Nyomtatásban nem jelenik meg
Az első parancsolat az első
Isten azért parancsolja meg nekünk, hogy szeressük Őt, mert tudja, hogy ez mit fog eredményezni bennünk.
A három szinoptikus evangélium – Máté, Márk és Lukács – mindegyike megemlít egy kérdést, melyet Jézushoz intéztek a törvény legnagyobb parancsolatát illetően. Máténál a kérdező egy tisztátalan indítékú törvénytudó, aki megkísérti a Mestert (lásd Máté 22:35–36). Márknál egy írástudó teszi fel a kérdést, azonban úgy tűnik, hogy ő őszintén tudni szeretné a választ (lásd Márk 12:28–34). Lukácsnál pedig ismét azt olvassuk, hogy „egy törvénytudó felkele, kísértvén őt” (Lukács 10:25).
Bár magam is jogvégzett ember vagyok, nehezemre esne, hogy az ebben a történetben szereplő törvénytudó védelmére keljek. Ám annak azért az indítéka ellenére is örülök, hogy feltette a kérdést, mert a Szabadító válasza oly csodálatos és mélyenszántó. Köszönettel tartozom neki a rákövetkező kérdéséért is – „De ki az én felebarátom?” (Lukács 10:29) –, amely a Szabadítónak az irgalmas szamaritánusról szóló megindító példázatához vezetett (lásd Lukács 10:30–37). A törvénytudó többet kapott, mint amennyit szeretett volna, mi pedig valami felbecsülhetetlen értéket kaptunk.
Máté beszámolója Jézus válaszáról mindannyiótok számára ismerős:
„Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?
Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Máté 22:36–40).
Ahhoz a kijelentéshez, mely szerint teljes szívünkkel, lelkünkkel és elménkkel kell szeretnünk Istent, Márk és Lukács még azt is hozzáteszi, hogy teljes erőnkből (lásd Márk 12:30 és Lukács 10:27).
Arra kérlek, hogy gondoljatok bele mily fenséges az a két nagy parancsolat, amelyektől „függ az egész törvény és a próféták”, és abba is, hogy miért az első parancsolat az első. Mi ennek a sorrendnek a jelentősége számunkra?
A második parancsolat az emberi kapcsolatok ragyogó kalauza. Gondoljatok bele, milyen lenne a világ, ha a második parancsolatot egyetemesen elfogadnák és követnék. Gondoljatok bele, mi minden nem történne. Többek között nem lennének erőszakos bűncselekmények, sem bántalmazás, sem csalás, sem üldözés vagy zaklatás, sem pletykálkodás, és kétségtelenül nem lenne háború. A második parancsolat lényegében az aranyszabály: „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták” (Máté 7:12; lásd még Lukács 6:31; 3 Nefi 14:12). Tanítványokként tudatosan kell e második parancsolat szerint élnünk azáltal, hogy szeretettel és együttérzéssel nyújtjuk ki kezünket azok felé, akiket az Úr a felebarátainkként meghatároz – vagyis mindenki felé.
Ahhoz, hogy „a törvénynek és a prófétáknak” – vagyis az Isten által megalapított és a próféták által tanított igazságok és parancsolatok összességének – támaszt nyújtsanak, mind az első, mind a második parancsolatra szükség van, párban munkálkodva. De miért az első parancsolat bír mindenen átívelő elsődleges fontossággal? Erre legalább három okot említhetünk.
Az első ennek az első parancsolatnak a mindent megalapozó jellege. Bármily csodálatos és nélkülözhetetlen is a második parancsolat, az nem biztosítja az életünkhöz szükséges alapot, és nem is az a célja. A második parancsolat betartása kedves emberekké tesz bennünket, de mivégre? Mi a létezésünk értelme? Ha célt, irányt és értelmet keresünk, az első és nagy parancsolatra kell tekintenünk.
