Az engedelmesség nem vezet áldásokhoz?

Írta: Madison Neuner

Egyházi folyóiratok

Az Úr áldásai nem a múlandó kedvtelésünket szolgálják: céljuk a lelki fejlődés.

Életem nagy részében úgy hittem, hogy ha engedelmeskedem Isten parancsolatainak, akkor jogosult vagyok minden olyan áldásra, amelyet kérek. El lehet képzelni a megrökönyödésemet, amikor majd’ 30 évnyi engedelmességre való törekvés után végig kellett néznem, ahogy a függőség és egy rákdiagnózis letaglózza a családomat, apám elveszíti az állását egy világjárvány kitörésekor, a nővéremet egy végül halálos betegség nyomorítja meg, és számos más, az életemet megváltoztató esemény történik, amelyben egy percig sem gondoltam volna, hogy részem lesz.

Sok időt töltöttem buzgó imával, és próbáltam rájönni, hogy miért történnek ezek a dolgok. Úgy éreztem, hogy megdolgoztam az áldásokért. Miért tűnt hát úgy, hogy azok az emberek, akik nem tettek erőfeszítéseket azért, hogy engedelmesek legyenek, bámulatos életet éltek, az általam tapasztalt megpróbáltatások nélkül? Véges nézőpontomból a helyzetem zavarosnak, elkeserítőnek és igazságtalannak tűnt.

Megérteni az Úr útjait

Nehéz tud lenni távlatos nézőpontból látni a dolgokat a megpróbáltatások közepette, de visszatekintve már látom, hogy az Úr útjai valóban nem a mi útjaink (lásd Ésaiás 55:8). Mivel véges lények vagyunk ezen a halandó síkon, néhányan szeretnénk azonnali megelégedést találni, erőfeszítés nélkül boldognak lenni és állandóan kényelemben élni.

Mennyei Atya azonban jobbat akar nekünk. Végtelen bölcsességében érti, mire van szüksége minden egyes gyermekének ahhoz, hogy örök örömben, tartós boldogságban és isteni vigaszban legyen része.

Következésképpen nem mindig kapjuk meg azokat az áldásokat, amelyeket kérünk, mert azok nem a mi örökkévaló javunkat szolgálják. D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította: „Néhányan félreértik Isten ígéreteit; úgy vélik, azt jelentik, hogy az Őneki való engedelmesség konkrét eredményeket idéz elő egy meghatározott időrend szerint. Talán így gondolkodnak: Ha szorgalmasan szolgálok teljes idejű missziót, Isten megáld majd egy boldog házassággal és gyermekekkel. Vagy: Ha nem foglalkozom iskolai feladatokkal a sabbat napján, Isten jó jegyekkel fog megáldani. […] Ha az élet nem pontosan így – vagy az elvárt időrend szerint – zajlik, akkor úgy érezhetik, hogy Isten elárulta őket. A dolgok azonban nem ilyen gépiesek az isteni rendben. Nem szabad úgy gondolnunk Isten tervére, mint egy kozmikus automatára, ahol 1.) kiválasztjuk a kívánt áldást, 2.) bedobjuk a szükséges mennyiségű jó cselekedetet, aztán 3.) azonnal az ölünkbe is pottyan a vágyott dolog.”¹

Az Úr azt mondta, hogy „amennyiben betartjátok parancsolataimat, boldogulni fogtok a földön” (2 Nefi 4:4). A legfőbb boldogulás, melyet Mennyei Atya a gyermekeinek szán, a halhatatlanság és az örök élet (lásd Mózes 1:39). Irántunk táplált mély szeretete miatt pedig arra szólít minket, hogy az önrendelkezésünket használva hozzunk olyan döntéseket, amelyek elvezetnek minket oda. A szentírásokban azonban sehol nem szerepel az, hogy Ő pontosan azt adja nekünk, amit mi szeretnénk. Ő sokkal jobban tudja nálunk, hogy mi a legjobb számunkra. Tehát akár elnyerjük azokat az áldásokat, amelyekben reménykedünk, akár nem, a felénk irányuló kérés az, hogy bízzunk abban, miszerint az a mi javunkat szolgálja (lásd Tan és szövetségek 122:7).

