Jöjj, kövess engem!
Jövendölés a háborúról, recept a békéhez
Írta: Matthew S. Holland elder
a Hetvenektől
Kinyilatkoztatás által Joseph előre látta az amerikai polgárháborút és más csapásokat, ugyanakkor isteni útmutatást is kapott arról, hogy miként létezzünk békességben.
Metszet és háttér a Getty Images jóvoltából
Évekkel ezelőtt, egy különösen felemelő és vidám nap után, melynek során a családommal ünnepeltük a karácsonyt, az egyik gyermekem felnézett és azt kérdezte: „Mennyi idő múlva lesz megint karácsony?”
Annak ellenére, hogy még csak augusztus van, sokan közülünk életkortól függetlenül is könnyen el tudják képzelni és várják is azokat a dolgokat, amelyeket idén karácsonykor csinálhatunk nagy örömmel.
Habár nagyon is lehetséges, hogy az egész világ belefárad a Covid19 jelentette elhúzódó fenyegetésbe, a gazdasági kihívásokba, valamint a politikai és kulturális megosztottságba, mégis jó esély van arra, hogy a legtöbben félretesszük ezeket a dolgokat, és maradéktalanul részt veszünk a Szabadítónk születéséről való ünnepi hangulatú és lelki megemlékezésben. A jelenlegi légkörben azonban mi is átérezhetjük azt, ami Joseph Smitht 1832. december 25-én foglalkoztatta.
Kinyilatkoztatáshoz vezető aggodalmak
Az év vége felé a Próféta riasztónak tartotta, hogy egyre fokozottabbá válik a „nemzetek közötti nyugtalanságok megjelenése” (Tan és szövetségek 87, szakaszfejléc). Különösképpen a kolera világméretű járványát, valamint az Amerikai Egyesült Államok „azonnali feloszlatásának” veszélyét emelte ki. Azt írta, hogy Dél-Karolina állam, amely nem értett egyet a szövetségi kormány irányultságával és politikájával, „rendelkezéseket fogadott el, szabad és független nemzetnek nyilvánítva az államukat”1.
1832. december 25-én ezek az aggodalmak megnyitották Joseph szívét és elméjét egy kimondottan figyelemreméltó kinyilatkoztatásra, amely ma a Tan és szövetségek 87. szakaszaként ismert. A kinyilatkoztatás majdnem 30 évvel a kezdete előtt megjövendölte az amerikai polgárháború kulcsfontosságú jellemzőit. Világos, lelki útmutatást is adott minden csapásokkal terhelt időszakra.
Megfigyelés vagy jövendölés?
A kinyilatkoztatás egy figyelmeztetéssel indult: az Amerikai Egyesült Államokat hamarosan háború fogja sújtani, „kezdve Dél-Karolina lázadásával” (1. vers). Az ezt követő viszályban „a déli államok elszakadva az északi államok ellen fordulnak” (3. vers).
Ha csak ennyi lett volna a jövendölés, akkor azt lehetne mondani, hogy Joseph Smith csupán jól látta a dolgokat, de nem volt látnok. 1832-ben már úgy tűnt, hogy Dél-Karolinában lázadás zajlik, és háború következhet.
Csakhogy ebben a jövendölésben és az ezt övező eseményekben ennél sokkal több van.
Joseph a következőkről értesült:
-
E viszályt követően „minden nemzetre háború árad ki” (3. vers). Ötven év sem telt el a polgárháború végétől, amikor kitört a két világháború közül az első.
-
Mindezen viszályok „végül sok lélek halálával és nyomorúságával” fognak végződni (1. vers). A polgárháborúban több amerikai veszett oda, mint az összes többi háborúban együttvéve, amelyekben az Amerikai Egyesült Államok azelőtt és azóta részt vett.2 Abraham Lincoln amerikai elnök maga is megjegyezte a második beiktatási beszédében: „Egyik fél sem számított a háború oly méretére és tartamára, mint amilyet az mostanra elért.”3 És bármilyen véres volt is a polgárháború, a halottak száma eltörpül az azt követő két világháború mellett, melyekben az összesített emberveszteségre vonatkozó becslések 70 és 160 millió fő közé tevődnek.4
-
A Dél „Nagy-Britannia nemzetét” szólítja támogatásért (3. vers), és „sok nap után rabszolgák kelnek fel uraik ellen, akiket besoroznak… a háborúra” (4. vers). Mindkét dolog megtörtént.5
Nevetség tárgya
A Dél-Karolinát érintő 1832-es válság enyhülése után, a polgárháború 1861-es kitörése előtt nem igazán tartották Josephet éles szemű megfigyelőnek. Ő és mások, akik a kinyilatkoztatáshoz tartották magukat, gúny tárgyává váltak.
Orson Pratt elder (1811–1881), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, arról számolt be, hogy 19 éves korától fogva prédikálta ezt a jövendölést szerte az Amerikai Egyesült Államok északi vidékein. Ezt a tanítást általánosságban úgy tekintették, mint „az ostobaság netovábbját”, őt pedig „gúnyosan kacagták”. Konkrétan kitért a Kansasban tapasztalt reagálásokra, ahol sokan biztosra vették, hogy ha háború következne be, akkor az minden bizonnyal náluk kezdődne, ahol a rabszolgaságpárti és rabszolgaság-ellenes erők gyakran heves és olykor véres viszályokba bonyolódtak.