Az első parancsolat első helyre állítása nem csökkenti vagy korlátozza az arra való képességünket, hogy betartsuk a második parancsolatot. Éppen ellenkezőleg: felerősíti és megerősíti. Azt jelenti, hogy megnöveljük a szeretetünket azáltal, hogy isteni célhoz és hatalomhoz horgonyozzuk azt. Azt jelenti, hogy velünk van a Szentlélek, és arra sugalmaz bennünket, hogy olyan módokon forduljunk mások felé, ahogy azt magunktól soha nem vettük volna észre. Az Isten iránti szeretetünk magasabbra emeli az arra való képességünket, hogy még teljesebben és tökéletesebben szeressünk másokat, mert lényegében Istennel társulunk az Ő gyermekeiről való gondoskodásban.
A második az, hogy az első parancsolat figyelmen kívül hagyásával vagy az első és a második parancsolat sorrendjének a megfordításával az egyensúly elvesztését kockáztatjuk az életünkben, valamint azt, hogy romlásba vivő módon letérünk a boldogság és igazság ösvényéről. Az Isten iránti szeretetünk és az, hogy alávetjük önmagunkat Neki, tartja kordában az arra való hajlamunkat, hogy a szélsőségekig hajszolva az erényeket megrontsuk azokat. Nemes és jó dolog például a felebarátunk gyötrelmével való együttérzés, még akkor is, ha a szenvedést a saját vétke idézte elő. Ám a féktelen együttérzés Alma fiához, Koriántonhoz hasonlóan arra indíthat bennünket, hogy megkérdőjelezzük Isten igazságosságát és félreértsük az Ő irgalmát (lásd Alma 42:1).
Vannak például olyanok, akik úgy vélik, miszerint a mások iránti szeretet azt jelenti, hogy oly módon vagy módokon kell kiforgatnunk vagy figyelmen kívül hagynunk Isten törvényeit, hogy azzal már ösztönözzük vagy elnézzük a bűnt. Jeffrey R. Holland elder erről a téves elképzelésről beszélt, amikor ezt tanította:
„Ha tehát a szeretetnek kell a jelszavunknak lennie – márpedig annak kell lennie –, akkor az Ő szava szerint, aki a szeretet megtestesülése, el kell hagynunk a vétkezést és mindent, ami akár csak utal is arra, hogy ösztönözzük azt. […] Jézus világosan értette, amit sokan a modern kultúránkban elfeledni látszanak: hogy életbevágóan fontos különbség van a bűn megbocsátására vonatkozó parancsolat (amire Őneki végtelen képessége volt), valamint az elnézése elleni figyelmeztetés között (amely elnézéssel Ő egyetlen egyszer sem élt).”1
Amint azt Alma elmagyarázta Koriántonnak, nekünk egyaránt szükségünk van igazságosságra és irgalomra is, és mindkettőben csakis Isten azon szeretete által lehet részünk, amely az Ő Fia ajándékában és Fia bűnbánatának az ajándékában ölt testet (lásd Alma 42:13–15, 22–24).
A harmadik ok, amiért az első parancsolatnak elsőnek kell lennie, az, hogy a szeretetnek azok a próbálkozásai, amelyeknek nem Isten igazságai adják az alapját, azzal a kockázattal járnak, hogy ártani fognak a segítségre szoruló személynek vagy személyeknek. Russell M. Nelson elnök ezt tanította:
„Mivel az Atya és a Fiú végtelen, tökéletes szeretettel szeret minket, és tudják, hogy nem láthatunk mindent úgy, ahogyan azt Ők látják, törvényeket adtak nekünk, amelyek utat mutatnak nekünk és védelmeznek minket.
Erős kapcsolat van Isten szeretete és az Ő törvényei között.”2
Felsoroltam tehát három okát annak, amiért az első parancsolat az első, de valószínűleg hozzá kellene tennünk még egyet, amely valójában már önmagában is elegendő: az első parancsolat azért az első, mert Isten az első helyre tette azt.
