Már értem a miértem. Liahóna, 2023. febr.
Fiatal felnőtteknek
Már értem a miértem
Amikor letaglózott egy szörnyű próbatétel, dühös voltam, és tudni akartam az okát.
Néhányan az életünk nagy részét kérdésekkel töltjük: Miért?
Miért jöttem ide?
Miért kaptunk ilyen sok parancsolatot?
Miért engedi Isten, hogy rossz dolgok történjenek?
A missziómon sokan tettek fel nekem efféle kérdéseket. És nekem mindig megvolt rájuk a válaszom! Volt hitem az evangéliumban, és tudtam, hogy bármi történjék is, Isten ott lesz mellettem.
Vagy legalábbis hittem, hogy hiszem.
14 hónappal a misszióm kezdete után egy reggel felébredtem, és valami nem volt rendben. Hihetetlenül szédültem, és elkezdett botladozni a nyelvem. Ezután a helyzet napról napra romlott. A valóság ködösnek érződött. Kimerült voltam. Nem voltam képes odafigyelni beszélgetés közben, szentírásokat olvasni vagy edzeni. Még az is lehetetlennek tűnt, hogy ébren maradjak.
Hamarosan – a tervezettnél korábban – már egy hazafelé tartó repülőgépen ültem. A missziómnak nagyon hirtelen szakadt vége, és az életemre vonatkozó terveim nem úgy alakultak, ahogy arra számítottam. Hirtelen én tettem fel azt a kérdést, amelyet nekem tettek fel sokan a misszióm alatt:
Miért engedte Isten, hogy ez történjen velem?
Sehol egy válasz
Válaszokat kerestem. Biztos voltam benne, hogy vissza fogok térni a missziómba, mert még mindig rengeteg tenni- és tanulnivalóm maradt! Hithű és engedelmes voltam, ezért áldottnak kell lennem, nem igaz? Mindennap azt mondtam magamnak, hogy az orvosok megtalálják a gyógymódot, én pedig visszamegyek. Állandóan imádkoztam. Idővel azonban, minthogy a válaszok nem jöttek, kénytelen voltam elfogadni, hogy a missziómnak tényleg vége van.
Válaszok nélkül az idő álomszerűen telt. Semmi nem tűnt valóságosnak. Mindig úgy éreztem, mintha félálomban lennék. A kedvenc szabadidős elfoglaltságaimat sem tudtam végezni. Idővel lelkileg elveszetté váltam, és elfordultam Istentől. Fájdalmamban azt hittem, hogy nem térhetek vissza a világossághoz. Így aztán hozzászoktattam magam a sötétséghez.
Azonban a hónapokig tartó sötétség után csoda történt, és egy orvos kataplexiával kísért narkolepsziát állapított meg nálam, ami egy autoimmun zavar, amely károsítja az agy alvás-ébrenlét-ciklust szabályozó részét.
Bár az állapotom nem gyógyítható, legalább kezelni tudtuk a tüneteimet. Ez a válasz pedig a remény olyan sugara volt, amely egyúttal arra ösztönzött, hogy újra megkeressem Krisztus világosságát az életemben.
Így hát alázattal eltelve elmondtam egy őszinte imát, és ismét ezt kérdeztem:
Miért történt ez velem?
Megújult reménységemben pedig a Lélek azt mondta nekem, hogy már tudom a választ.
Igazságok alkalmazása a saját életemre
Az egyik kedvenc szentírásom a Rómabeliek 8:28: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”. Minden – beleértve a kihívásokat is.
Ismertem ezt az igazságot.
Sokszor tanítottam a missziómon. Csakhogy nem vonatkoztattam soha a saját életemre. Ráébredtem, hogy amióta visszatértem a missziómból, egyre növekvő haragot tápláltam magamban Isten iránt. Nem találtam rá az Őáltala ígért békességre, mert nem engedtem, hogy Ő felkínálja nekem ezeket az áldásokat.
Amint azt Russell M. Nelson elnök tanította: „Az örömnek, melyet érzünk, nem sok köze van az életünkben fennálló körülményekhez, ahhoz viszont igen, hogy az életünk során mire összpontosítjuk a figyelmünket.”1
Korlátozott látásmódom miatt nehezteltem Őrá, és nem akartam boldog lenni, amíg az életem úgy nem alakul, ahogy azt én szeretném. Mennyei Atya azonban emlékeztetett arra, hogy a fájdalmamnak van egy magasabb célja: képessé tenni engem arra, hogy Krisztushoz jöjjek, megváltozzak, és örömet tapasztaljak meg. Elvégre „Ádám elbukott, hogy lehessenek emberek; és az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen” (2 Nefi 2:25).
D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította: „[E] finomító tüze közepette ahelyett, hogy haragudnánk Istenre, inkább kerüljünk közel Hozzá. Szólítsuk az Atyát a Fiú nevében. Járjunk Velük a Lélek által, napról napra. Engedjük, hogy idővel kinyilvánítsák nekünk az irántunk táplált hűségüket. Jussunk el az Ő valódi megismerésükre és önmagunk valódi megismerésére. Engedjük, hogy Isten uralkodjon.”2
Most már értem, hogy az a tudás, mely szerint Mennyei Atya és Jézus Krisztus velünk van, nem fogja mindig eltávolítani ennek az életnek a fullánkjait. Még mindig küszködöm a betegségemmel. Ám ha bízunk Bennük és szeretjük Őket, az mindig értelmet ad azoknak a látszólag értelmetlen fájdalmaknak és miérteknek, amelyeket el kell viselnünk. Minden viszontagság, minden csalódás, minden fájdalom átalakulhat égető pofonból egy olyan leckévé, amelyet Mennyei Atyánk és Fia, Jézus Krisztus tanít nekünk szeretetteljesen.
Miközben továbbra is keresem Őket, ők továbbra is tanítanak engem, és mindennap örömet nyújtanak nekem.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Washington államban él.