A missziós szolgálatra kapott személyes kinyilatkoztatásom volt a legegyértelműbb az imáimra valaha is adott válaszok között. Bevallom, nem repestem attól a kilátástól, hogy 18 hónapra el kell hagynom a családomat, de a kapott választ nem tagadhattam meg. Így hát engedelmesen elfogadtam az elhívást.

A missziómnak voltak csodálatos részei, de sok olyan kihívással is szembesültem, amelyek próbára tették a hitemet, és elgondolkodtattak, vajon egyáltalán miért kaptam késztetést arra, hogy missziót szolgáljak. Ahogy azonban most visszatekintek, őszintén elmondhatom, hogy a missziómon átélt nehéz tapasztalatok számos módon megerősítettek, és felkészítettek arra, hogy később áldásokat kapjak.

Az engedelmességünk néha egy finomító tüzébe vezet minket (lásd Malakiás 3:2), és ez soha nem kellemes élmény. Ha azonban engedjük, hogy ez a tűz megváltoztasson minket, a hamvakból új növekedés és szépség fakad (lásd Ésaiás 61:3).

Elfogadni Isten akaratát

A Krisztushoz való igazi megtérés magában foglalja azt, hogy teljes bizalommal rendelkezünk abban, miszerint Ő és Mennyei Atyánk is azt szeretnék, ha az lenne az osztályrészünk, ami az örökkévaló tervben a legjobb számunkra. Amikor teljes szívünkből hisszük ezt, akkor minden imánkat őszintén így zárhatjuk: „A te akaratod legyen meg, ó, Urunk, ne a miénk!” (Tan és szövetségek 109:44). Ha ezzel az elkötelezettséggel rendelkezünk aziránt, hogy Russell M. Nelson elnök útmutatása szerint cselekedjünk, és „engedjük, hogy Isten uralkodjon az életünkben”², akkor megértjük, hogy nem fogjuk megkapni mindazt, amit szeretnénk, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy megérdemeljük. Elégedettek és boldogok leszünk azokkal az áldásokkal, amelyeket az Isten parancsolatainak való engedelmesség révén kaptunk, anélkül, hogy ahhoz hasonlítgatnánk magunkat, amilyen szerintünk mások élete és Isten őket érő áldásai.

Ábrahám, mögötte az éjszakai égbolt — Ábrahám szemléletmódja lehetővé tette számára, hogy hite legyen.

E valódi megtérés egyik gyönyörű példája Ábrahám próféta. Az Úr ezt mondta neki: „Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; – és monda nékie: Így lészen a te magod” (1 Mózes 15:5). Ezért bizonyára megdöbbentő lehetett az idős Ábrahám számára, amikor az Úr megparancsolta neki, hogy ölje meg Izsákot, akiről Isten azt mondta neki, hogy szövetsége megalapítására fogja használni (lásd 1 Mózes 17:19). Ábrahám bizonyára eltűnődött azon, hogy Isten vajon miért kéri őt annak a fiúnak a feladására, akinek követnie kellene őt a szövetségbeli vérvonalban. Ábrahám azonban soha nem kérdőjelezte meg az Urat, felismerve, hogy az Úr kezdettől fogva ismeri a véget, és bízott abban, hogy az Ő ígérete be fog teljesedni.

Abban a pillanatban, amikor Ábrahám már azon volt, hogy megölje a fiát, egy angyal megállította, és megdicsérte az engedelmességre való hajlandóságáért (lásd 1 Mózes 22:11–12). Az angyal később az Urat idézve ezt mondta: „…bőségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van” (1 Mózes 22:17). Ábrahám hitt abban, hogy az Úr valahogy meg fogja áldani őt, még akkor is, ha az nem úgy lenne, ahogy ő azt eredetileg gondolta.