Az első és nagy parancsolat adja meg az élet igaz mintáját. Ezra Taft Benson elnök egyszer így fogalmazott:
„Amikor Istent tesszük az első helyre, minden egyéb dolog a megfelelő helyére kerül, vagy pedig kihullik az életünkből. Az Úr iránti szeretetünk kormányozza majd azt, hogy mihez fogunk ragaszkodni, mire fordítjuk az időnket, merre fordítjuk az érdeklődésünket, és mi lesz a fontossági sorrendünk.”3
Isten irántunk való szeretete – annak a kiváltságnak a biztosítása, hogy hozzá hasonlóan fejlődjünk
Isten, aki azt parancsolja nekünk, hogy szeressük Őt, előbb szeretett minket (lásd 1 János 4:19). Gondoljatok bele egy pillanatra, mit jelentett számotokra és számomra Isten szeretete a létezésünk e pontjáig, és mit vetít előre. Már a léleklétünk előtt is léteztünk teremtetlen intelligenciaként vagy intelligenciákként. Isten lejött az intelligenciák közé, és kidolgozott egy tervet arra, hogy fejlődhessünk. Joseph Smith próféta szavaival szólva:
„Isten, miután lelkek [vagyis intelligenciák] és dicsőség közepette találta magát, mivel intelligensebb volt náluk, ezért helyénvalónak látta, hogy törvényeket hozzon, amelyek által a többieknek kiváltságuk lehet hozzá hasonlóan fejlődni.”4
Mint tudjátok, az Ő terve magában foglalta azt, hogy az Ő lélekgyermekeivé válunk, ami egy dicsőséges előrelépés, a mi „első állapotunk” volt (vö. Ábrahám 3:26). Ezután megalkotta az utat ahhoz, hogy hozzáadható legyen számunkra a testi a lelkihez – ez a „második állapot” (vö. Ábrahám 3:26) –, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy elnyerjük az isten által élvezett lét és dicsőség teljességét. Ehhez szükség volt egy föld megteremtésére egy „próbatételi állapot” (Alma 12:24) helyszíneként, a lelki és testi halálra, valamint egy Szabadítóra, hogy megváltson és feltámasszon minket. Mindezek során Isten megadta nekünk az önrendelkezést ahhoz, hogy válasszunk, és a lehetséges választásainkhoz mérten készített elő nagyobb és kisebb végkimeneteleket és áldásokat.
Ezért már az intelligenciákként való ősállapotunktól kezdve mi álltunk – a mi halhatatlanságunk és az örök életünk állt – az Ő figyelme és munkája középpontjában. Ő a munkájaként és dicsőségeként tekint ennek a véghez vitelére (lásd Mózes 1:39). Nem hiszem, hogy bármelyiket is muszáj lett volna megtennie, akkor hát miért tette ezt értünk? Mi az indítéka? Lehet-e bármi más, mint a szeretet? Ennek világos bizonyítéka a Fia jelentette ajándék:
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16).
Vajon túl nagy kérés, hogy cserébe Isten álljon a mi életünk középpontjában, és úgy szeressük Őt, ahogyan Ő szeret minket: teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel? Hogyan is állhatunk ellen az irántunk táplált szeretetének, és tarthatjuk vissza Tőle a saját szeretetünket, tudván, hogy az Isten iránti szeretetünk jelenti a kulcsot a saját boldogságunkhoz?!
Az Isten iránti szeretetünk – a Szabadító példája
Ha szívünk, lelkünk, elménk és erőnk teljes mértékével szeretjük Istent, akkor az életünkben arra fogunk összpontosítani, hogy beteljesítsük az Ő vágyait. Természetesen egyetlen lény sem tette ezt teljesebb mértékben és tökéletesebben a példaképünknél, Jézus Krisztusnál, aki egykor ezt mondta: „Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek” (János 8:29). Számára az volt elsődlegesen fontos, és most is az, hogy az Atyát dicsőítse.
Ez az elsődlegesség, ez a legfőbb hűség tette lehetővé Jézus számára, hogy végig tudja vinni az engesztelését a beteljesedésig; hogy az utolsó cseppig kiigya a keserű poharak ama legkeserűbbikét. Legnagyobb (és szó szerint emberfeletti) áldozata során a Szabadító szenvedése oly erőteljes volt, hogy – saját szavai szerint – „még nekem, Istennek, mindenek közt a legnagyobbnak is azt okozta, hogy reszkessek a fájdalomtól, és minden pórusból vérezzek, és testben és lélekben is szenvedjek – és azt akarjam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek” (Tan és szövetségek 19:18). Mindazonáltal az Atya iránti szeretete és a dicsőítése iránti vágya felülmúlta a felfoghatatlan szenvedést. Az Úr szavaival: „Mindazonáltal, dicsőség legyen az Atyának, én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért” (Tan és szövetségek 19:19; kiemelés hozzáadva).
