Manon dala
Ami eredetileg egy esti műsornak volt betervezve, végül a szeretet kiáradásává nőtte ki magát egyetlen fiatal nő iránt.
Illusztráció: Elizabeth Thayer
A fiatal nők izgatottak voltak. Sőt, az egész dél-franciaországi egyházközség izgatott volt. A nagyobb egység elősegítése érdekében a vezetők egy egyházközségi összejövetelt terveztek, vacsorával és műsorral. Tudva, hogy a Méhkasok, az Udvarhölgyek és a Babérkoszorúk már tanultak néhány éneket és táncot a különböző tevékenységeik során, a vezetők arra kérték őket, hogy adjanak elő egy műsort az este folyamán.
Így hát az egyházközségi fiatal nők elkezdtek buzgón gyakorolni – mindannyian, kivéve egyiküket. Manon nem léphetett fel. Már több mint két éve zajlott a rákkezelése.
A 16 éves Manon C. továbbra is olyan gyakran járt a gyűlésekre és a tevékenységekre, amilyen gyakran csak tehette, és mindig széles volt a mosolya, mindannak ellenére, amin akkor keresztülment. De a kemoterápia miatt néha mindössze pihenni bírt. Az egyházközség tagjai többször böjtöltek és imádkoztak érte. Senki nem várta el tőle, hogy gyakoroljon, vagy hogy fellépjen egy tánccal.
De a vacsorán részt tudott venni! Akkor miért is ne ajánlják az estét Manonnak?
Egy különleges este
Az ötlet gyorsan népszerű lett.
„Azt szerettük volna, hogy Manon érezze az egyházközség szeretetét és támogatását – magyarázza a 16 éves Emma S. – Ha az egyházközségünk egységesebbé akar válni, mi lehetne ehhez jobb módszer, mint az, hogy közösen dolgozva kimutatjuk a Manon iránti szeretetünket?”
Az egész egyházközség bekapcsolódott az előkészületekbe. A családoknak kiosztották a feladatot, hogy hozzanak ételt a vacsorához; a Segítőegylet segített elkészíteni a fiatal nők jelmezeit; a fiatal felnőttek biztosították a technikai támogatást (a világítást, hangot és háttérvideókat) a próbákhoz és a végső fellépéshez; a papsági fivérek pedig segítettek felállítani az asztalokat és a székeket.
Mindezt a munkát az egyházközség területileg egymástól nagyon távol élő tagjai végezték el. „Az egyházközség fiataljai nagyon közel vannak egymáshoz lélekben, de távol lakunk egymástól – mondja a 16 éves Aiolah V. – Az iskolában nem találkozunk, mert a város különböző részein élünk, tehát nagyon odafigyelünk arra, hogy senkit ne mellőzzünk.”
„Hála a mobiloknak, állandóan tartjuk a kapcsolatot – mondja a 15 éves Inka S. – Azzal tanítjuk egymást, hogy megosztjuk a különböző élményeinket. Tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, és megpróbálunk jó példát mutatni egymásnak.” A fiatal nők – aki szeretik egymás társaságában tölteni az időt, amikor csak tehetik – látták, hogy a vacsorai műsort megelőző próbák további lehetőséget biztosítottak a barátságok elmélyítésére.
„Mielőtt elkezdtünk próbálni, elég szégyenlős voltam – magyarázza Inka. – Féltem, hogy mi lesz, ha hibázok. De amikor egy csoportként táncoltunk, félretettem a szégyenlősségemet. Tudtam, hogy ideje megmutatni az egyházközségnek, hogy milyen keményen dolgoztunk.”
A maga részéről Manon alázatos és kedves volt. „Amikor szóltak a vacsoráról és a műsorról, és hogy én leszek a díszvendég, azt gondoltam, zavarni fog, hogy ekkora hűhót csapnak – idézi fel a lány. – Másfelől persze izgatott voltam, hogy ott lehetek!”
A szeretet és támogatás előadása
Hamarosan elérkezett az est, és tökéletes alkalom nyílt arra, hogy Manon szeretetet és támogatást kapjon. „Természetesen az étel kiváló volt – meséli Aiolah. – Elvégre Franciaországban vagyunk!”
Az előadás valóban rászolgált a francia nevére (a műsor franciául „spectacle”, vagyis „látvány”). Játékok, énekek és táncok kápráztatták el a közönséget, majd az est fénypontjaként a fiatal nők közös kórusa következett. Az egyik dalt, amelynek a szövegét és a zenéjét is Emma írta, Manonnak ajánlották. A dalszöveg azt a szeretetet és támogatást foglalja össze, amelyet mindannyian éreztetni szerettek volna vele:
Kérjük, ne add fel,
Mert mi hiszünk benned!
És ne feledd, ki vagy,
Mert mi hiszünk benned!
Amikor a fiatal nők előadták a dalt, olyan volt, mintha az egyházközségben mindenki velük énekelt volna, legalábbis a szívükben. Olyan érzés volt, mintha Emma egyszerű dala a világ utolsó napi szentjeinek szívében rezgő, ki nem mondott szavak kórusművévé változott volna – a bátorság és együttérzés, a család és a barátok, az egység, a hit és a remény himnuszává. Egy véget nem érő imává, amely felhallatszik a mennybe.
Az összejövetel megszervezésével az volt a vezetők célja, hogy egységesebbé váljon az egyházközség. Az, hogy az estét Manonnak ajánlották, azonban nem csak ezt a célt segített megvalósítani. A Manon és a családja iránt tanúsított támogatás kitartó érzése és annak megértése is fakadt belőle, hogy Isten minden gyermeke fontos. „Az egyház célja, hogy segítsen nekünk közelebb kerülni Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz – mondja Aiolah. – Tudjuk, hogy Ők szeretnek minket, és hogy soha nem vagyunk egyedül.”