Nyomtatásban nem jelenik meg
Szolgálat az elhívásainkban, amikor és ahol az Úrnak szüksége van ránk
Bár az elhívásokból felmentésre kerülhetünk, soha nem mentenek fel az alól, hogy jót cselekedjünk.
Még gyermekkoromban történt, hogy egy másik egyházközség területére költöztünk a családommal. Apukámat nem sokkal ezután elhívták püspöknek. A mi korlátozott nézőpontunkból ezt kissé értetlenül fogadtuk – voltak más alkalmas férfiak is az egyházközségben, és apukám úgy érezte, hogy nem ismeri annyira az egyháztagokat vagy az egyéni szükségleteiket, amennyire azt szerette volna.
Azonban minden tőle telhetőt megtett, és hithűen szolgált, keményen dolgozva azon, hogy megismerje azokat, akiket szolgál. Mire a szolgálata véget ért, nagy szeretetet érzett az egyházközségünk tagjai iránt.
Aztán rögtön a felmentése után elhívták a bölcsibe.
Figyelemre méltó volt látni az átmenetet. Szerette a bölcsődés gyermekeket, és figyelmesen olyan leckéket és tevékenységeket tervezett, amelyek segítettek nekik erős alapot kialakítani az evangéliumban. Bár az egyházközségi elhívása megváltozott, közel maradt az egyházközség addigra megismert és megszeretett tagjaihoz, és egyre újabb módokat sajátított el testvérei szolgálatára.
Több időt tudott szentelni a családunknak is: nem sokkal apukám felmentése után anyukám egy késztetést követve visszaült az iskolapadba, hogy megszerezzen egy emelt szintű végzettséget, és mivel a korábbinál több időt fordított tanulásra, ezért apukámnak megsokasodtak az otthoni feladatai. Igazán nagy áldás volt a családunk számára, hogy számíthattunk a segítségére ebben az időszakban.
Apukám feladatai tehát megváltoztak, de a feladatainak a jelentősége és hatása nem változott. Az Úr tudta, mi a legjobb mind az egyházközségnek, mind a családomnak. Ahogy azt Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa kifejtette: „[N]em »lejjebb« vagy »feljebb« lépünk, amikor felmentenek vagy elhívnak bennünket. Az Úr szolgálatában nincs »fent és lent«. Csak »előre és hátra« van, és ez a különbségtétel attól függ, miként fogadjuk felmentéseinket és elhívásainkat, és miként reagálunk rájuk.”1
Szolgálatra elhívva, munkára kijelölve
Amikor a misszionáriusi munkáról beszélt, David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából különbséget tett aközött, hogy valakit kijelölnek egy adott helyre, és hogy elhívják szolgálatra:
„Figyeljétek meg, hogy az első mondat [a missziós elhívásban] teljes idejű misszionáriusi szolgálatra hív el az Úr visszaállított egyházában. A második mondat egy konkrét helyen és misszióban végzett munkára történő kijelölésre utal. Lényeges, hogy mindannyian megértsük az e két mondat által kifejezett fontos különbséget.
Az egyházi szokásaink szerint gyakran fogalmazunk úgy, hogy elhívtak minket szolgálni valamely országba, például Argentínába, Lengyelországba, Koreába vagy az Amerikai Egyesült Államokba. A misszionáriust azonban nem valahova hívják el: őt szolgálni hívják el.”2
Hasznos lehet, ha ugyanígy gondolunk az elhívásainkra is. A Tan és szövetségek 4:3 azt mondja, hogy ha „Istent kívánj[u]k szolgálni, el vagy[un]k hívva a munkára”. Függetlenül attól, hogy hova vagyunk „kijelölve”, és mik lehetnek a konkrét feladataink, a szövetséges feladataink részeként mindig elhívást kapunk arra, hogy szolgáljuk az Urat és megáldjuk az Ő gyermekeit. Egységbe tudunk forrni abban a célunkban, hogy érezzük Isten szolgálatának az örömét a gyermekeinek nyújtott szolgálat által (lásd Móziás 2:17), tudva azt, miszerint az elhívások abban is segítenek nekünk, hogy gyarapítsuk a hitünket és közelebb kerüljünk az Úrhoz.3 Bármilyen szervezetben vagy elhívásban is szolgálunk, mindannyian ugyanannak a munkának vagyunk a részesei, amely pedig a szabadítás és felmagasztosulás munkája.