Amikor Krisztus a kereszten függött, akkor a mi sorsunk, halhatatlanságunk és örök életünk is tőle függött; ami pedig a javunkra billentette a mérleget, eldöntve, hogy a létezésünknek lesz-e értelme, az volt, hogy Jézus Krisztus teljes szívével, lelkével, elméjével és erejével szerette az Atyát.
Krisztusban tehát megleljük a követendő mintánkat: Isten iránti hűség mindenekfelett és mindenki más előtt; annak a tudata, hogy mindig és mindenben felelősséggel tartozunk Neki; és az az emésztő vágy, hogy megismerjük és megtegyünk az Ő akaratát. Íme, ez a kalauzunk a döntéseink meghozatalához. Amikor először Istent szeretjük, akkor az Ő szemével látjuk a világot és az életünket, nem pedig bárki más szemével (legyen bár az a közösségi média valamelyik influenszere).
Mit jelent tehát az első parancsolatot tenni az első helyre? Nem sorolhatok fel mindent, amit az Isten iránti mindenekfeletti szeretet maga után von, de szeretnék felvázolni néhány példát.
Az első parancsolat első helyre állítása: „az én parancsolataimat megtartsátok”
Az első parancsolat betartásának minden bizonnyal az egyik legelső vonzata az Isten iránti szigorú engedelmesség. Ahogy a Szabadító mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (János 14:15; lásd még Tan és szövetségek 42:29). Jézus eltökélt volt abban, hogy betartsa Atyja minden egyes parancsolatát, és megmutatta nekünk, mit jelent az Istennek való engedelmesség a valós életben.
Egy jó barátom egyszer arról a látszólag egyetemes hajlamunkról beszélt, hogy becsapjuk magunkat, amikor Isten parancsolatairól van szó. Megjegyezte például, hogy a megfigyelései és a saját tapasztalatai alapján az olyan kérdésekre, amelyek úgy kezdődnek, hogy „vajon tényleg foglalkozik az Úr azzal, ha én…”, mindig nemleges válasz szokott születni. Ez egy kényelmes módja annak, hogy szinte bármire mentséget találjunk, ha meg tudjuk győzni magunkat arról, hogy az Urat biztosan nem érdekli majd valami, amit mi viszonylag aprócska dolognak gondolunk. A barátom azonban megjegyezte, hogy rossz a kérdés. Nem az számít, hogy az Úr foglalkozik-e ezzel vagy azzal, hanem hogy mi megtesszük-e, amit megígértünk. A kérdés ez: „Milyen jelet küldök Istennek az Őiránta való szeretetemet illetően?” Vagy: „Mit jelent pontosan és tisztességgel betartani az Ő parancsolatait és megtartani a szövetségeit?”
Természetesen az első parancsolat betartásának az egyik legfontosabb vonzata az, hogy betartjuk a második, a testvéreink szeretetére vonatkozó parancsolatot. Amint azt János kijelentette: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?” (1 János 4:20). Emellett jól emlékszünk arra, amit az Úr az utolsó vacsorán mondott: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:35).
