A Sionba vezető út
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Texasban él.
Missouri állam, Richmond, 1862. június 2.
„Mit látsz, Mary?” – szólt csendesen Mary mostohaanyja a betegágyból.
„Úgy tűnik, hogy a csata egyre közelebb van” – mondta Mary, aki az ablakon át figyelt kifelé. Csupán néhány mérföldre tőlük az amerikai polgárháború dúlt. Már reggel óta puskalövések hangja töltötte meg a levegőt. Mary odafordult a mostohaanyjához. „Úgy sajnálom! Nem hiszem, hogy el tudunk menni itthonról az orvosért.”
„Gyere ide.” Mary leült az ágy mellé és megfogta a mostohaanyja kezét. „Tudom, hogy édesapád még nincs jól – mondta halkan a lánynak –, de el kell vinnetek a családot Sionba: az öcsédet, a húgodat és az ikreket. Ne hagyj nyugtot édesapádnak, amíg el nem éri a Sziklás-hegységet! Ígérd meg!”
Mary tudta, hogy a családja mily nagyon el akart jutni Salt Lake Citybe. Miután hallották az evangéliumot és megkeresztelkedtek, elhagyták Angliát, hogy csatlakozzanak a szentekhez Sionban. De vajon képesek lesznek rá egyáltalán? Rápillantott az édesapjára, aki csendben ült a székében. Három évvel korábban Apa szörnyű szélütést szenvedett el, amely lebénította a bal oldalát.
Mary mély lélegzetet vett: „Megígérem” – suttogta.
Mary mostohaanyja hamarosan végleg lehunyta a szemét.
Nem sokkal később, az egyik reggelen Mary úgy döntött, ideje szólni édesapjának az ígéretről. „Tudom, hogy csak 14 vagyok – mondta –, de el kell vinnem a családunkat Sionba.” Hallotta, hogy az ikrek ébredeznek. „Mennem kell reggelit készíteni – mondta. – De te csak gondold át, kérlek.”
Néhány nappal később Apa magához hívta Maryt. „El van rendezve” – mondta. A beszéde még zavaros volt a szélütés miatt. „Eladtam a földünket és a szénbányát, hogy vehessünk egy szekeret, néhány ökröt, teheneket és ellátmányt. Nemsokára indul egy szekérsor nyugatra. Ők nem utolsó napi szentek, de velük utazhatunk egészen Iowáig, ott pedig csatlakozhatunk a szentek valamelyik csoportjához, akik a Sóstó-völgybe tartanak.”
Mary szorosan átölelte az édesapját. „Köszönöm, Édesapám!” Hamarosan elmennek Sionba!
A napok gyorsan teltek, amint Mary segített a családjának felkészülni az utazásra. „Minden rendben lesz – mondogatta magának. – Hamarosan Sionban leszünk.”
De aztán Apa megint beteg lett. Minthogy a szája az egyik oldalon lefelé görbült, Mary attól tartott, hogy apját újabb szélütés érte.
„Túlságosan beteg az utazáshoz – mondta a szekérsor vezetőjének. – Csak néhány napra van szükségünk, hogy felépüljön.”
„Nem várhatunk” – vágta rá a férfi. Mary arckifejezése láttán aztán megenyhült: „Itt maradhattok, amíg készen nem áll az útra, utána pedig majd utolértek minket.” Más választása nem lévén, Mary beleegyezett.
Egy héttel később Mary ismét felkészítette a családját az utazásra. „Az ikrek és Sarah utazhatnak az ökrök hátán – mondta kilencéves öccsének, Jacksonnak. – Apa utazhat a szekéren, te pedig segíthetsz nekem hajtani az ökröket.”
„Félek” – mondta Sarah vékonyka hangon. Még csak hatéves volt, és igen aprónak tűnt az ökör széles hátán. A négyéves ikrek elkerekedett szemekkel néztek Maryre.
„Szaporán fogunk haladni és utolérjük a csoportunkat!” – jelentette ki Mary erőltetett vidámsággal.
A Wanlass család csak ment és ment előre, mérföldeken és napokon keresztül. Végül Mary is kénytelen volt beismerni az igazságot:
A szekerek nem várták be őket. Marynek és családjának egyedül kellett Sionba mennie.
