Az Úr mellett: tanulságok Sion táborából

July 2017

Az Úr mellett: tanulságok Sion táborából

Írta: David A. Bednar elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Részlet a “Who’s on the Lord’s Side? Now Is the Time to Show” [Az Úr mellett ki áll? Megmutatnunk most kell] című áhítati beszédből, amely 2010. július 30-án, a Brigham Young Egyetem – Idaho tanulmányi hetén hangzott el.

Sion táborának hadjárata, amelyet Joseph Smith próféta vezetett 1834-ben, figyelemre méltó példája annak, amikor valaki az Úr melletti kiállást választja. Ha megvizsgáljuk Sion táborának történetét, olyan értékes és időtálló tanulságokat szűrhetünk le az egyház történelmének e jelentős fejezetéből, amelyek a mostani életünkre és körülményeinkre is alkalmazhatók.

Mi volt Sion tábora?

Joseph Smith próféta 1831-ben kapott egy kinyilatkoztatást, amely a Missouri állam Jackson megyéjében található Independence-t jelölte ki Sion helyszíneként, vagyis az utolsó napi szentek központi gyülekezési helyeként, illetve a Bibliában és a Mormon könyvében egyaránt említett Új Jeruzsálem helyszíneként (lásd T&Sz 57:1–3; lásd még Jelenések 21:1–2; Ether 13:4–6). 1833 nyarára a mormon telepesek Jackson megye lakosságának már mintegy harmadát alkották. E jövevények gyorsan növekvő létszáma, a lehetséges politikai befolyásuk, valamint az egyedi vallási és politikai elveik aggodalmat keltettek a környék többi telepesében, akik emiatt azt követelték, hogy az egyház tagjai hagyják el az otthonaikat és a földjeiket. Amikor azok nem tettek eleget ennek az ultimátumnak, a missouriak 1833 novemberében megtámadták a településeiket, és a szenteket távozásra kényszerítették.

Sion táborának megalakítását egy kinyilatkoztatás rendelte el 1834 februárjában (lásd T&Sz 103). Az Úr e seregének elsődleges célja az volt, hogy megvédje a Jackson megyei mormonokat a további támadásoktól – miután a missouri milícia eleget tesz azon kötelezettségének, hogy biztonságban visszakíséri a telepeseket az otthonaikba és a földjeikre. A tábor feladata volt továbbá, hogy pénzt, ellátmányt és erkölcsi támogatást biztosítson a szűkölködő szenteknek. Így azután 1834 májusában és júniusában Joseph Smith próféta vezetésével egy több mint 200 utolsó napi szent önkéntesből álló század tette meg az ohiói Kirtland és Missouri állam Clay megyéje közötti mintegy 1500 kilométert. Hyrum Smith és Lyman Wight a Michigan területről toborzott önkénteseket, és ez a kisebb csoport Missouriban csatlakozott a Próféta csapatához. Sion táborának résztvevői között olyan neveket találunk, mint Brigham Young, Heber C. Kimball, Wilford Woodruff, Parley P. Pratt, Orson Hyde és sok más, az egyház történelméből jól ismert személy.

Célom nem az, hogy részletezzem e megterhelő utazást, vagy hogy felidézzem az összes lelkileg jelentős történést. Hadd foglaljak össze csupán néhányat a Sion táborának hadjáratát érintő főbb események közül:

Missouri kormányzója, Daniel Dunklin nem biztosította a milícia megígért segítségét, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy a mormon telepesek visszahelyeztessenek a birtokaikra.
Az egyház vezetői, Missouri állam hivatalnokai és Jackson megye polgárai között elindult tárgyalások a fegyveres összetűzések elkerüléséről és a tulajdonjogi viták rendezéséről nem vezettek kielégítő egyezséghez.
Végül az Úr arra utasította Joseph Smitht, hogy oszlassa fel Sion táborát, és utalt arra is, hogy az Úr serege miért nem érte el a vélt célját (lásd T&Sz 105:6–13, 19).
Az Úr arra utasította a szenteket, hogy igyekezzenek kivívni az emberek jóindulatát azon a területen, arra az időre készülve, amikor katonai eszközök helyett Sion jogi eszközökkel kerül majd ott visszaállításra (lásd T&Sz 105:23–26, 38–41).

