Ne lázongjatok, se ne féljetek!

Írta: Kevin R. Duncan elder

a Hetvenektől

Józsué és Káleb felfogták az előttük álló kihívásokat, de azt is tudták, hogy bízhatnak az Úrban.

Azt vettem észre az életemben, hogy az emberek gyakran kétféleképpen reagálnak az egyházi vezetőktől kapott sugalmazásra:

Magukévá teszik az arra vonatkozó elképzelést, hogy e vezető érzése szerint minek a megtételét tartja szükségesnek az Úr; pozitívan beszélnek erről, és másokat is arra buzdítanak, hogy tegyék magukévá ugyanezt az elképzelést. Ez néha azt is megkívánhatja tőlük, hogy hittel haladjanak előre, amíg teljes mértékben meg nem értik azt.
Fellázadnak az elképzelés ellen, szétszedik, és indokokat találnak arra, hogy sajnos miért nem lehet megtenni. Vagy teljesen figyelmen kívül hagyják a sugalmazást, és egyáltalán nem tesznek semmit. Végül az ebben a kategóriában lévők rájönnek, hogy az Úr munkája akkor is sikerrel jár, ha úgy döntöttek, nem támogatják azt.

Az Úr ígérete Mózesnek

A vezetőik sugalmazására adott hasonló reakciókról olvasunk, amikor az izráeliták a Kánaán földjeként ismert területhez közeledtek. Az Úr kiszabadította az izráelitákat Egyiptomból. Azt mondta Mózesnek, hogy ha a nép betartja az Ő parancsolatait, akkor elvezeti őket a megígért földre – egy olyan földre, melyet az Úr Ábrahám leszármazottainak ígért: „egy tejjel és mézzel folyó földre” (2 Mózes 3:17). Miközben a vadonon át erre a helyre tartottak, az izráeliták számos megpróbáltatáson mentek keresztül, amelyek próbára tették a hitüket. Gyakran fellázadtak, és eltévelyedtek az Úr parancsolataitól. (Lásd 2 Mózes 32:1–9; Ésaiás 11:1–34.)

Amikor az izráeliták végre közeledtek a megígért földhöz, az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy küldjön tizenkét kémet – egyet-egyet Izráel tizenkét törzséből –, hogy „kémleljék meg a Kanaán földét” (4 Mózes 13:3). Parancsot kaptak, hogy derítsék ki, vajon „erős-é az vagy erőtlen, kevés-é az vagy sok” az ott élő nép, és hogy gyümölcsöző-e a föld. E kémek közé tartozott Józsué és Káleb is. (Lásd 4 Mózes 13:4–20.)

Ezek a kémek 40 napot töltöttek Kánaán földjének felderítésével, mielőtt visszatértek Mózeshez és Izráel gyermekeihez a vadonba. A kémek hoztak magukkal Kánaán földjének a gyümölcseiből. Arról számoltak be, hogy a föld „tejjel és mézzel folyó… Csakhogy erős az a nép, a mely lakja azt a földet, és a városok erősítve vannak, és felette nagyok” (lásd 4 Mózes 13:26–29, 33).

Kétféle szemléletmód

Mind a tizenkét kém ugyanazokat az előnyöket tapasztalta, és ugyanazokat az akadályokat, amelyek útjában álltak annak, hogy beteljesíthessék az Úr Kánaánban való lakozásra vonatkozó parancsát. Válaszaik azonban azt szemléltetik, hogy tízen a csoportból csak a gondokat látták, míg a másik kettő Istenbe helyezte a bizalmát.

Tíz kém csak az előttük álló nehézségeket látta. Mivel nem az Úrra támaszkodtak, féltek követni az Ő parancsát, hogy menjenek fel Kánaán földjére. Káleb és Józsué viszont tudták, hogy ha az izráelitáknak van hite, akkor az Úr át tudja adni nekik Kánaán földjét. Káleb azt tanácsolta: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal” (4 Mózes 13:31).

A másik tíz kém ellentmondott Káleb tanácsának. „Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen – mondták –, mert erősebb az nálunknál. [A]z egész nép is, a melyet láttunk azon, szálas emberekből áll. [É]s olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk” (4 Mózes 13:32–34).

Félelemen alapuló döntések

Sajnos az izráeliták a félelmetes beszámolóra összpontosítottak. Mivel az út nehéznek tűnt, és féltek az ott élő emberektől, nem voltak hajlandóak belépni a megígért földre. Zúgolódni kezdtek Mózes és Isten ellen. Annyira hitetlenek voltak, hogy még azt is kívánták, bárcsak Isten megengedte volna nekik, hogy meghaljanak Egyiptomban vagy a vadonban. „Nem jobb volna-é nékünk visszatérnünk Égyiptomba?” – kérdezték. Majd ezt mondták: „Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Égyiptomba” (4 Mózes 14:3–4).

Józsué és Káleb azonban továbbra is igyekeztek segíteni az embereknek az Úrra támaszkodni. „Ha az Úrnak kedve telik bennünk – jelentették ki –, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld.

Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; …az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!” (4 Mózes 14:8–9).