Pratt elder azonban kijelentette: „Íme, lássátok! Az idő múltával [ezek az események] elkövetkeztek [ahogy Joseph megjövendölte], ismét igazolva ennek a munkának az isteni voltát, és további bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy Isten van e munkában, és elvégzi azt, amit szólt.”6
A 87. szakasz – a polgárháború kulcsfontosságú eseményeinek, illetve többek között az azt hamar követő világháborúk természetének részletes, tévedhetetlen, 30 évvel korábbi leírása – erőteljes tanúja Joseph Smith sugalmazottságának és prófétai elhívásának. Ám ez még nem minden.
Álljatok szent helyeken!
Metszet és háttér a Getty Images jóvoltából
Azon háborúk mellett, amelyek az utolsó napokban a földet sújtani fogják, Joseph tudomást szerzett éhínségekről, csapásokról, földrengésekről, mennydörgésről és élénk villámokról is, melyeket a föld lakói mindaddig tapasztalnak majd, amíg teljesen vége nem lesz „mind a nemzeteknek” (6. vers). Ennek túléléséhez az Úr egyetlen kristálytiszta parancsolatot ad: „Álljatok tehát szent helyeken, és ne mozduljatok el, míg el nem jön az Úr napja” (8. vers).
Amint azt Ronald A. Rasband elder a Tizenkét Apostol Kvórumából nemrégiben elmagyarázta: „Amikor szent helyeken állunk – igazlelkű otthonainkban, felszentelt kápolnáinkban, az Úrnak szentelt templomokban –, akkor érezzük, hogy velünk van az Úr Lelke. Válaszokat találunk a minket nyugtalanító kérdésekre, vagy békességre lelünk, hogy egyszerűen félretegyük őket. Ez a Lélek munkálkodása. Isten földi királyságának e szent helyei arra ösztönöznek, hogy az áhítatunk, a mások iránti tiszteletünk, az evangélium szerinti életnek szentelt legjobb énünk és a reményeink félreállítsák a félelmeinket, és Jézus Krisztus gyógyító hatalmát keressük az Ő engesztelésén keresztül.”7
Ahogy azonban Rasband elder is sugallja, még a szentség e kézzelfogható helyein is sokkalta fontosabb az, hogy miként állunk, mint az, hogy hol állunk. Mindig muszáj az Úr Jézus Krisztus teljes világosságában és azzal összhangban élnünk. Ha megingathatatlanul így teszünk, akkor szent helyen állunk majd, bárhol legyünk is fizikailag és bármilyen veszély is övezzen minket.
A biztonság helye
1942-ben, amikor a 2. világháború éppen a tetőfokára hágott, a Texas állambeli Kelsey-ben utolsó napi szentek egy csoportja odament Harold B. Lee elnökhöz (1899–1973), aki akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, és ezt kérdezték tőle: „Most van a napja annak, hogy feljöjjünk Sionba, …ahol védve lehetünk az ellenségeinktől?”
Lee elnök komolyan vette a kérdést. Egy bizonyos ideig tartó elmélkedés, tanulmányozás és imádkozás után ezt a következtetést osztotta meg: „Most már tudom, hogy a biztonság helye ebben a világban nem egyetlen konkrét hely; nem számít különösebben, hogy hol élünk; azonban mindennél fontosabb az, hogy miként élünk, és én azt tapasztaltam, hogy Izráel csak akkor lehet biztonságban, amikor betartj[uk] a parancsolatokat, amikor úgy él[ünk], hogy élvezhess[ük] az Úr Szent Lelkének társaságát, iránymutatását, vigasztalását és útmutatását, amikor hajlandóak [vagyunk] meghallgatni ezeket a férfiakat, akiket Isten azért helyezett ide, hogy az Ő szószólói legyenek, és amikor engedelmeskedünk az egyház tanácsainak.”8
Békességre vezető kalauz
A 87-es szakasz figyelemre méltóan előrelátónak bizonyult. Egy ilyen jövendölésnek a Krisztusba és az Ő kiválasztott szolgáiba vetett hitünk épülésére kell szolgálnia. Nagyobb szükségünk van az ilyen hitre, mint korábban bármikor, mert ez a kinyilatkoztatás kijózanító emlékeztetőül szolgál a valószínűleg még előttünk álló kihívásokra is.
Miközben a világ szüntelenül hallja a „háborúkat és háborús híreket” (Tan és szövetségek 45:26), valamint a természeti és emberi csapások egész sorát, mindannyiunknak hálásnak kell lennünk, amiért egy ünnepi december 25-én, 1832-ben, Isten egyik figyelmes és sugalmazott prófétája időt szánt arra, hogy meghallgassa és gondosan feljegyezze magának Jézus Krisztusnak a figyelmeztető szavait és szabadító parancsát. Az ilyen becses karácsonyi ajándékról elmondhatjuk: „Békét és nyugalmat ez ad.”9