A legfontosabb szerep betöltése
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Washington államban él.
Sikerült megkapnom életem legnagyobb szerepét. Izgatott voltam – amíg meg nem érkezett a szövegkönyv.
Fényképek a Getty Images jóvoltából
A színjátszás volt a szenvedélyem! Fiatal felnőttként belevetettem magam a színpadi szereplésbe és éneklésbe. Tehetséggel áldattam meg, és azt reméltem, hogy profi előadói pályafutást építhetek fel. Megkaptam a lehető legnehezebb szerepeket is, és mindig profi módon viselkedtem, hogy elnyerjem a színésztársaim tiszteletét.
Örömmámorban úsztam, amikor a környék legbefolyásosabb színiigazgatója közölte, hogy meghallgatásokat fog tartani egy operetthez, és szeretné, ha én is jelentkeznék. Az előadást a legnevesebb helyi intézményben tervezték színre vinni, és úgy tűnt, hogy ez az igazgató ismerősöm már ki is nézett magának a főszerepre.
A szövegkönyvet nem kaphattuk meg átnézésre a meghallgatás előtt, de az operett egy XVIII. századi filozófus regényén alapult, amelyet már olvastam. Alaposan megismertem a darab zenéjét is, amely különlegesen gyönyörű és kihívást jelentő volt.
A meghallgatás jól ment, és hamarosan értesítettek, hogy enyém a főszerep – a darab legfontosabb szerepe! Hittem benne, hogy ez a szerep óriási lehetőséget jelent.
Az izgalomtól szinte a föld fölött lebegtem – amíg meg nem érkezett a szövegkönyv. Ahogy olvastam, úgy illant el hamar a lelkesedésem. Míg a regény és a zene kiváló volt, a szöveg illetlen volt, továbbá sikamlós és kifogásolható színpadi utasításokat tartalmazott. Tudtam, hogy nem vehetek részt ebben a műsorban. Ez óriási csalódás volt.
Hirtelen válaszút előtt álltam. A színházi etikett azt követeli, hogy egy szerep elfogadása után a színész már ne lépjen vissza, mivel a színpadra állítás menetrendje nem hagy időt a szereplők cseréjére. Ha most hátrálnék ki, az nagyon szakmaiatlannak számítana. Féltem attól, hogy elveszítem a színtársulat bizalmát, megsértem az igazgatót, és akár még azt a lehetőséget is elveszítem, hogy máshol folytathassam a színjátszást.
Természetesen kísértést éreztem, hogy megmagyarázzam magamnak! Egy erőteljes hang így szólt a fejemben: „Nem adhatod fel most. A szöveg nem olyan szörnyű. Ami jó van a darabban, az bőven ellensúlyozza majd a pajzán részeket.” A Szent Lélek azonban mindvégig ott volt a szívem színfala mögött – szilárdan, türelmesen, megingathatatlanul súgta nekem, hogy ki kell lépnem ebből az operettből.
Tudtam, hogy mit kell tennem. Remegve emeltem fel a kagylót és tárcsáztam az igazgatót.
„Jó napot, uram!” – mondtam, amikor beleszólt. – Itt Annie.”
„Annie! Annyira izgatott vagyok a darab miatt! Megkapta a szövegkönyvet?”
„Igen, megkaptam, és én… én…”
Ezzel elbőgtem magam. Nehéz ennél szakmaiatlanabbnak lenni!
Aztán a hüppögések közepette valahogy sikerült elmagyaráznom az igazgatónak, hogy miért nem szerepelhetek a darabban. Azután pedig vártam a világvégét.
Az a drága ember elnevette magát. Tiszteletben tartotta a döntésemet. Először megpróbált rábeszélni, hogy vigyem végig a szerepet, de aztán engedett. Azt mondta, hogy akkor is imádni fog engem, ha nem akarok szerepelni az operettjében. Csak annyit kért, hogy gyorsan vigyem vissza neki a szövegkönyvet, hogy odaadhassa másnak. Ahogy letettem a kagylót, szégyelltem magam a zokogásom miatt, ugyanakkor hálás is voltam az igazgató szeretetteljes, megértő válaszáért.
Letöröltem a könnyeimet, fogtam a szövegkönyvet és kocsiba vágtam magam. Amint ráadtam a gyújtást, bekapcsolt a rádió is. A helyi komolyzenei adóra volt állítva, és legnagyobb csodálkozásomra a felcsendülő dallam pont ennek az operettnek a nyitánya volt. Addig még soha, de soha nem hallottam ezt a zenét a rádióban!
Úgy éreztem, mintha a Mennyei Atya játszaná számomra. Azt akarta, hogy megértsem, hogy szeret engem, és egyetért a döntésemmel. Az éter hullámain érkező zene Isten gondoskodó kegyelmének része volt. Ennek révén éreztem szeretetének békességét.
Később egyetemen tanultam színjátszást, és nem is egyszer kerültem hasonló helyzetbe. Voltak alkalmak, amikor ki kellett lépnem néhány közös projektből a nem helyénvaló tartalom miatt. Az ilyen helyzetek soha nem voltak könnyűek, de sikerült méltóságteljesebben és könnyek nélkül intéznem ezeket. Talán a korábbi élményem ezekre az alkalmakra készített fel. Talán segített jobban megértenem, hogy ki is vagyok és mi akarok lenni leginkább.
William Shakespeare így írt:
Színház ez az egész világ,
S merő szereplő mind a férfi, nő:
Mindenki föl- és lelép;
Jut több szerep is egy személyre…”1
Folyamatosan tanulom, hogy egyetlen betöltendő szerep van, amely minden másiknál fontosabb: Jézus Krisztus igaz tanítványának lenni. Izgalmas lehet és megelégedést nyújthat kivívni kortársaink tapsát, de az Istentől jövő elismerés az, ami számít. Akkor fogjuk a legjobb formánkat hozni, amikor megtanuljuk követni a Mestert.