Sion táborát 1834 júniusának vége felé kisebb csoportokra osztották fel, majd július első napjaiban mindenki megkapta az obsitlevelét. A legtöbb önkéntes visszatért Ohióba.

Milyen tanulságokat vonhatunk le Sion táborából?

Mivel nem sikerült visszahelyezni a szenteket a Jackson megyei birtokaikba, egyesek kudarcba fulladt és haszontalan vállalkozásnak tartották Sion táborát. Amikor Brigham Young visszatért Missouriból, az egyik kirtlandi testvér – akinek nem volt elég hite ahhoz, hogy önkéntesként a táborral tartson – találkozott vele és megkérdezte: „»Nos, mit nyertetek ebből a haszontalan utazásból Missouriba Joseph Smithszel?« »Mindazt, amiért elmentünk – válaszolta Brigham Young haladéktalanul. – Nem cserélném el az ezen az úton nyert tapasztalatokat Geauga megye minden kincséért sem.«” (Akkoriban ebben a megyében volt Kirtland.)¹

Arra kérlek benneteket, hogy komolyan gondolkodjatok el Brigham Young válaszán: „Mindazt, amiért elmentünk.” Milyen kulcsfontosságú tanulságokat szűrhetünk le egy olyan vállalkozásból, amely nem érte el az általa meghatározott célt, mégis életre szóló áldásokat hozott azoknak a korai szenteknek, és hozhat nekünk is?

Úgy hiszem, legalább két átfogó leckét találhatunk Brigham testvér válaszában, melyet e kötekedő kérdésre adott: 1.) a próbatétel, megrostálás és felkészítés leckéjét, valamint 2.) a Fivérek megfigyelésének, követésének és a tőlük való tanulásnak leckéjét. Kiemelném, hogy e leckék megtanulása és alkalmazása napjainkban legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – számunkra, mint amilyen fontos Sion táborának önkéntesei számára volt, úgy 180 évvel ezelőtt.

A próbatétel, megrostálás és felkészítés leckéje

Az Úr seregében menetelő rendíthetetlen szentek megpróbáltattak és próbára tétettek. Amint azt az Úr kijelentette: „Hallottam imáikat, és el fogom fogadni felajánlásukat; és célszerűnek látom, hogy ily messzire hozassanak, hitük próbájaként” (T&Sz 105:19).

Sion táborának fizikai és lelki nehézségei valóban a konkolynak a búza közül való kirostálását jelentették (lásd Máté 13:25, 29–30; T&Sz 101:65) – a juhoknak a kecskéktől való elválasztását (lásd Máté 25:32–33), a lelkileg erőseknek a gyengéktől való különválasztását. Így hát az Úr seregéhez csatlakozó minden egyes férfi és nő szembesült ezzel az elevenbe vágó kérdéssel: „Az Úr mellett ki áll?”²

Miközben Wilford Woodruff az üzleti ügyeit rendezte és készült Sion táborához csatlakozni, az ismerősei és a szomszédai óvták attól, hogy egy ilyen kockázatos útra induljon. Így intették: „Ne menj, különben odavész az életed!” Ő így válaszolt: „Ha tudnám, hogy golyót röpítenek a szívembe az első lépésnél, melyet Missouri államban teszek, akkor is mennék.”³ Wilford Woodruff tudta, hogy amíg hithű és engedelmes, szükségtelen a gonosz következményektől tartania. Egyértelműen az Úr mellett állt.

Igen, e hithű férfiak és nők számára 1834 nyarán jött el a „megmutatnunk most kell”⁴ ideje. Az a döntés azonban, hogy Joseph prófétával meneteljenek Missouriba, nem feltétlenül volt egy egyszeri, mindenre kiterjedő, vagy akár azonnali válasz arra a kérdésre, hogy ki áll az Úr mellett. A szentek számára újra és újra eljött a bizonyítás ideje – a szellemi és testi fáradtságból, a lábukon keletkező vérhólyagokból, az elégtelen élelemből és a szennyezett vízből, a csalódások sokaságából, a táboron belüli széthúzásokból és lázadásokból, valamint az ádáz ellenségektől jövő külső fenyegetésekből adódóan.

