Felhatalmazás, szertartások és felkészülés
Írta: Dallin H. Oaks elnök
első tanácsos az Első Elnökségben
A szabadítás és felmagasztosulás szertartásai alapvetőek Isten nagyszerű tervében, melyet a gyermekei számára készített, ahogy az ő felkészülésük során is.
A Hondurasi Tegucigalpa templomot fényképezte: Cody Bell
A szentírások bővelkednek a második eljövetelre vonatkozó utalásokkal. Olyan esemény ez, melyet az igazlelkűek várva-várnak, míg a gonoszok rettegik vagy tagadják. Az Úr így figyelmeztetett a visszaállítás kezdetén: „jusson el minden nép közé a kiáltó szó…; íme, lássátok, jön a vőlegény… Készítsétek fel magatokat az Úr nagy napjára” (Tan és szövetségek 133:10; lásd még 34:6).
Felkészülés az Istennel való találkozásra
Abban a megjövendölt időszakban élünk, „amikor a békesség elvétetik a földről” (Tan és szövetségek 1:35), amikor „minden dolog mozgásban lesz; és az emberek szíve… cserben hagyja őket” (Tan és szövetségek 88:91). Mindenfelől kihívások vesznek körül minket, ám Istenbe vetett hittel azokba az áldásokba vetjük a bizalmunkat, amelyeket Ő azoknak ígért, akik betartják a parancsolatait és felkészülnek.
Készülünk az Ővele való találkozásra, ennek részeként pedig az Úr többek között ezt parancsolta: „Álljatok tehát szent helyeken, és ne mozduljatok el, míg el nem jön az Úr napja; mert íme, hamar eljön az” (Tan és szövetségek 87:8). Mik ezek a „szent helyek”? Nyilván közéjük tartozik a templom, ahova a szövetségeiket hűen megtartók járnak. Nyilván közéjük tartoznak a papsági felhatalmazás által elhívott hithű misszionáriusok és mások által is végzett szolgálat helyszínei. Amikor szent helyeken állunk, akkor a papsági felhatalmazást gyakoroljuk és annak hatálya alatt vagyunk, valamint a felmagasztosuláshoz és örök élethez szükséges szertartásokra törekszünk.
Papsági felhatalmazás a visszaállított egyházban
Harminc évvel ezelőtt megtapasztaltam, hogyan különbözik a papsági felhatalmazás Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában a másféle felhatalmazásoktól. Egy neves protestáns lelkész felesége keresett fel az irodámban. Sok éven át ő és a férje nagy szorgalommal szolgálta az Urat egy keresztény lelki közösségben. Most pedig csatlakozni akart a visszaállított egyházhoz, de volt egy fenntartása.
Megkérdezte tőlem, miért kell megkeresztelkednie, ha a lelkész férje, aki sokakat megkeresztelt a gyülekezetében, egyszer már őt is megkeresztelte a kereszténységbe. Ezt kérdezte: „Azt mondja nekem, hogy a férjemnek nem volt felhatalmazása arra, hogy megkeresztelje mindazokat, akiket megkeresztelt?”
A Lélek a segítségemre sietett – pont ezt szoktuk imában kérni az ilyen helyzetekre vonatkozóan.
„Nem, biztos vagyok benne, hogy a férjének megvolt a felhatalmazása ezekre a keresztelésekre – feleltem. – Megvolt mindaz a felhatalmazása, melyet az egyháza, a gyülekezete, és az ország törvényei megadhattak neki. Ezt a felhatalmazást használva keresztelt, végzett házasságkötéseket, alkalmazott embereket az egyházi épülettel kapcsolatos teendők ellátására, valamint jelölte ki az istentiszteletekben közreműködőket. Nem kérdőjelezzük meg ezt a felhatalmazást, de azt szeretnénk, ha megismerne egy másfajta felhatalmazást: azt, amelyet Isten ad át a halandóknak.”
Elmagyaráztam, hogy azért követeljük meg a keresztelkedést a Jézus Krisztus visszaállított egyházához megtérő emberektől, mert a keresztelést a Jézustól Péternek és a többi apostolnak adott isteni felhatalmazás által szükséges elvégezni. Azt mondta nekik, hogy bármit is kötnek meg ezzel a felhatalmazással a földön, az a mennyben is kötve lesz (lásd Máté 16:19; 18:18). Más szavakkal, érvényes és hatályos lesz a halál fátylán túl is, eleget téve a menny követelményeinek. Bizonyságot tettem, hogy ez a felhatalmazás vissza lett állítva, és ma kizárólag Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában van jelen. Valamivel később ez az asszony és a férje is megkeresztelkedett. Sok éve ismerem őket hithű egyháztagokként.
A felhatalmazás fontossága számos olyan szentírásbeli beszámolóból is nyilvánvaló, amelyek a Szabadító földi szolgálattételéről szólnak. Azt olvashatjuk, hogy akiket tanított, „elálmélkodának az ő tanításán; mert úgy tanítja vala őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy mint az írástudók” (Márk 1:22; lásd még Máté 7:28–29; Lukács 4:32). Az egyik zsinagógában is „elálmélkodának” azon, hogy felhatalmazással „parancsol a tisztátalan lelkeknek is, és engedelmeskednek néki” (Márk 1:27; lásd még Lukács 4:36). A kétkedő írástudóknak azt mondta Jézus, hogy „az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani” (Márk 2:10; Lukács 5:24).