Izráel gyermekei nem hallgattak Józsuéra és Kálebre, hanem megpróbálták megölni őket (lásd 4 Mózes 14:10). Lázadásuk miatt az Úr azt mondta nekik, hogy 40 évig vándorolnak majd a vadonban. Csak akkor hozza vissza őket a megígért földre, amikor mindazok, akik zúgolódtak ellene, elhunytak. A tizenkét kém közül csak Józsué és Káleb ment be a megígért földre. (Lásd 4 Mózes 14:22–38.)

Mai Kálebek és Józsuék

Napjainkban is sok Káleb és Józsué van. Az egyik ilyen ember a feleségem nagyapja, John Hulme volt. 1926-ban egy nap a püspöke elbeszélgetett Johnnal. A püspök szóba hozta a misszió kérdését. Ez váratlanul érte Johnt.

Mindig is szeretett volna missziót szolgálni, de az élete bonyolult volt. Miért? Mert John már 42 éves volt. Nős volt, négy gyermek apja, akik 15, 12, 4 és 2 évesek voltak. Álattenyésztéssel foglalkozott. Földjei voltak és marhái, melyek felügyeletre szorultak volna a távolléte idején. Módot kellett találnia arra, hogy gondoskodjon a családjáról és a vagyonáról, amíg távol van.

A püspök azt mondta Johnnak, hogy ez nem hivatalos elhívás, csupán egy javaslat. John azt mondta a püspöknek, hogy el fog gondolkodni ezen, és másnap tudatni fogja vele a döntését.

Másnap kora reggel John felkereste a püspökét, és azt mondta, hogy elfogadja a szolgálatra szólító hívást. Aznap reggel még, a valószínűleg álmatlan éjszaka után, John nem tudta, hogyan fogja megszervezni a missziós szolgálatot. Csak azt tudta, hogy szolgálni fog. Kálebhez és Józsuéhoz hasonlóan ő is tudta, hogy Isten segíteni fog neki megtalálni az utat. És Isten így is tett. John fel tudott fogadni egy szomszédot, hogy gondoskodjon a földjeiről és a marháiról, az egyházközség és a szomszédság pedig összeállt, hogy támogassa a feleségét és a gyermekeit.

misszionáriusok New York városának egyik utcáján, sok ember társaságában — Bizonyára igencsak erős kultúrsokk volt John számára, amikor kisvárosi gazdaként megérkezett, hogy New York városában szolgálja a misszióját.

John egy 500 fős faluból származott. Megszokta, hogy lóháton közlekedik és műveli a földet. Bizonyára igencsak erős kultúrsokk volt, amikor elhívták, hogy New York városában szolgáljon. Valószínűleg sáskának érezte magát az óriások között. John mégis sikeres missziót szolgált. Példája megadta utódainak azt a vágyat, hogy Istenbe helyezzék bizalmukat, függetlenül az akadályoktól és az ismeretlentől. „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen” (Lukács 1:37).

Hittel szembenézni az akadályokkal

Izráel gyermekeihez hasonlóan mi is félelmetes akadályokkal nézünk szembe. Ezek az akadályok azonban nem szakíthatnak el minket az Úr által megígért áldásoktól, ha engedelmeskedünk a parancsolatainak. Nem helytelen felismernünk ezeket az akadályokat. Fontos azonban, hogy hittel nézünk szembe velük.

Józsué és Káleb felfogták az előttük álló kihívásokat, de azt is tudták, hogy bízhatnak az Úrban.

Az evangélium folyamatos visszaállításának a szemüvegén keresztül könnyen észrevehetjük, hogy amikor a próféták elmondják nekünk az Úr akaratát, akkor a legjobb, ami tehetünk, hogy azt keressük, miként lehet véghez vinni azt. Természetesen vannak akadályok, de Istenbe vetett hittel felül tudunk kerekedni rajtuk. Íme, néhány példa:

Amikor a főpapok és az elderek egyetlen kvórumba lettek összevonva, néhányan azon tűnődtek, hogyan is működhetne ez a változás. Mások magukévá tették a változást, és a többiek felé fordultak, hogy új kapcsolatokat építsenek.
Amikor a szolgálattétel felváltotta a házi- és látogatótanítást, néhányan csak a kihívásokat látták. Mások magasztosabb, szentebb módon kezdtek szolgálattételt végezni.
Amikor Russell M. Nelson elnök kihangsúlyozta, hogy az egyház teljes nevét kell használni, néhányan haboztak, és felsorolták, hogy miért könnyebb a rövidebb nevek használata. Mások azonnal magukévá tették az útmutatást, és módot találtak arra, hogy úgy használják a nevet, ahogyan az a szentírásban megadatott.
Amikor a sabbatnapi gyűlések beosztása három óráról kettőre rövidült, néhányan úgy érezték, hogy a tanítás ideje nem lesz elegendő, és az időbeosztás zavart fog okozni. Mások gyorsan alkalmazkodtak a változáshoz.

Természetesen sok más példa is van, de a tanulság világos. Minden egyes kihívás és minden akadály, amellyel szembesülünk, lehetőséget ad arra, hogy Józsuéhoz és Kálebhez hasonlóan az Úrra támaszkodjunk. A „ne lázongjatok…, se ne féljetek” (4 Mózes 14:9) jó tanács volt Izráel gyermekei számára, és ma is jó tanács mindannyiunk számára.