A bizonyítás ideje az egyes órák, az egyes napok és az egyes hetek tapasztalatai és nélkülözései során jött el. Nagymértékű összeadódása volt ez számos, látszólag apró választásnak és cselekedetnek ezen elkötelezett szentek életében, döntő választ adva a kérdésre: „Az Úr mellett ki áll?”

Miként szolgált felkészülésként a Sion táborának résztvevői életében lezajlott megpróbálás és megrostálás? Érdekes, hogy a Tizenkét Apostol Kvórumába 1835-ben elhívott fivérek közül nyolcan, valamint az összes akkor elhívott hetvenes a Sion táborát megjárt veteránok közül került ki. A hetvenesek elhívását követő egyik gyűlésen Joseph Smith próféta kijelentette:

„Fivérek! Némelyek közületek dühösek rám, amiért nem harcoltatok Missouriban; de hadd mondjam el néktek, Isten nem akarta, hogy harcoljatok. Nem tudná megszervezni a királyságát tizenkét férfival, hogy azok megnyissák az evangélium ajtaját a föld nemzeteinek, és hetven emberrel azok irányítása alatt, hogy járjanak a nyomdokukban, hacsak nem az emberek egy olyan csoportjából veszi őket, akik felajánlották az életüket, és akik akkora áldozatot hoztak, mint Ábrahám.

Megvagyon immáron az Úrnak az ő Tizenkettője és az ő Hetvene, és a Hetvenek további kvórumai lesznek elhíva.”⁵

Sion tábora valóban az „ötvös tüze” volt – úgy az önkéntesek számára általában, mint konkrétan sokak számára az Úr egyházának későbbi vezetői közül.

Azok a tapasztalatok, amelyekre az önkéntesek az Úr seregében tettek szert, egyúttal felkészítést is jelentettek az egyháztagok későbbi nagyobb vándorlásaihoz. Sion táborának résztvevői közül több mint 20 emberből lett százados vagy hadnagy a két nagy kivonulás során – az első ezek közül mindössze négy évvel ezután következett, és 8–10 ezer ember Missouriból Illinois-ba költözésével járt⁶; 12 év elteltével pedig a második, a mintegy 15 000 utolsó napi szent nyugat felé irányuló vándorlása Illinois-ból a Nagy-sóstó völgyébe és a Sziklás-hegység más völgyeibe. Felkészítő képzés gyanánt Sion tábora felbecsülhetetlen értékű volt az egyház számára. 1834 a bizonyítás ideje volt – egyúttal pedig a felkészülésé is 1838-ra és 1846-ra.

Egyénekként és családokként mi is próbára leszünk téve, meg leszünk rostálva és fel leszünk készítve, ahogy az Sion táborának résztvevőivel történt. A szentírások és a Fivérek tanításai bővelkednek olyan ígéretekben, miszerint az Úr Jézus Krisztusba vetett hit, a szent szövetségek megkötése, megtartása és az azokról való megemlékezés, valamint az Isten parancsolatainak való engedelmesség megerősít bennünket, hogy felkészüljünk a halandóság megpróbáltatásaira és próbatételeire, hogy szembenézzünk velük, hogy legyőzzük őket, és hogy tanuljunk belőlük.

Az Úr egyházának vezetői világosan meghatároztak néhányat ama közös és nemzedéki próbatételek közül, amelyekre bizton számíthatunk a mi időnkben és nemzedékünkben. Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) a Tizenkét Apostol Kvóruma elnökeként 1977-ben a prófétai figyelmeztetés hangján szólt egy regionális képviselőknek tartott gyűlésen. Most hosszabban idéznék Benson elnök üzenetéből, és kérem, hogy összpontosított figyelemmel hallgassátok időszerű tanácsát:

„Minden nemzedéknek megvannak a maga próbatételei és az a lehetősége, hogy kiálljon és kipróbálja magát. Szeretnétek többet tudni az egyik legkeményebb próbatételünkről? Hallgassátok Brigham Young figyelmeztető szavait: »Legnagyobb félelmem e néppel kapcsolatban az, hogy meggazdagodnak ebben az országban, megfeledkeznek Istenről és az Ő népéről, kövérek lesznek, kirúgják magukat az egyházból, és a pokolra jutnak. Ez a nép elvisel majd lincselést, rablást, szegénységet, mindenféle üldöztetést, és igazak maradnak. De leginkább attól félek, hogy nem tudják elviselni a jólétet«”.

