Meggyógyítani a szeretett országot: Julia Mavimbela hite
Julia Mavimbela élete 1955-ben hirtelen megváltozott, amikor a férje, John, autóbalesetben elhunyt. A helyszínen talált bizonyítékok arra utaltak, hogy a másik érintett, aki fehér volt, sodródott át John sávjába. Ám mégsem azt a férfit találták felelősnek. A fehér rendőrök ehelyett azt mondták, hogy a feketék rossz sofőrök, tehát a karambol John hibája volt.1
A 37 éves Juliának akkor már négy gyermeke volt, és az ötödikkel volt várandós. Jogtalanság érte a rasszizmus, a rendőrség és az igazságszolgáltatás által is. Idővel azonban megtanulta nem megadni magát a keserűségnek: inkább azzal töltötte az életét, hogy krisztusi szolgálat által törekedett a gyógyulásra és szeretett országa meggyógyítására. Mindezt a hazája iránti szeretete, Istenbe vetett hite, valamint a hitének tantételei szerinti élet iránti elkötelezettsége tette lehetővé.
Julia 1917-ben született, öt gyermek közül a legkisebbként. Édesapja elhunyt, amikor Julia ötéves volt. A gyermekek felnevelése az édesanyjára maradt, aki mosónőként és háztartási alkalmazottként talált munkát.
Julia édesanyja vallásos asszony volt, aki a Bibliából tanította a gyermekeit. „Édesanyám megtanított arra, hogy az életben le kell nyelni a keserű pirulákat, és arra buzdított, hogy soha ne nézzek hátra, csak előre” – mesélte Julia. Julia édesanyja tisztában volt az oktatás fontosságával is, és a korlátozott lehetőségeihez képest minden tőle telhetőt megtett, hogy a gyermekei intézményi oktatásban részesüljenek.
Fényképek Thoba Elizabeth Mavimbela Karl–Holla jóvoltából
Julia további képzésben és oktatásban vett részt, majd tanítóként és iskolaigazgatóként dolgozott, amíg 1946-ban megismerte John Mavimbelát és hozzáment feleségül. Johnnak élelmiszer- és hentesüzlete volt. Julia feladta a szakmáját, hogy ott dolgozzon. Együtt felépítették az otthonukat és gyermekeket vállaltak. Az apartheid korlátozásai ellenére az élet szép volt. Mindez azonban megváltozott John halálával.
Julia a következő szavakat íratta férje sírkövére:
Szeretettel emlékeznek
John Phillip Corlie Mavimbelára
a felesége és a rokonai.
De megmarad a rög.
Nyugodjon békében a lelke.
A negyedik sort így magyarázta Julia: „Amikor ezt írtam, bennem volt még a gyűlölet és a keserűség röge – a férfi iránt, aki a balesetet okozta, a rendőrök iránt, akik hazudtak, [és] a bíróság iránt, amely a férjemet találta felelősnek az életét kioltó balesetért.”2 Egyik legnagyobb megpróbáltatása e keserűség és harag leküzdése volt.
Röviddel férje halálát követően, az egyik „nyugtalan alvással” töltött éjszakán, Julia álmában megjelent John, átadott neki egy munkaruhát és így szólt: „Menj dolgozni.” Az álom hatásáról ezt mondta: „Megtaláltam a módját, hogy eltávolodjak azoknak az éveknek az aggódásaitól, ez a mód pedig a közösségi munka volt.”
Húsz évvel később, a 70-es évek közepén, a feketék apartheidhez való viszonya békés tüntetésekből erőszakos fellángolásokra váltott. Az erőszak egyik gyújtópontja Soweto volt, ahol Julia is élt. Ő úgy fogalmazott, hogy „Soweto egy teljesen ismeretlen hellyé változott számunkra: mintha egy csatamezőn lettünk volna”.
Julia attól tartott, hogy újra felszakadnak keserűségének sebei: „Addigra már 20 év telt el John halála óta, de még mindig éreztem az akkori fájdalmat.” A gyógyulást keresve – úgy a maga, mint a népe számára –, Julia így gondolkodott: „Talán ha megtanítom a gyermekeknek a földművelés szeretetét, még nincs minden veszve.” Létrehozott egy közösségi kertet, amely a reményt jelképezte mindazok számára, akik csak a félelmet és a haragot ismerték.
