Istennel társulva nevelni a fiunkat

Írta: Kami Crookston

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utahban él.

Amikor megtanultam használni a rendelkezésemre álló lelki erőforrásokat, elárasztottak az arra irányuló ötletek, hogy miképpen segíthetnék a fiamnak, és nézhetnék szembe jobban a saját megpróbáltatásommal.

Illusztrációk: Robert Hunt

A szülőségről alkotott jövőképem tökéletesen viselkedő gyermekekről szólt, akik mindig szépen vannak felöltözve és soha nem koszolják össze magukat. Hamar rájöttem, hogy a dédelgetett elképzelésem csak képzelgés volt. Megtanultam elfogadni az otthoni rendetlenséget és a csöpögő nózikat, mert tudom, hogy ezek a lehető legbámulatosabb áldásaim velejárói. Amit azonban soha nem tudtam elképzelni, az a gyermekeim nevelése során rám váró küszködés, különösen ami a fiamat, Bradet illeti.

Brad éppolyan ártatlanul érkezett az életbe, mint minden gyermek, de nem tartott sokáig felismernünk, hogy ő más. Nem mehetett a bölcsibe a férjem nélkül vagy nélkülem, mert túl agresszív volt. Amikor idősebb lett és más gyerekekkel játszott, állandó felügyeletet igényelt. Amikor segítségért folyamodtunk, annyit mondtak nekünk, hogy legyünk vele következetesebbek. Megtettünk mindent, ami eszünkbe jutott: bújtuk az internetet, szülőknek szóló könyveket olvastunk, kérdezgettük az orvosokat és a családtagjainkat. Végül, mire Brad iskolába került, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD) állapítottak meg nála, és még egy sor egyéb gondot is.

Akkor éreztük először, hogy van remény. Végre volt diagnózisunk, megkezdhettük a kezelést. Reméltük, hogy Brad jól fog reagálni arra a gyógyszerre, amely másokon már segített. Sajnos Brad viselkedése a gyógyszer hatására rosszabb lett, mint nélküle, így le kellett állnunk. Úgy éreztem, hogy a reményem maradéka is elszivárog.

Egy nap, Brad hatéves korában, amikor éppen az aznapi számos hisztijének egyikét produkálta, már ott tartottam, hogy feladom. Bementem a szobámba, hogy egy pillanatra egyedül legyek, és könnyek áztatták az arcomat. Erőért imádkoztam, hogy képes legyek szembenézni a közelgő szokásos esti fektetéssel. Hogy tudnám ezt tovább csinálni, nap nap után? Úgy éreztem, hogy ez már több annál, mint amit el tudok viselni. Érti vajon a Mennyei Atya, hogy ez mennyire nehéz? Úgy érveltem magamban, hogy ha valóban szeret, akkor leveszi rólam ezt a terhet, és normális életet ad a fiamnak. Ezek a gondolatok és érzések vettek körül, ahogy a megpróbáltatásom egyre rosszabbnak tűnt, ahelyett, hogy javult volna.

A megpróbáltatások igazi természete

Úgy gondoltam, hogy értem a megpróbáltatások lényegét. Úgy kell keresztülmennünk rajtuk, ahogy a cserépedényt égetik ki a kemencében. Bemegyünk a tűzbe, kijövünk a tűzből, az élet pedig visszazökken a rendes kerékvágásba a következő égetésig és lehűtésig. Én azonban már több éve ezzel a megpróbáltatással néztem szembe, és az csak nem akart megszűnni. Éreztem, ahogy rám nehezedik a teher, és a tehetetlenség érzése térdre kényszerített.

Akkor felismertem, hogy hova kell mennem vigaszért és megértésért: a templomba. Sugalmazás által rájöttem, hogy nem választhatjuk meg életünk megpróbáltatásait vagy azok időtartamát. Ami felett viszont van hatalmunk, az az, hogy miként gondolkodunk és cselekszünk, amikor a megpróbáltatások jönnek.

