Kerestem az igazságot
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában él.
Mindig azt tanították nekem, hogy semmiféle Isten nem létezik – én azonban úgy döntöttem, hogy magam győződöm meg az igazságról.
Illusztráció: Dan Burr
Egy versenyszellemű és nem vallásos ázsiai országban felnövekedve mindig arra vágytam, hogy sikeres legyek, de nem vezéreltek semmiféle örökkévaló elvek vagy igazságok. Az én országomban a „siker” egyet jelentett a gazdagsággal és a hatalommal.
A szüleim mindig azt tanították nekem, hogy semmiféle Isten nem létezik. Az ő szemükben a vallás vagy Isten egy nagy badarság volt, mely kizárólag a gyenge emberek számára való. Hosszú ideig én is ateistának tartottam magamat. Arra tanítottak, hogy magamon kívül senkiben ne bízzak. Így tehát már fiatalkoromtól kezdve erős becsvágy ösztökélt a rendkívül kemény tanulásra és munkára.
A szüleimnek nagy elvárásai voltak velem szemben. Azt akarták, hogy a jegyeim mindig jók legyenek. Mindig elszomorított, amikor csalódottan fogadtak egy-egy rosszabb jegyet, vagy éppen egymással veszekedtek emiatt. A rendes iskolai tanulmányaim mellett hétvégenként szorgalmi házi feladatokat kellett vállalnom, hogy kitűnő maradhasson az átlagom.
A kitűzött céljaim megvalósítása után még mindig úgy éreztem, hogy valami vár még rám az életben. A szívem mélyén biztosra vettem, hogy valami többnek kell lennie.
Egy nap úgy döntöttem, magam győződöm meg arról, hogy valóban létezik-e Isten. Ha létezik, akkor tudni akartam, hogy mi a szándéka velem; vagy pedig a vallás tényleg csupán egy nagy badarság, melyet az emberek képzelete hozott létre. Nem féltem sem az egyik, sem a másik választól. Csak az igazság érdekelt.
Nagyjából ebben az időben közeli barátságba kerültem az egyik kosaras csapattársammal, akit Taylornak hívtak. Az egyik reggel megkértem, hogy vigyen el az iskolába. Igent mondott, de közölte, hogy akkor egy órával korábban kell felkelnem, mert „szemináriumra” kell mennem vele. Vonakodva beleegyeztem, bár fogalmam sem volt, hogy mi az. Élveztem az ifjúsági hitoktatást, bár inkább az érzések, mintsem a tanultak okán.
Nem sokra rá Taylor elhívott magával istentiszteletre. Először az egyház egy kicsit unalmasnak és furának tűnt, de aztán megérintett az istentisztelet során érzett meleg és békés érzés.
Még mindig nem voltam azonban meggyőződve arról, hogy a jó érzésnek bármi köze is lenne Istenhez. Honnan tudom, hogy nem saját magamból ered? Honnan tudom, hogy nem én késztettem magamat ilyen érzésekre?
Sok belső vívódás után Taylor anyukájához fordultam válaszokért. Azt mondta, hogy úgy tehetek szert válaszokra, ha olvasom a szentírásokat, és imádkozom azokért a válaszokért, amelyeket keresek. Imádkoztam, de nem kaptam semmiféle választ, és kínszenvedés volt engedelmeskedni az olvasott szabályoknak és parancsolatoknak. Nagyon sokszor elkeseredtem. Csodálatos és drámai belépőt vártam Istentől, vagy valamiféle csodát, amely azt bizonyította volna, hogy Isten létezik. Lényegében azonnal egy megingathatatlan bizonyságot akartam. Az igazság azonban az, hogy minél többet imádkoztam, annál világosabban láttam az életemet. Minél inkább követtem a parancsolatokat, annál boldogabbá váltam. Minél többször olvastam a szentírásokat, annál több kinyilatkoztatást kaptam. A bizonyságom fokról fokra teljesedett ki, mint a felkelő nap.
Két évbe telt eldöntenem, hogy megkeresztelkedem Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává. Habár előtte is sok jó erkölcsi mércét és elvet betartottam, ma már elmondhatom, hogy rátaláltam az örök és legfőbb igazságra: Isten él. Jézus a Krisztus, a Szabadítónk és Megváltónk. A mennyek nyitva állnak. Isten egy prófétája ma is a földön jár. Jézus Krisztus engesztelése valós. Isten tényleg megbocsát minden bűnbánó bűnösnek. Talán nem vagyok olyan okos vagy tehetséges, mint mások, de a tudás, mellyel rendelkezem, felbecsülhetetlen.