Miközben a gyerekekkel ebben a közösségi kertben dolgozott, tanította is őket: „Ássuk fel a keserűség talaját, vessük bele a szeretet magját, és lássuk, milyen gyümölcsöket hozhat számunkra. […] Nem jöhet el a szeretet, ha nem bocsátunk meg másoknak.”
Ezt mondta: „A szívem mélyén tudtam, hogy a saját keserűségem talaját töröm fel, miközben megbocsátok azoknak, akik fájdalmat okoztak nekem.” A keserűség rögje, amely John halála után visszamaradt, porlani kezdett.
1981-ben Julia megismerte az egyházat. A misszionáriusok, akik éppen közösségi szolgálatot végeztek Sowetóban, találtak egy fiúközpontot, amelyre már nagyon ráfért a felújítás. Több héten át igyekeztek rendbe tenni a helyet.3
Egy nap Julia felkérést kapott, hogy ugyanebben a klubban szolgáljon. Amikor megérkezett, elképedve látta, hogy „két fehér fiú tolja az ásót a barna földbe”. A misszionáriusok megkérdezték, hogy elmehetnek-e hozzá, megosztani egy üzenetet. Három nappal később megjelent nála David McCombs elder és Joel Heaton elder, misszionáriusi öltözékben, névtáblával.
Julia azt mesélte, hogy az első két misszionáriusi beszélgetés „az egyik fülén be-, a másikon pedig kiment”. A harmadik látogatás alkalmával azonban a misszionáriusok rákérdeztek Julia és John fényképére a falon. Ő elmondta, hogy a férje meghalt, a misszionáriusok pedig késztetést éreztek arra, hogy a szabadítás tervéről és a halottakért végzett keresztelésről beszéljenek neki. Julia ezt mondta: „Akkor elkezdtem figyelni, tényleg figyelni, a szívemmel. […] Amint a misszionáriusok az örökkévaló kapcsolatok tantételéről tanítottak engem, éreztem, hogy van rá mód, hogy a szüleimmel és a férjemmel lehessek.” Julia öt hónappal később megkeresztelkedett.
Egy hónappal a keresztelkedése után Julia egy cövekkonferencián mondott beszédet. „Amikor felmentem az emelvényre – mesélte –, szerintem szinte mindenki megdöbbent. Először láttak egy feketét konferencián beszédet mondani – némelyek számára talán ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán közönség előtt szólni láttak egy fekete személyt.” Arra érzett késztetést, hogy a férje haláláról beszéljen, és az azt követő nehéz éveiről. Beszélt a keserűségéről és arról, hogy „végre megtaláltam azt az egyházat, amely megtaníthat engem igazán megbocsátani”.
A félreértésekkel és előítéletekkel való küzdelme azonban nem fejeződött be az apartheid 1994-es végével.
Dale G. Renlund elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a 2015. áprilisi általános konferenciai beszédében (Az utolsó napi szentek nem adják fel a próbálkozást) elmesélt egy olyan esetet, amikor Julia és a lánya, Thoba, azt tapasztalta, hogy „néhány fehér bőrű egyháztag nem bánt valami kedvesen velük”. Thoba panaszkodott is emiatt az édesanyjának. Egy olyan helyzet, amely könnyen szolgáltathatott volna kifogást az egyház elhagyására, felbecsülhetetlen tanítási alkalommá vált. Julia így válaszolt: „Ó, Thoba, az egyház olyan, mint egy nagy kórház, ahol mindannyian más-más betegséggel küzdünk. Azért járunk az egyházba, hogy segítséget kapjunk.”4
Jobbra: Julia hagyományos zulu viseletben, illetve a Dél-Afrikai Johannesburg templomban szolgálva.
Julia templomszolgai fényképe az Egyháztörténeti Könyvtár jóvoltából
Julia felfedezte, hogy Jézus Krisztus evangéliuma által a gyógyulás nemcsak a maga számára, hanem a nemzete számára is lehetséges. Szolgálata a Dél-Afrikai Johannesburg templomban megtanította arra, hogy a templomban „nincs olyan, hogy afrikánerek. Nincsenek angolok. Nincsenek szotók, sem zuluk. Megismered az egység érzését.”
Julia Mavimbela 2000. július 16-án hunyt el.