Az első parancsolat első helyre állítása: „legeltesd az én juhaimat”
Szorosan hozzátartozik ahhoz, hogy fegyelmezetten alávetjük magunkat Isten parancsolatainak, az, hogy szolgáljuk Őt és az ügyét. Péterhez és hozzánk is intézi az Úr a következő, háromszor elismételt kérdést: „Szeretsz-é engem?” (János 21:15–17). És Péterhez hasonlóan nekünk is így kell felelnünk: „Igen, jobban még a szakmai pályafutásomnál is vagy bármi és bárki másnál is.” És mindegyikünk hallja a Pásztor hangját: „Legeltesd az én bárányaimat” (János 21:15), „legeltesd az én juhaimat” (János 21:17).5
Biztos vagyok benne, hogy Mennyei Atyánk és az Ő Szeretett Fia elégedettek a ti egyéni kedvességeitekkel, bármilyen korlátozottnak vagy jelentéktelennek tűnjenek is ezek a szükség hatalmas tengerében. Minden cselekedet és minden felajánlás számít. Abban is biztos vagyok, hogy elégedettek azzal, amit Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházaként csoportosan, illetve másokkal társulva is teszünk. Mindössze egyetlen példa, de az Ukrajnát sújtó jelenlegi háború szenvedéseinek a csillapítását szolgáló segély valóban krisztusi segítség. Következetesen igyekszünk a szemünk előtt lévő szükségletekre összpontosítani, és nem engedni, hogy a jobb kéz tudja, mit csinál a bal, de azért azt remélem, hogy az egyház a jövőben részletesebb beszámolókkal is tud szolgálni, hogy többet tudhassatok arról, mit is tesztek Krisztus testének a részeként az Ő juhai legeltetéséért.
Az első parancsolat betartása azt is jelenti, hogy elősegítjük az Úr ügyét a földön, segítve véghez vinni Atyánk gyermekeinek az örök életét. Nem is tudok jobb példát mondani erre a misszionáriusi szolgálatnál, amelyet közületek már sokan elvégeztek vagy el fognak végezni. A Tizenkettekben mi nagyon várunk minden olyan lehetőséget, amikor a misszionáriusokkal lehetünk, mert felemelő, megújító lelkületet érzünk azok között, akik oly buzgón vesznek részt Isten juhainak és bárányainak a legeltetésében.
Napjainkban Isten szövetséges népének az egybegyűjtése a földön és a lélekvilágban, amint azt Russell M. Nelson elnök hangsúlyozza, létfontosságú részét képezi annak, hogy mit jelent betartani az első és nagy parancsolatot.
Az első parancsolat első helyre állítása: szólítsátok Őt, lakmározzatok a szavain
Van egy olyan további módja az első parancsolat első helyre állításának, amely meglehetősen nyilvánvaló. Abban áll, hogy imában Istent szólítjuk, és az Ő szaván lakmározunk megértésért és útmutatásért. Szeretnénk megtudni és megtenni, amit Ő szeretne. Szeretnénk megtudni, amit Ő tud. Szeretnénk megtanulni mindent, amit a tanítványaiként tanítani akar nekünk. Szeretnénk személyes kinyilatkoztatást.
Amulek arra buzdít minket, hogy Krisztus nevében fohászkodjunk Istenhez irgalomért, fohászkodjunk a háznépünkért, és fohászkodjunk a mezőinkért és a nyájainkért. Arra buzdít minket, hogy fohászkodjunk Istenhez ellenségeink hatalma és az ördög befolyása ellen. „[É]s amikor nem fohászkodtok az Úrhoz, szívetek akkor is legyen tele, folyamatosan imában fordulva hozzá a jóllétetekért, és azok jóllétéért is, akik körülöttetek vannak” (Alma 34:27).6
Nefi azt mondja, hogy „lakmározzatok Krisztus szavain; mert íme, Krisztus szavai minden olyan dolgot meg fognak mondani nektek, amelyet meg kell tennetek” (2 Nefi 32:3). Figyelemre méltó adomány a mi napjainkban, hogy Isten írott szavának oly nagy része néhány ujjmozdulattal elérhető – állandóan hozzáférhetünk egyénileg –, ahogy a próféták és apostolok különféle formátumokban és nyelveken kiadott jelenlegi tanításai is. Ilyen a világ történelmének egyetlen más korszakában sem volt. Tegyétek fel magatoknak a kérdést: Mi a szándéka Istennek ezzel?
Szeretem az imát. Szeretem a szentírásokat. Szeretem mindazt a világosságot és tudást, amelyet az én Mennyei Atyám hajlandó megadni nekem. Tudom, hogy Ő nem személyválogató, és hogy mind nektek, mind nekem meg fogja adni mindazt, aminek az elnyerésére felkészítjük magunkat. Szeressétek Istent olyan alaposan, hogy állandó beszélgetésre törekedjetek Ővele az általa elrendelt módokon. És emlékezzetek Nelson elnök példájára: jegyezzétek fel, hogy mit kaptok a Szent Lélek által, aztán ennek megfelelően cselekedjetek.