Benson elnök így folytatta: „A mi próbatételünk tűnik tehát az összes próbatétel közül a legkeményebbnek, mert a gonoszságok árnyaltabbak, körmönfontabbak. Kevésbé tűnnek fenyegetőnek, és nehezebb őket észrevenni. Miközben az igazlelkűség összes próbatétele küzdelemmel jár, ez a próbatétel látszólag egyáltalán nem is próbatétel, nem küzdelmes, így hát minden próbatétel közül ez lehet a leginkább megtévesztő.

Tudjátok-e, mit tehet a békesség és a jólét az emberekkel? Álomba ringathatja őket. A Mormon könyve figyelmeztetett rá minket, hogy miként fog Sátán az utolsó napokban gondosan levezetni minket a pokolba. Az Úrnak van néhány potenciális lelki óriása a földön, akiket mintegy hatezer éven át tartogatott arra, hogy segítsenek diadalmasan hordozni a Királyságot – az ördög pedig megpróbálja álomba ringatni őket. Az ellenség tudja, hogy valószínűleg nem fog nagy sikereket elérni abban, hogy számos nagy és gonosz bűn szándékos elkövetésére vegye rá őket. Így hát Gulliveréhez hasonló mély álomba ringatja őket, miközben gúzsba köti őket a mulasztás apró bűneivel. És miféle hasznát lehet venni vezetőként egy álmos, hatástalanított, nemtörődöm óriásnak?

Túl sok olyan potenciális lelki óriásunk van, akiknek serényebben kellene felemelniük az otthonukat, a királyságot és az országot. Túl sokan vannak, akik úgy érzik, hogy ők jó férfiak és nők; ám valamilyen céllal kell jónak lenniük: legyenek erős pátriárkák, bátor misszionáriusok, derék családtörténeti- és templomszolgák, elkötelezett hazafiak, odaadó kvórumtagok. Röviden, meg kell ráznunk magunkat és fel kell ébrednünk a lelki szundikálásból.”⁷

Gondoljatok bele, hogy napjainkban a jómód, a jólét és a kényelem éppen akkora vagy akár még nagyobb erejű megpróbáltatás lehet, mint a Sion táborában önkéntesként menetelő szentek által elviselt üldöztetés és fizikai nehézségek. Ahogy Mormon próféta is leírta a kevélység körforgásáról készített pompás összefoglalójában a Hélamán 12-ben:

„És így láthatjuk, hogy milyen hamis, és milyen állhatatlan az emberek gyermekeinek szíve; igen, láthatjuk, hogy az Úr nagyszerű, végtelen jóságában megáldja és felvirágoztatja azokat, akik belé helyezik a bizalmukat.

Igen, és láthatjuk, hogy amint felvirágoztatja népét, igen, mezeik, nyájaik és csordáik megszaporításával, és arany, és ezüst, és mindenféle értékes dolog tekintetében, minden fajtából és alkotásból; és megóvja az életüket, és kiszabadítja őket ellenségeik keze közül; meglágyítva ellenségeik szívét, hogy ne üzenjenek ellenük háborút. Igen, egyszóval, amint mindezen dolgokat megteszi népe jólétéért és boldogságáért; igen, akkor jön el az ideje annak, hogy megkeményítik a szívüket és elfeledkeznek az Úrról, Istenükről, és lábuk alá tapossák a Szentet – igen, és ez gondtalanságuk és rendkívül nagy jólétük miatt van” (Hélamán 12:1–2).

Különösképpen felhívnám a figyelmeteket a szentírásvers utolsó gondolatára: „és ez gondtalanságuk és rendkívül nagy jólétük miatt van”.

