A be nem kötött cipők, és a Szabadító szeretete

Írta: Jennifer Estes, USA, Nevada

Amikor türelmetlenül letérdeltem, hogy megkössek még egy pár cipőt, az Úr alázatra késztető leckét tanított nekem az irántunk való szeretetéről.

Évek óta gyógypedagógusként tanítok öt és nyolc év közötti gyermekeket. A tanulóim sok fogyatékossággal küszködnek – traumás agyi sérülésektől kezdve az autizmuson át a tanulási nehézségekig.

A tanulóim közül sokan híján vannak bizonyos finom motoros készségeknek, és nem tudják bekötni a saját cipőjüket. Boldog vagyok, amikor olyan szülőkkel találkozok, akik tépőzáras cipőt vesznek a gyermekeiknek, de morcos szoktam lenni azokra a szülőkre, akik fűzős lábbelit vásárolnak nekik.

A megfelelő módon bekötött cipő biztonsági kérdés a gyermekek számára. Így aztán naponta többször is eljön a pillanat, hogy letérdelek, és bekötöm a kis tanulóim cipőjét. Egy-egy iskolai nap során mindez sok időt és vesződést jelent.

Nemrégiben, amikor épp türelmetlenül térdeltem a játszótéren, hogy bekössek egy újabb pár cipőt, egy gyönyörű gondolat ötlött fel bennem. Magam elé képzeltem a Szabadítót, amint a tanítványai előtt térdel, hogy a lábukkal foglalatoskodva kedvesen szolgáljon nekik. Aztán a Szabadító szavai jutottak eszembe „Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:40–40).

Éreztem a Szabadító szeretetét a kisgyermek iránt, aki előtt éppen térdeltem, hogy szolgáljam. Éreztem az Úr irántam való szeretetét is. Úgy éreztem, hogy Ő látja és értékeli azokat az órákat, amelyeket hetente fáradhatatlanul az Ő kicsiny, legsebezhetőbb gyermekei szolgálatára fordítok.

Ez a kedves élmény megadta nekem az oly nagyon szükséges békességet és erőt, valamint azt a bizonyosságot, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt teszem, amit tennem kell. Hálás vagyok az Úrért és az Ő gyengéd irgalmasságáért az életemben. Most már hálás vagyok a mindennapi lehetőségekért, hogy letérdelhetek, és beköthetem a cipőket.