Erőteljes emlékeztetőül szolgál ez a történet arra, hogy megválaszthatjuk, hogyan tekintünk az Úr munkálkodására. Választhatjuk azt, hogy hiszünk. Ábrahám mélységesen igazságtalannak és könyörtelennek is láthatta volna az Úr azon parancsát, hogy ölje meg a fiát. Ábrahám mégis úgy döntött, hogy másként tekint rá – úgy döntött, hogy az Úr hatalmára, megbízhatóságára és jóságára összpontosít.

A szemléletmód megváltoztatása

Nem könnyű olyan szemléletmódot kialakítani, mint Ábrahámé volt – ez időbe és gyakorlásba telik. Időnként ellenálltam annak, hogy kifejlesszem azt az alázatosságot, amely ahhoz szükséges, hogy alávessem az akaratomat az Úrnak, és bízzak Őbenne. „Lelki hisztiket” vágtam le, feldúlva amiatt, hogy nem kaptam meg, amit akartam, és keserű voltam, amiért továbbra is nehézségeim vannak. Ezekben az esetekben nem láttam meg azt, miszerint ahhoz, hogy az Úr „eljuttasson onnan, ahol vagy[un]k, oda, ahol szeretné, hogy legy[ün]k, sok nyújtózásra van szükség, ez pedig általában kényelmetlenséggel és fájdalommal jár”³.

Ez nem azt jelenti, hogy az Úr azt szeretné, ha boldogtalanok lennénk – épp ellenkezőleg! Az Úr szándéka az, hogy „örömü[n]k lehessen” (2 Nefi 2:25). Azonban a „lehessen” szó arra utal, hogy az örömünk az önrendelkezésünkön múlik. Ha igaz, örökkévaló örömre vágyunk, akkor azt választjuk, hogy meglátjuk az áldásokat, bármilyen alakban és bármikor jöjjenek is. Azt választjuk, hogy engedelmesek maradunk még akkor is, amikor az nem hoz azonnali eredményt, mert szeretjük Mennyei Atyát és bízunk Benne. És megdolgozunk annak a megértéséért, hogy a leggazdagabb áldások azokban a tanulságokban rejlenek, amelyeket a saját döntésünk szerint levonunk a próbatételeinkből, mert ezek azok, amelyek közelebb visznek minket Krisztushoz.

És nem ez az egész élet lényege: hogy közelebb kerüljünk a Szabadítóhoz és olyanná váljunk, mint Ő?

Sok időt töltöttem azzal, hogy a próbatételek negatív vonzataira összpontosítottam, valamint az afelett érzett csalódásra, hogy nem kaptam meg azt, amit szerintem akartam. Még mindig vannak olyan pillanataim, amikor megkérdőjelezem, miért tűnik gyakran nehezebbnek az életem sok más emberénél. Néha pedig azon tűnődöm, hogy vajon a szorgalmas engedelmességem ellenére miért tűnik úgy, hogy kimaradnak a vágyott áldások. Viszont egyre csak tanulom észrevenni azt, hogy az Úr folyamatosan megáld engem, amikor engedelmeskedem a parancsolatainak (lásd Tan és szövetségek 82:10; 130:20–21), még akkor is, ha ezek az áldások nem mindig az általam remélt időben vagy módon érkeznek.

Amikor egy áldás nem az általunk várt módon vagy időzítés szerint adatik, alkalmunk nyílik gondosan kiértékelni, hogy milyen példákat láttunk Mennyei Atya és a Szabadítónk megjelenésére az életünkben – mert Ők mindig megjelennek. Amikor igazán megértjük ezt az igazságot, akkor lesz meg a szemléletmódunk és a bátorságunk ahhoz, hogy alázatosan kijelentsük: „Legyen meg a te akaratod”.