Harold B. Lee elnök (1899–1973) hasonlóan tanított a kényelem közösen viselt próbatételéről, amellyel napjainkban szembesülünk: „Próbára tétetünk, megpróbáltatunk, a legsúlyosabb próbatételeken megyünk ma keresztül, és talán nem is vesszük észre a próbatételek súlyosságát, amelyeken keresztülmegyünk. Annak idején gyilkosságok voltak, lincselések voltak, elűzetések voltak. Kiűzettek a sivatagba, éheztek és ruhátlanok voltak, és fáztak. Idejöttek erre a kegyelt földre. Mi vagyunk annak az örökösei, amit ránk hagytak. De mihez kezdünk vele? Ma olyan fényűzés ölel minket körül, amilyet a világ történelme során még soha nem láttunk. Úgy tűnik, hogy az ezen egyház története során minket érő összes próbatétel közül valószínűleg ez a legsúlyosabb próbatétel.”⁸

Kijózanító és komoly tanítások ezek a mai és az ősi prófétáktól az utolsó napi próbatételeket és megpróbáltatásokat illetően. Nem szabad azonban, hogy ezek elcsüggesszenek, és nem szabad félnünk. Azoknál, akiknek van szemük a látásra és fülük a hallásra, a lelki figyelmeztetések fokozottan éber figyelmet eredményeznek. Ti és én „a figyelmeztetés napj[át]” (T&Sz 63:58) éljük. És minthogy figyelmeztetve lettünk és még leszünk is, ezért – Pál intésének megfelelően – teljes állhatatossággal kell figyelnünk (lásd Efézusbeliek 6:18). Amikor figyelünk és felkészülünk, valóban szükségtelen félnünk (lásd T&Sz 38:30).

Az Úr mellett ki áll? Most kell megmutatnunk, hogy elménk és szívünk elfogadja ezeket a sugalmazott figyelmeztetéseket, és válaszol rájuk. Most kell megmutatnunk, hogy figyelünk és felkészülünk, hogy ellenálljunk a jólét és kevélység, a jómód és kényelem, valamint a kemény szív és az Úristenünkről való megfeledkezés utolsó napi próbatételeinek. Most kell megmutatnunk, hogy bármit bízzon is ránk Mennyei Atyánk és az Ő Szeretett Fia, abban mindenkor igazak leszünk, továbbá hogy be fogjuk tartani Isten parancsolatait és egyenes derékkal fogunk járni Őelőtte (lásd Alma 53:20–21).

A Fivérek megfigyelésének, követésének és a tőlük való tanulásnak leckéje

Az Úr seregében lévő rendíthetetlen szentek megáldattak azzal, hogy megfigyelhették a Fivéreket, tanulhattak tőlük és követhették őket. Nekünk is nagy hasznunkra válhat ma Sion tábora hű tagjainak példája és hithűsége.

Parley P. Pratt tanácsát követve Wilford Woodruff 1834 áprilisában az ohiói Kirtlandbe utazott, hogy csatlakozzon Sion táborához. Mindannyiunk számára tanulságos Woodruff testvér beszámolója első találkozásáról Joseph Smith prófétával:

„Itt, életemben először találkoztam és beszélgetést folytattam szeretett Prófétánkkal, Joseph Smithszel, ama férfiúval, akit Isten kiválasztott, hogy előhozza az Ő kinyilatkoztatásait ezen utolsó napokban. Első találkozásom nem volt afféle, mely megelégítette volna a szektárius elme előre elképzelt elgondolásait arra nézvést, milyennek is kell lennie egy prófétának, és milyennek kell lennie a küllemének. Bízvást megütközést kelthetett volna némely emberek hitében. Odakint találtam őt és fivérét, Hyrumot, kik egy pár pisztollyal célba lőttek. Mikor lövéseiket abbahagyták, engem bemutattak Joseph testvérnek, ő pedig kezemet a legszívélyesebben megrázta. Meginvitált engem, hogy kirtlandi időzésem során az ő hajlékát válasszam lakásomul. E meghívást a legnagyobb örömmel elfogadtam, és vele való tartózkodásom során nagymértékben okultam és megáldattam.”⁹

Figyelemre méltónak találom, hogy Woodruff testvér – aki egy ideig a Próféta otthonában lakott, és kétségtelenül igen kivételes alkalma nyílt Joseph mindennapi életét is figyelemmel kísérni – olyan szemekkel áldatott meg, amelyek képesek voltak többet látni, mintsem csupán „a szektárius elme előre elképzelt elgondolásait arra nézvést, milyennek is kell lennie egy prófétának, és milyennek kell lennie a küllemének”. Az ilyen téves elgondolások sokak látását elhomályosítják ma a világon, úgy az Úr visszaállított egyházán belül, mint azon kívül.