Az első parancsolat első helyre állítása: az Isten előtti felelősségre vonhatóság
Hadd említsek meg még egy módot arra, ahogyan az első parancsolatot az életünkben az első helyre tesszük. Ez pedig az, hogy úgy élünk, hogy tudatában vagyunk az Isten előtti felelősségre vonhatóságnak – elszámoltathatóak vagyunk azért, amerre az életünk tart, és ahogy az egyes napokat éljük. Ez azt jelenti, hogy ellenállunk a kísértésnek és legyőzzük azt, bűnbánatot tartunk és megbocsátunk, leküzdjük az önzést, magunkra vesszük Krisztus nevét, és kifejlesztjük Krisztus jellemét. Azt jelenti, hogy a cselekedeteink mellett odafigyelünk még a gondolatainkra és a szavainkra is (lásd Móziás 4:30 ésAlma 12:14). Azt jelenti, hogy engedünk „a Szent Lélek hívásainak”, és olyanná válunk „mint egy gyermek”, aki „engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, telve szeretettel, aki mindazon dolgoknak hajlandó alávetni magát, melyet az Úr jónak lát kiszabni rá, éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának” (Móziás 3:19).
Ez nem valamiféle terhes, nyomasztó felelősségre vonhatóság, hanem egy olyan bölcs, érdeklődő és törődő Atya elismerése, aki ismeri a beteljesedéshez és a legfőbb örömhöz vezető ösvényt. Annak az elismerése ez, hogy Ő olyan lehetőséget biztosított számunkra, amilyet képtelenek vagyunk a magunk számára megteremteni – olyat, amilyet az Ő segítsége nélkül nem tudunk elérni. Azt jelenti, hogy „naponta hálaadásban él[ün]k a sok irgalomért és áldásért, amellyel [Isten] igenis elhalmoz benn[ün]ket” (Alma 34:38). És e felelősségre vonhatóság összefüggésében következik be az, hogy érezzük, amint Isten kedvét leli bennünk. Megértjük ekkor, hogy Ő még a legkisebb erőfeszítéseinknek is örvend, amelyek arra irányulnak, hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel szeressük Őt. Vajon milyen nagyobb megerősítést és békességet kaphattok annál, mint a Szentlélek tanúsága a lelketeknek arról, hogy Mennyei Atyátok és Megváltótok elégedett veletek és az életetek menetével?
A lényeg a lényeg: Isten azért parancsolja meg nekünk, hogy szeressük Őt, mert tudja, hogy ez mit fog eredményezni bennünk. Ugyanezen okból parancsolja meg nekünk, hogy szeressük egymást. Isten szeretete átalakít minket. Isten szeretete átalakítja az egymás iránti szeretetünket. Ez a szeretet szükséges ahhoz, hogy megismerjük Őt, az egyedül igaz Istent, valamint Jézus Krisztust, akit Ő elküldött (lásd János 17:3). Ez a kulcs ahhoz, hogy olyanná váljunk, mint Ő.
Tudom, hogy Mennyei Atyánk irántatok táplált szeretete valóságos és véget nem érő. Legerőteljesebben az Ő Fia, Jézus Krisztus kegyelme által nyilvánul meg. Megáldalak benneteket, hogy Isten szeretete boruljon majd rátok, midőn szeretitek Őt és igyekeztek Őt szolgálni. Megáldalak benneteket, hogy érezzétek az Ő szeretetét, és hogy az váljon a legerőteljesebb hatássá az életetekben. Tudom és biztosíthatlak benneteket arról, hogy Mennyei Atyátok él, ahogyan az Ő Fia, a mi feltámadt Urunk, és ahogyan kegyelmének a hírnöke, a Szent Lélek is. Tudom ezt, és azért imádkozom, hogy ti is teljes mértékben megtudjátok.