Része lenni Krisztus testének
Henry B. Eyring elnök, második tanácsos az Első Elnökségben, kifejtette, miszerint minden elhívás azért adatott, hogy segítsen nekünk hasonlóbbá válni Krisztushoz és megáldani mások életét: „Még az egyház legújabb tagja is érzi, hogy a szolgálatra való elhívásnak alapvetően szívbéli ügynek kellene lennie. Akkor ismerjük meg a Mestert, ha teljes szívünket Neki adjuk és betartjuk parancsolatait. […]
Arra hívtak el benneteket, hogy a Szabadítót képviseljétek. Bizonyságot tévő hangotok az Ő hangjává, emelő kezeitek pedig az Ő kezeivé válnak.”4
Amikor megkeresztelkedünk és szövetségeket kötünk arra, hogy Krisztus nevében cselekszünk, akkor „a Krisztus teste” (1 Korinthusbeliek 12:27) részévé válunk. A test különböző részei különböző feladatokat végeznek, de mind egyaránt fontosak; az a leglényegesebb, hogy a test egyként munkálkodik egy egységes cél elérésén. A Jöjj, kövess engem! kézikönyv szavaival: „Az ilyenfajta egységben a különbözőségeket nemcsak hogy elismerik, de értékelik is, hiszen a különféle ajándékokkal és képességekkel megáldott egyháztagok nélkül a test korlátozott lenne.”5
Az Úr ismeri a különböző készségeinket és képességeinket, és azt is tudja, hogyan használhatók ezek a mi és a körülöttünk lévők megáldására. Ez magában foglalja azt is, hogy időről időre különböző elhívásokban és megbízásokban végzett szolgálatra hív bennünket. Az elhívás lényege nem valamiféle beosztás, rang vagy képzettség, hanem az, hogy hajlandóak legyünk alávetni magunkat Isten akaratának, és elfogadni azt, hogy Ő oda fog minket elhívni, ahol a leginkább szüksége van ránk egy bizonyos időben és helyen.
A Mester munkája
Miután elhívták Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza elnökének, Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) az első beszédében azt hangsúlyozta, mennyire fontos minden elhívás az egyházban:
„Egyetlen elhívás sem kicsiny vagy jelentéktelen ebben az egyházban. Kötelességünk követése során mindannyian megérintjük mások életét. Mindegyikünknek ezt mondta az Úr a saját feladatainkat illetően: »Legyél tehát hűséges; állj meg a hivatalban, amelyet kijelöltem neked; segítsd a gyengéket, emeld fel a lecsüggesztett kezeket, és erősítsd meg az ellankadt térdeket« [Tan és szövetségek 81:5].
Épp akkora lehetőségetek van megelégedést találni a kötelességetek elvégzésében, mint nekem az enyémben. E munka előrehaladását együttes erőfeszítéseink fogják meghatározni. Bármi legyen is az elhívásotok, épp annyira van telve a jó megtételére kapott lehetőségekkel, mint az enyém. Ami igazán fontos, az az, hogy ez a Mester munkája. A mi munkánk az, hogy úgy járjunk széjjel jót tévén, ahogy Ő tette.”6
Hinckley elnök szavai tökéletesen szemléltetik azt, amit apukám püspökként, bölcsődei vezetőként, házastársként és szülőként megtanult: az Úr arra kér minket, hogy egész életünkön át különböző elhívásokban szolgáljunk, miközben soha nem szűnik meg arra szólítani minket, hogy váljunk hasonlóbbá Őhozzá, miközben a körülöttünk lévők életének a megáldásán munkálkodunk.