Annak eredményeképpen, hogy 2004-ben elhívtak a Tizenkét Apostol Kvórumába szolgálni, határozottan egyedi rálátásom van arra, hogy mit jelent megfigyelni a Fivéreket, tanulni tőlük és követni őket. Most napi szinten látom ezen egyház vezetőinek egyéni személyiségjegyeit, különféle preferenciáit és nemes jellemét. A Fivérek emberi korlátait és hiányosságait néhány ember aggasztónak és hitét gyengítőnek tartja. E gyengeségek azonban számomra hitet építőek. Az Úr kinyilatkoztatott mintája az egyházában történő kormányzásra figyelembe veszi és enyhíti az emberi gyengeség hatását. Valóban csodálatos számomra, hogy tanúja lehetek, amint az Úr megvalósítja az akaratát a szolgáin keresztül, választott vezetőinek hibái és esendőségei ellenére is. Ezek a férfiak soha nem állították, hogy tökéletesek, és nem is azok – azonban mindenképpen Isten által lettek elhíva.

Wilford Woodruff pap volt, amikor az Úr seregében gyalogolt Missouri felé. Később, amikor már a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként szolgált, kijelentette: „Oly tapasztalatra tettünk szert, melyre soha, semmiféle más módon nem tehettünk volna szert. Kiváltságunkban állott [a Prófétával] ezer mértföldet utazni, és látni Isten Lelkének vele való munkálkodását, és Jézus Krisztus neki adott kinyilatkoztatásait és ama kinyilatkoztatások beteljesedését. […] Ha nem mentem volna fel Sion táborával, ma itt nem lennék”¹⁰.

1834 áprilisának utolsó vasárnapján Joseph Smith egybehívta az egyház számos vezetőjét, hogy szóljanak Sion táborának egy iskolaépületben összegyűlt önkénteseihez. Miután a fivérek végeztek a mondanivalójukkal, felállt a Próféta, és jelezte, hogy épülésére szolgáltak a tanítások, majd így jövendölt:

„[A]zt akarom nektek mondani az Úr előtt, hogy nem tudtok többet ezen egyház és királyság sorsáról, mint édesanyja ölében a kisded. Fel sem fogjátok. […] Ma este csupán egy maroknyi papságot láttok itt, de ez az egyház be fogja tölteni Észak- és Dél-Amerikát – be fogja tölteni az egész világot.”¹¹

Olyan férfiak hallgatták azon az estén a Prófétát, és tanultak tőle sokat, mint Brigham Young, Heber C. Kimball, Orson Pratt és Wilford Woodruff – évekkel később pedig segítettek betölteni prófétai kijelentését. Micsoda dicső lehetősége adódott e férfiaknak arra, hogy figyeljék a Prófétát, tanuljanak tőle és kövessék őt!

Mindannyiunknak fontos emlékezni rá, hogy egyaránt tanulhatunk a Fivérek tanításaiból és az életük példájából is. Tekintve az egyház eljövendő növekedésének Joseph Smith próféta által kifejezett jövőképét, kérlek, hogy most gondolkodjatok el annak a személyes példának az erején, amelyet ő a megszokott és hétköznapi, mégis szükséges feladatok elvégzésében mutatott. George A. Smith feljegyezte a naplójában, miként reagált a Próféta a missouri menetelés napi kihívásaira.

„Joseph próféta teljes részesedést vállalt az egész utazásnak fáradozásaiból. Mindamellett, hogy gondját viselte a Tábornak és elnökölt felette, az idő legnagyobb részében gyalogolt, és a hólyagos, vérző és sajgó lábak neki is teljességgel osztályrészül jutottak. […] Azonban az egész utazás alatt egyetlen zokszót vagy panaszt sem hallatott, míg a Táborban a legtöbb férfi panaszkodott neki sajgó lábujjakról, hólyagos lábakról, hosszú menetelésekről, a készletekkel való hiányos ellátásról, a kenyér szegényes minőségéről, rossz máléról, avas vajról, erős mézről, kukacos szalonnáról és sajtról, sat., de még egy kutya sem ugathatta meg némely férfiakat anélkül, hogy ne zúgolódtak volna Josephnek. Ha rossz volt a vizük, midőn tábort kellett verniük, az majd’ lázadáshoz vezetett, bár Sion táborában voltunk, és sokan voltunk ima nélkül, gondolatok nélkül, meggondoltság nélkül, figyelem nélkül, bolond vagy ördögi módon, ámde nem tudtuk azt. Josephnek elnézőleg kellett viselkednie velünk, és úgy kellett tanítania bennünket, mint a gyermekeket.”¹²