Nebraska terület, Platte-folyó, 1863
„Hóha, te!” Mary meghúzta a gyeplőt, és az ökrök lelassítottak. „Mindenki jól van?” – nézett az ökrök hátán utazó három kistestvérére. Azok bólintottak.
Előttük húzódott a széles és sáros Platte-folyó. „Most mi lesz?” – kérdezte az öccse, Jackson. Még csak kilencéves volt, de már segédkezett Marynek az ökrök hajtásában. Apa a szekér hátuljában feküdt, a szélütéstől továbbra is betegen.
„Nem kell átkelnünk a folyón – mondta Mary. – Követhetjük is.” Sionba nem vezetett országút, de a folyót követve tovább tudtak haladni nyugat felé. „Néé, te!” – indultak el.
Mary nem tudta, hogy a mormon úttörők a Platte-folyó túlpartján haladtak, más útvonalon. Azáltal, hogy ők nem keltek át a folyón, indián területre léptek. Az útjuk során már nem is találkoztak több szekérrel.
Haladtak tovább. Hetekkel később Mary egy porfelhőt látott közeledni. „Nyugalom – suttogta az ökröknek és saját magának is. – Nyugalom.”
A por leülepedett, és kibontakozott belőle egy kis csoport lovas indián. Az egyikük a szekér hátuljához léptetett, ahol Apa feküdt.
A lovas tekintete jóindulatról tanúskodott. „Beteg?” – kérdezte Apára mutatva.
„Igen” – suttogta Mary. A férfi kiáltott valamit a saját nyelvén, és a férfiak ellovagoltak, olyan gyorsan, ahogy érkeztek.
Mary felnézett a napra. „Itt megállunk” – mondta Jacksonnak. Levette Sarah-t és az ikreket.
„Mary, gyere, nézd!” – szólt Jackson. A kedves tekintetű férfi lovagolt feléjük, valami nehéz teherrel a kezében.
„Vadkacsa – mondta. – És nyúl. Nektek.” Mary csak bámult és egy szót sem tudott kinyögni, ahogy a lovas a kezébe dobta a zsákmányt, és egy újabb fejbiccentést követően ellovagolt a szürkületbe.
„Étel! – kiáltott fel Mary. – Hús!” A férfi ajándéka igazi csoda volt.
Az útjuk során egyéb csodák is történtek. Eldübörgött a közelükben egy bölénycsorda, de a szekérnél szétváltak és elhaladtak mellette. Egy porvihar belesodorta az ikrek egyikét egy folyóba, de Marynek sikerült kimentenie.
De az út így is nehéz volt. A szekér minden nappal egyre megviseltebbnek tűnt, az ökrök pedig fáradtabbnak. A talaj meredek volt és köves. A hegyeken nehéz volt az átkelés. De Mary és a családja csak tovább poroszkált előre.
Éppen egy magas csúcsról ereszkedtek lefelé, amikor Mary meglátott egy szekeret hajtó férfit, aki feléjük tartott.
„Talán ő útba tud igazítani minket a utahi Lehi felé!” – mondta a lány Jacksonnak. Ott élt ugyanis egy nagybátyjuk.
„Az Echo-kanyonban vagytok, nem messze a Sóstó-völgytől – mondta a férfi, amikor megkérdezték, hol járnak. – De hol van a csoportotok többi tagja?”
Elmesélték az egész történetet, a férfi pedig megdöbbenve hallgatta. „1000 mérföldet [1600 kilométert] utaztatok teljesen egyedül?” Csodálattal rázta meg a fejét. „Te aztán bátor lány vagy! Hadd mondjam el, merre kell menni Lehibe. Már majdnem ott vagytok.”
„Már majdnem ott vagyunk – suttogta Mary magának, miközben a férfi egy kezdetleges térképet rajzolt a porba. Majdnem Sionban. – Azt hiszem, hogy a végén még tényleg odaérünk.”
Mary és családja odaért Lehibe. Mary később férjhez ment és nagy családja lett. Hitének és bátorságának példája sok embert áldott meg.