Rájöttem, hogy azért sajnáltam magamat, mert megengedtem, hogy önsajnálat töltse be az elmémet. Először is eldöntöttem, hogy leállítok minden beférkőző negatív gondolatot, úgymint „ez igazságtalanság”, „ezt nem tudom megcsinálni”, „miért nem lehet Brad normális?”, vagy a legrosszabb mind közül: „annyira rossz anya vagyok”. Keményen dolgoztam azon, hogy elhallgattassam a negatív hangot a fejemben, és azt tapasztaltam, hogy a saját hangom is türelmesebbé és szeretetteljesebbé vált, amikor a gyermekeimmel foglalkoztam.

Pozitív gondolkodásra is buzdítottam magamat. Elkezdtem ilyen gondolatokat megfogalmazni: „Jól csinálod!”, és konkrétan is megdicsértem magamat, például azzal, hogy „Sikerült nem felemelni a hangodat és nem kiabálni. Csak így tovább!”

Támaszkodjunk Istenre!

Egy különösen kemény nap végén megkértem a férjemet, hogy adjon egy áldást. Az áldás során emlékeztettek rá, hogy Isten leánya vagyok, hogy Ő ismer engem és a szükségleteimet, és hogy a fiam Isten fia. Brad elsőként Isten fia volt, mi pedig a férjemmel Istennel társultunk Brad érdekében. Rájöttem, hogy mindaddig nem használtam ki az összes olyan eszközt, amelyet ez a társulás biztosít számomra. A férjem és én sok olyan forrást kerestünk és találtunk is, amelyek segítségünkre voltak, de elfeledkeztünk a legfontosabbról: az imáról.

Elkezdtem naponta imádkozni azért, hogy miként segíthetnék Bradnek. Amikor éppen érzelmi hullámvölgyben volt, olyankor egy gyors imában kértem sugalmazást, mielőtt odamentem volna hozzá. Amint Istenre támaszkodtam támogatásért a magam számára és sugalmazásért a fiammal kapcsolatban, bepillantást nyertem abba, hogy milyenné válhatnék, és hogy mit tehetnék érte. Azon voltam, hogy Alma szavait kövessem: „[É]s ez az én büszkeségem, hogy talán eszköz lehetek Isten kezében” (Alma 29:9).

A változás azonnal észrevehető volt. Elárasztottak az ötletek, hogy miképpen segíthetnék Bradnek. A családi est is az egyik eszközömmé vált, és tanítási ötletekért imádkoztam. A szentírásokat is tudatosabban olvastam, és felismertem a bennük található nagyszerű szülői tanácsokat. Elkezdett eltölteni a remény és a vigasz.

Ahogy folytattam annak az elgondolásnak a gyakorlati megvalósítását, miszerint a férjem és én Isten társai vagyunk gyermekeink nevelésében és az Őáltala adott eszközök használatában, elkezdtem egyre jobban Istenre támaszkodni. Rájöttem, hogy az én szülői tudásomnak megvannak a korlátai, de a szerető Mennyei Atya, aki mindent tud, és aki nálam is jobban szereti a fiamat, segíteni tud nekem abban, hogy jobb és erősebb édesanya legyek. És bár néha még megingok, tudom, hogy hol keressem a segítséget. Már értem, hogy bizonyos megpróbáltatásoknak nem feltétlenül van időbeli korlátja, de ha az örökkévalóságon tartom a szememet, Isten segíteni fog nekem.

Találjunk örömet az apró pillanatokban!

Amikor nehéz idők jártak, megtanultam kiélvezni az apró pillanatokat – ajándékokat – is, amelyek adattak. Amikor a fiam úgy érzi, hogy egyszerűen muszáj puszit adnia nekem, hálás vagyok. Amikor láttam, hogy a fiam egyedül utazik a buszon, mert senki nem ül mellé, akkor ez a szentírás jött áldásként az elmémbe: „[A]z arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak” (T&Sz 84:88). Tudtam, hogy Brad nincs egyedül – és soha nem is lesz.

Örökkévaló család vagyunk, és a minket szerető emberek, valamint a felettünk őrködő szerető Mennyei Atyánk segítségével meg tudom becsülni a naponta kapott apró ajándékokat, és érezhetem a nekünk szánt örömet és boldogságot. Ezekkel az apró áldásokkal és az Úr segítségével pedig azzá válhatok, akivé válnom kell, bármeddig is tartson.