Joseph erőteljes példája volt az Alma által tanított tantételnek, mely szerint „a prédikátor nem volt jobb a hallgatónál, és a tanító sem volt semmivel jobb a tanulónál; …és mindannyian dolgoztak, minden ember az ereje szerint” (Alma 1:26).

Amióta elhívtak általános felhatalmazottnak, igyekszem figyelni és tanulni, miközben néhány Fivérem az öregedés hatásaival vagy a testi korlátok és állandó fájdalmak szűnni nem akaró követelőzésével szembesül. Nem ismerhetitek és soha nem is fogjátok megismerni azt a szenvedést, amelyet e férfiak némelyike csendben és magában átél, nyilvánosan szolgálva eközben teljes szívével, lelkével, elméjével és erejével. Mivel együtt szolgálhattam Gordon B. Hinckley elnökkel (1910–2008), James E. Faust elnökkel (1920–2007), Joseph B. Wirthlin elderrel (1917–2008), Boyd K. Packer elnökkel (1924–2015), L. Tom Perry elderrel (1922–2015), Richard G. Scott elderrel (1928–2015) és a többi apostoltársammal, és megfigyelhettem őket, ez felhatalmaz annak világos és határozott kijelentésére, hogy a Fivérek, akikkel együtt szolgálok, harcosok – nemes és nagyszerű lelki harcosok –, a szó legigazabb és legcsodálatraméltóbb értelmében! Türelmük, kitartásuk és bátorságuk lehetővé teszi, hogy „Krisztusba vetett állhatatossággal… töreked[jenek] előre” (2 Nefi 31:20), úgy, ahogy az számunkra követésre méltó.

Lee elnök egy további közösen viselt próbatételre is figyelmeztetett, amely egyre jobban terjed ebben a nemzedékben: „Egy másik próbatételen is keresztülmegyünk: egy olyan korszakon, melyet – mondhatni – a bölcselkedés jellemez. Olyan időszak ez, amikor számos értelmes ember van, aki nem hajlandó az Úr alázatos prófétáira hallgatni. […] Ez egy meglehetősen súlyos próbatétel.”¹³

A bölcselkedés próbatétele együtt jár a jólét és kényelem próbatételével. Mily fontos mindannyiunk számára, hogy figyeljük a Fivéreket, tanuljunk tőlük és kövessük őket!

„Az Úr mellett ki áll?” Most kell megmutatnunk, azáltal, hogy meghalljuk és megfogadjuk az élő apostolok és próféták tanácsát, akiket Isten hívott el ezen utolsó napokban, hogy felügyeljék és irányítsák az Ő munkáját a földön. Most kell megmutatnunk, hogy hisszük, hogy Isten szava nem múlik el, hanem mind beteljesül, akár saját hangja, akár szolgái hangja által, az ugyanaz (lásd T&Sz 1:38). Most kell megmutatnunk. Most van itt az idő!

A saját Sion táborunk

Mindannyiunk életében eljön az a pont, amikor felkérnek, hogy a saját Sion táborunkkal meneteljünk. A felkérés időzítése egyénileg más és más lesz, az utazás során feltehetőleg ránk váró konkrét akadályok pedig mind másmilyenek. Azonban az e hívásra adott folyamatos és következetes válaszunk ad majd végső választ a kérdésre: „Az Úr mellett ki áll?”

A bizonyítás ideje most van, ma, holnap és mindörökké. Kívánom, hogy mindig emlékezzünk a próbatétel, megrostálás és felkészítés, valamint a Fivérek megfigyelésének, követésének és a tőlük való tanulásnak egymáshoz kapcsolódó leckéire.