat, és egyúttal minket is: „A világ erőtlenjei előállnak és ledöntik a hatalmasokat és erőseket” (T&Sz 1:19).
Majd később ezt mondja: „Hogy evangéliumom teljességét az erőtlenek és egyszerűek által lehessen hirdetni a föld szélei[ig]” (lásd T&Sz 1:23).
Majd ismét így szól: „És amennyiben alázatosak…, erőssé és áldottá lehessen tenni őket a magasságból” (T&Sz 1:28).
Ezt a bizonyosságot nyerték el az egyház első misszionáriusai, mint ahogy napjaink misszionáriusai is. De ezt ugyanúgy mi is mindannyian megkaptuk. Hinnünk kell abban, hogy van bennünk elég szeretet, hogy az evangélium eléggé megérintett bennünket, és hogy a választásra irányuló meghívásunkat képesek lesznek úgy meghallani, mintha az valóban a Mestertől érkezne.
Ő tökéletes példát mutatott arra, mit kell tennünk. Éreztétek a szeretetét és gondoskodását akkor is, még ha nem is reagáltatok rá. Éppúgy, mint azok, akiket ti kerestek fel az evangéliummal – ők sem biztos, hogy reagálnak fognak. Ő időről időre meghívott benneteket, hogy hallgassátok meg szolgái tanítását. Talán mindezt nem ismertétek fel a házitanítók és látogatótanítók látogatásai során, vagy a püspök telefonhívásában, de ezek az Ő meghívásai voltak, hogy engedjétek, hogy Ő segítsen és tanítson benneteket. Az Úr mindig világossá tette a következményeket, majd megengedte, hogy mi magunk válasszunk.
Mindig is igaz volt mindannyiunkra nézve az, amit Lehi, az Úr szolgája tanított a fiainak: „És most, fiaim, szeretném, ha a nagy Közbenjáróra tekintenétek, és hallgatnátok nagyszerű parancsolataira; és hűek lennétek a szavaihoz, és az örök életet választanátok, Szent Lelkének akarata szerint” (2 Nephi 2:28).
Jákób is arra biztat bennünket, hogy teljesítsük kötelességünket és osszuk meg bizonyságunkat, vagyis hogy a misszionáriusok tanításait választva lépjünk rá az örök élet felé vezető ösvényre, amely Isten ajándékai közül a legnagyobb: „Vidítsátok fel tehát a szíveteket, és emlékezzetek rá, hogy szabadon cselekedhettek önmagatokért – hogy az örökké tartó halál útját választjátok, vagy az örök élet útját” (2 Nefi 10:23).
Bizonyságomat teszem arról, hogy csakis Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának elfogadása és alkalmazása hozza el az Úr által megígért békét ebben az életben és az örökkévaló élet reményét az eljövendő világban. Bizonyságomat teszem arról, hogy kiváltságunk és kötelességünk felajánlani azon igazságokat és választási lehetőségeket, melyek áldásokhoz juttatják Mennyei Atyánk gyermekeit, akik a mi fivéreink és nővéreink. Jézus a Krisztus, Ő él, és ez az Ő munkája.
FÉNYKÉPES ILLUSZTRÁCIÓ: David Stoker
Amikor meghívtok másokat, hogy hallgassák meg a misszio-náriusok tanításait, képesek lesztek bizonyságot tenni arról, hogy ők az igazságot tanítják, és hogy ők meg tudják mutatni a választási lehetőségeket, melyek a boldogság útjára vezetnek.
Hinnünk kell abban, hogy van bennünk elég szeretet, hogy az evangélium eléggé megérintett bennünket, és hogy a választásra irányuló meghívásunkat képesek lesznek úgy meghallani, mintha az valóban a Mestertől érkezne.
Részlet a Feltámadott! című képből. Készítette: Del Parson