Később a főpapok és a vének megkérdezték tőle, milyen felhatalmazás által cselekszik (lásd Máté 21:23–27; Márk 11:27–33). Nem tudtak felelni arra, amit a válaszáért cserébe kérdezett tőlük, de amit később kijelentett és tett, megmutatja a válaszát. Amikor elhívta apostolait, „elrendelte” őket (vö. János 15:16), „hogy kiküldje őket prédikálni”, és hogy „hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni” (Márk 3:14–15; lásd még Máté 10:1; Lukács 9:1; Apostolok cselekedetei 8:18–19). Amikor elhívta a hetvenet, hatalmat adott nekik (lásd Lukács 10:19).
A Szabadítónak isteni hatalma és felhatalmazása volt, melyet meg is osztott. Keresztelő János szavai szerint az Atya „az ő kezébe adott mindent” (János 3:35).
A szertartások szerepe
A papsági felhatalmazás gyakorlásának legismertebb példái a szertartásokhoz kapcsolódnak. A szertartások és a papság elválaszthatatlanok. A szertartás örökkévaló jelentőségű cselekedet, mely papsági felhatalmazás által történik. Együtt jár a szövetségek megkötésével és az áldások ígéretével. Jézus Krisztus visszaállított egyházának szertartásai közé tartozik a keresztelés, az úrvacsoravétel (a leggyakoribb szertartás az egyházban), valamint a templomi szertartások, beleértve az időre és az egész örökkévalóságra szóló házasságokat, valamint azt az ajándékot, melyet felruházásnak nevezünk, és amely tudásból, szövetségekből és megígért áldásokból áll.
A szertartások követelménye Istentől kapott, és örök hatása van. „Van egy törvény, amely már a világ megalapítása előtt visszavonhatatlanul el lett rendelve a mennyben, amelyen minden áldás alapszik” (Tan és szövetségek 130:20). Továbbá „mindazoknak, akik áldást kívánnak [az Úr kezétől], meg kell maradniuk abban a törvényben, amely az adott áldásra kijelöltetett, és annak kitételeiben, amint azok már a világ megalapítása előtt meg lettek alapítva” (Tan és szövetségek 132:5).
A szabadítás és felmagasztosulás szertartásai alapvetőek Isten nagyszerű tervében, melyet a gyermekei számára készített. Jézus azt tanította, hogy Isten királyságában nem lehet szabadulása annak, aki „nem születik víztől és Lélektől” (János 3:5). Felmagasztosulás (az örök élet, az „olyan fajta és minőségű élet, amilyet Mennyei Atya és az Ő Szeretett Fia élnek”1) nincs a templom magasabb szövetségei és szertartásai nélkül (lásd Tan és szövetségek 14:7; 84:38; 88:107; 132:16–17, 20–21). Prófétánk, Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „Ebben az életben van itt az ideje a szabadulásra és a felmagasztosulásra való felkészülésnek. Isten örökkévaló tervében a szabadulás egyéni ügy; a felmagasztosulás családi ügy.”2
Felkészülni az Úrral való találkozásra
He Comes Again to Rule and Reign [Ő újra eljön, hogy kormányozzon és uralkodjon]. Készítette: Mary Sauer
Újkori kinyilatkoztatásból megtudjuk, hogy aki féli az Urat, „várakozással tekint az Úr nagy napjának eljövetelére, méghozzá az Ember Fia eljövetelének jeleire” (Tan és szövetségek 45:39). A halandó szolgálattétele vége előtti utolsó időszakban Jézus beszélt a második eljöveteléről. Vázolta a megpróbáltatásokat, amelyek majd megelőzik azt, valamint annak fontosságát, hogy e megpróbáltatások ellenére is készen álljunk (lásd Máté 24:44). Ezután kijelentette: „Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál” (Máté 24:46; lásd még Lukács 12:37, 43).
Nelson elnök ezt tanította: „Mi még csak úton vagyunk ezen utolsó adományozási korszak csúcspontja felé, amikor a Szabadító második eljövetele majd valósággá válik.”3 A második eljövetel jelei mindenütt körülvesznek bennünket, és úgy tűnik, hogy a gyakoriságuk és az erősségük egyre fokozódik. Világszerte földrengéseket, éhínségeket, tájfunokat, árvizeket, járványokat és fegyveres viszályokat látunk vagy élünk át. Azonban e jelek közül nem mindegyik fenyegető. Az idők egyik pozitív jele Izráel megjövendölt egybegyűjtése, amelyről Nelson elnök kijelentette, hogy „a legfontosabb dolog, ami ma a földön zajlik”4.
Miközben az egybegyűjtés halad előre, cövekeket hozunk létre, hogy „védelemmé lehessen[ek], és menedékké a zivatar, valamint a harag elől, amikor az elegyítetlenül kiömlik az egész földre” (Tan és szövetségek 115:6). Egyúttal felgyorsítjuk a templomok építését is, ahol a hívek a saját hazájukban is egybegyűlhetnek, hogy olyan szövetségeket kössenek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy jogosultak legyenek az örök életre (lásd Tan és szövetségek 84:19–22; 131:1–3).
A Mormon könyve azt tanítja, hogy „az embereknek ez az élet a felkészülés ideje az Istennel való találkozásra” (Alma 34:32). Készülünk?
Mi lenne, ha holnap lenne eljövetelének napja? Ha tudnánk, hogy holnap találkozunk az Úrral – akár a saját halálunk, akár az Ő eljövetele okán –, mit tennénk ma? Milyen bűnöket vallanánk be? Mely cselekedeteinkkel hagynánk fel? Mit bocsátanánk meg másoknak? Milyen szertartásokra törekednénk? Milyen további teendőink lennének a szövetségeink beteljesítése érdekében? Ha akkor megtennénk azokat a dolgokat, miért ne tennénk meg most? Ha felkészülésünk lámpása kezd kifogyni, haladéktalanul kezdjük el feltölteni!