Ahol az Úrnak szüksége volt rám. Liahóna, 2023. febr.
A hit képmásai
Ahol az Úrnak szüksége volt rám
Reméltem, hogy Afrikába hívnak el a missziómra, de az Úrnak a szőlőskertje egy másik részében volt rám szüksége.
Fényképezte: Cody Bell
A szüleim Kenyában csatlakoztak Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához, és mindketten teljes idejű missziót szolgáltak. Fiatalkorom óta arra tanítottak, hogy én is szolgáljak missziót. Nagyon vártam.
Kilenc hónappal azelőtt, hogy megkaptam az elhívásomat, Kenyából az Amerikai Egyesült Államokba, New Jersey-be költöztem, ahol édesanyám dolgozott. Amikor beadtam a jelentkezésemet a misszióra, azt gondoltam, menő lenne visszatérni Afrikába a missziómra. Igazából reméltem is, hogy oda fognak majd elhívni.
Amikor azonban megkaptam a missziós elhívásomat, megtudtam, hogy a Washington Spokane Misszióba fogok menni az Amerikai Egyesült Államokon belül. Azt sem tudtam, hogy az hol van, de az első gondolat, amelyet a Lélek az elmémhez szólt, ez volt: „Az Úrnak ott van szüksége rád.”
Amikor néhány hónappal később leszállt a gépem Spokane-ben, a misszióelnök üdvözölt, majd feltett egy kérdést: „Megnéztem a jelentkezésedet. Tényleg beszélsz szuahéliül?”
„Igen – feleltem. – Úgy nőttem fel, hogy szuahéliül és angolul is megtanultam.”
„Nos, akkor – mondta – a missziós elhívásod mostantól angol helyett szuahélire változik.”
Imádkozott ugyanis egy olyan misszionáriusért, aki tud szuahéliül. A misszióban lévő elderek közül néhányan még azzal is megpróbálkoztak, hogy önállóan megtanulnak szuahéliül. Hamarosan rájöttem, hogy miért.
Korábban menekültek egy nagy csoportja érkezett Spokane-be kelet-afrikai országokból: Tanzániából, Kenyából, Burundiból, Ruandából és Ugandából. Közülük sokan eredetileg a Kongói Demokratikus Köztársaságból menekültek el. A szuahélijük egy kicsit különbözött az enyémtől, de megértettük egymást. Végül az egész missziómat egyetlen spokane-i egyházközségben töltöttem, ezeket a menekülteket tanítva.
A szeretet volt a legnagyobb dolog
Az egyháztagoktól szoktam hallani ezt a mondást: „Az emberek nem törődnek vele, mennyit tudsz, amíg meg nem tudják, mennyire törődsz velük.” A misszióm során megtanultam, mennyire igaz ez a kijelentés a misszionáriusi sikerre.
Az általunk tanított menekült családok közül a hazájukban sokan olyan szörnyű dolgokat láttak háborúk és viszályok során, melyeket nehéz elképzelni. Valóban tanúi voltak a gyűlöletnek, és annak, hogy mi mindenre képesek az emberek másokkal szemben. Sokan elveszítették az emberiségbe vetett reményüket, és el kellett menekülniük az otthonukból.
Amikor mi, misszionáriusok elkezdtük tanítani őket, nem feltétlenül az evangéliumról meglévő tudásunk segített nekik Krisztushoz jönni. Sokkal inkább arról volt szó, hogy milyen mértékben tanúsítottunk mi és az egyházközség tagjai krisztusi szeretetet irántuk. Amikor szeretettel voltunk irántuk és törődtünk velük, ismét érezték a reményt. Látták, hogy még mindig vannak jó emberek a világon, és hogy az egyházközségben megismert jó emberek Jézus Krisztus evangéliumához kötődnek. Érezni akarták ezt a szeretetet, hogy a részesei lehessenek, így aztán eljöttek istentiszteletre, és visszajártak.
„Az egyházad tele van szeretettel” – mondta nekem az egyik férfi, akit tanítottunk.
Mielőtt még egyáltalán segítséget kérhettünk volna a befogadásukhoz, a szuahéli csoportot felügyelő Lincoln Heights Egyházközség tagjai már meg is kérdezték, hogy mit tehetnének. A menekült családok gyakran mondogatták nekünk, hogy ez és ez az ember ebben segített, a másik abban segített. Az egyházközség még Vasárnapi Iskolát is indított szuahéli nyelven.
Csodálatos volt látni, hogyan viszi az egyházközség tagjainak a szeretete ezeket az afrikai testvéreinket az egyházba. A szeretet volt a legnagyobb dolog, ami a szuahéli sikereinkhez vezetett. Voltak egyháztagok, akik elhozták őket istentiszteletre; voltak, akik családokat fogadtak be; voltak, akik családokat látogattak; és voltak, akik a színfalak mögött tettek a családokért. Emellett az egyházközség püspöke, Philip Huber, aki keményen dolgozott azon, hogy megtanuljon szuahéliül, mindig jelen volt a szeretetével és a támogatásával. Nem is kérhettem volna jobb egyházközséget, akikkel együtt dolgozhattam volna.
Ez az Ő munkája
Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Ismer minket, és olyan területeken fog használni minket, ahol a legjobban tudjuk szolgálni Őt a mi egyedi képességeinkkel. Ez az Ő munkája. Ez nem a mi munkánk. Ő tudja a legjobban, hova helyezzen bennünket. Amikor a misszionáriusok megkapják az elhívásukat, talán nem oda mennek, ahová menni szerettek volna, de az Úr egészen biztosan oda küldi őket, ahová Ő szeretné, hogy menjenek. A hely, ahová küldi őket, olyan föld, ahol felkészítette az embereket arra, hogy befogadják őket.
Amikor megérkeztem Spokane-be, azt éreztem, hogy végül nem is kell Afrikába mennem: azt éreztem, hogy egy kis Afrikába kerültem Amerikában.
Néha a missziómra gondolok, és azt mondom: „Ez túlságosan óriási dolog volt ahhoz, hogy én a részese legyek. Tényleg ez volt megírva számomra?”
Alázatos és hálás vagyok, amikor arra gondolok, hogy igen.