Vértanúk, akik megtartották a hitet

Kép

két megkötözött férfi, akik hamarosan felakasztatnak

Illusztrálta: Greg Newbold

1915 nyarán Rafael Monroy egy mintegy negyven szentből álló gyülekezet elnökeként szolgált Mexikóban, a Hidalgo állambeli San Marcosban. Július 17-én lázadó csapatok egy csoportja nyomult be a faluba, ahol a főhadiszállásukat a település közepén, egy nagy házban állították fel, majd azt követelték, hogy Rafael, aki jómódú gazda volt, lássa el őket marhahússal. ¹

Abban a reményben, hogy ezzel lenyugtatja őket, Rafael átadott a csapatnak egy tehenet, amelyet leölhettek. ² Miután Rafael elvitte hozzájuk a tehenet, néhány szomszédja szóba elegyedett a lázadókkal. Az egyik szomszéd, Andres Reyes, nem örült annak, hogy a környéken egyre növekszik a szentek létszáma. A mexikóiak közül sokan ellenezték a hazájukat érő idegen hatásokat, ekképpen Andres és a település más lakosai is nehezteltek a Monroy családra, amiért azok elhagyták a katolikus hitüket, hogy egy olyan egyházhoz csatlakozzanak, amelyet széles körben az Amerikai Egyesült Államokkal hoztak összefüggésbe. ³

A katonák ezt hallva a házáig követték Rafaelt, és elfogták, amint éppen leült reggelizni. Megparancsolták neki, hogy nyissa ki a család boltját, azt állítva, hogy ő és amerikai sógora a carranzista sereg ezredesei, akik a zapatisták elleni harcra szánt fegyvereket rejtegetnek.

A boltban Rafael és a csapat ott találta Vicente Moralest, egy másik egyháztagot, aki alkalmi munkákat végzett ott. Mivel úgy hitték, hogy ő is carranzista katona, a csapat elfogta őt, majd fegyver után kutatva elkezdték kifosztani a boltot. Rafael és Vicente könyörögve bizonygatta az ártatlanságát, és arról biztosították a csapatot, hogy nem tartoznak az ellenséghez.

A katonák nem hittek nekik. „Ha nem adjátok át a fegyvereiteket – mondták –, akkor fellógatunk titeket a legmagasabb fára.”

A katonák egy magas fához vitték a két férfit, és köteleket vetettek át az erős ágakon. Aztán a férfiak nyakába vetették a hurkot. A katonák közölték Rafaellel és Vicentével, hogy amennyiben elhagyják a vallásukat, és csatlakoznak a zapatistákhoz, akkor szabadon engedik őket.

„A vallásom kedvesebb számomra, mint az életem, és nem hagyhatom el azt” – jelentette ki Rafael.

A katonák addig húzták a köteleket, amíg Rafael és Vicente már a nyakánál fogva függött, és elvesztette az eszméletét. A lázadók ezután elengedték a köteleket, magukhoz térítették a férfiakat, majd tovább kínozták őket. ⁴

Eközben a boltban a lázadók egyre csak fegyvereket kerestek. Rafael édesanyja, Jesusita, valamint felesége, Guadalupe, váltig állította, hogy nincsenek fegyvereik. „A fiam békés ember! – mondta Jesusita. – Ha nem így lenne, tán azt gondoljátok, hogy otthon találtátok volna?” Amikor a katonák újra azt követelték, hogy a család mutassa meg a fegyvereit, Monroyék feltartották a Mormon könyve és a Biblia egy-egy példányát.

„Ezek nem fegyverek” – mondták a lázadók.

Aznap délutánra a lázadók a főhadiszállásukra vitték Rafaelt és Vicentét, ahol már Rafael testvérei – Jovita, Lupe és Natalia – is ott voltak. Lupét megrázta Rafael kinézete. „Rafa! Véres a nyakad!” – mondta neki. Rafael odalépett a helyiségben lévő egyik mosdókádhoz, és megmosta az arcát. Nyugodtnak nézett ki, és a történtek ellenére sem tűnt mérgesnek.

Később Jesusita ételt hozott a gyermekeinek. Távozása előtt Rafael átadott neki egy levelet, amelyet az egyik ismerősének, egy zapatista századosnak írt, és a segítségét kérte az ártatlansága bebizonyításához. Jesusita átvette a levelet, és a százados keresésére indult. Ezután Monroyék és Vicente megáldották az ételüket, de még mielőtt ehettek volna, lépések és fegyverek zaját halották odakintről. A katonák Rafael és Vicente nevét kiáltottak, a két férfi pedig kilépett a szobából. Az ajtóban Rafael megkérte a testvérét, Nataliát, hogy menjen ki vele, de őt az őrök visszalökték.

A nővérek egymásra néztek, a szívük kalapált. Csend telepedett a szobára. Aztán puskalövések zaja hasított az éjszakába. ⁵

Annak a napnak az estéjén, amelyen a zapatisták megszállták San Marcost, Jesusita de Monroy éppen úton volt, hogy a lázadók egyik vezetőjével beszéljen – tőle remélve segítséget a bebörtönzött gyermekei kiszabadításához –, amikor meghallotta a végzetes lövéseket. Visszasietett a börtönhöz, ahol holtan találta a fiát, Rafaelt, valamint utolsó napi szent társát, Vicente Moralest, akikkel a lázadók puskagolyói végeztek.

Balról: Rafael Monroy a lányát, María Concepciónt tartja a karjában; Guadalupe Hernández de Monroy, Rafael felesége; a testvére, Natalia; az édesanyja, Jesusita Monroy; a testvérei, Jovita és Lupe.

Immár egy évvel a fia halála után, Jesusita még mindig San Marcosban élt. 1916 júliusának első vasárnapján a szentek bizonyságtételi gyűlést tartottak, és a gyülekezet minden tagja tanúbizonyságot tett az evangéliumról és arról a reményről, amelyet adott nekik. Aztán július 17-én, a gyilkosságok évfordulóján ismét összegyűltek, hogy megemlékezzenek a vértanúkról. Elénekeltek egy himnuszt Jézus Krisztus második eljöveteléről, majd Casimiro Gutierrez felolvasott egy fejezetet az Újszövetségből. A gyülekezet egyik tagja Rafaelt és Vicentét István vértanúhoz hasonlította, aki a Krisztusról való bizonyságáért halt meg. ⁶

Jesusita a hit támoszlopa maradt a családja számára. „Csapásaink súlyosak voltak – írta egy levélben –, de a hitünk erős, és soha nem fogjuk elhagyni ezt a vallást.” ⁷