Nyomtatásban nem jelenik meg
Elég jó a templomhoz?
A szerző Barbadoson, Saint Michaelben él.
Úgy éreztem, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy belépjek a templomba, de a Lélek mást mondott nekem.
Egész életemben azt hallottam, hogy milyen fontos elmennünk a templomba. Emlékszem, az Elemiben olyan énekeket énekeltünk, mint az Oly gyönyörű a templom és a Családunk együtt élhet örökre, ami mindig felidézte bennem, hogy a templom milyen szent, és hogy érdemesnek kell lennünk, ha be akarunk oda lépni. Azt tanultam, hogy ez az a hely, ahol Mennyei Atyánk lakozik, és hogy nagyon fontos bejutni e megszentelt falak közé.
A saját szüleim is többször is megfordultak e falak közt, ha nem is annyiszor, ahányszor szerettek volna. Először egy évvel a házasságkötésüket követően jutottak el együtt a templomba. Nehéz ügy volt, mert tudták, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek. Ugyanakkor azt is tudták, hogy azt sem engedhetik meg maguknak, hogy ne menjenek. Nálunk otthon mindig nagy hangsúly volt azon, hogy jussunk el a templomba, amint megtehetjük, és hogy tűzzük ki célként a templomi házasságot. A szüleim azt is megmutatták, hogy milyen fontosak és szentek a szövetségeik. Arról tanítottak engem, hogy a szövetségeik megtartásának köszönhetően sok áldást kaptak, és a példájuk arra a döntésre indított, hogy én is ezt akarjam tenni. Az évek során folyton emlékeztettem magamat, hogy „mindig tartsam a templomot a szemem előtt”1, bár a legközelebbi templom is igen messze volt.
Itt Barbadoson nem vagyunk abban a kiváltságos helyzetben, hogy gyalog vagy busszal elérhető templom legyen a közelünkben. Ahhoz, hogy eljuthassunk a templomba, sok mérföldnyire kell repülnünk az otthonunktól. Szerintem ezért is becsüli sok egyháztag olyan nagyra a templomban tett látogatásait.
Végre aztán nekem is lehetőségem adódott, hogy életemben először eljussak a templomba, de valamiért hihetetlenül szorongtam. Az első gondolat, amely elárasztotta az elmémet, az volt, hogy bár megtettem, ami tőlem tellett, az nem elég jó: nem vagyok eléggé érdemes. Ez rendkívüli módon aggasztott. Én tényleg a tőlem telhető legtöbbet próbáltam tenni, de akkor miért nem lelkesített jobban a rám váró templomi út?
Úgy döntöttem, hogy egy ilyen nagy döntéshez Mennyei Atyámtól kell választ kérnem. Vajon azt szeretné, hogy menjek, vagy tényleg nem vagyok elég jó?
A következő két hétben összefolytak a térden állva és folyamatos böjtöléssel töltött reggelek és esték. A lehető legjobban igyekeztem azon, hogy a Lélek a közelemben maradjon, és bár sok olyan éjszaka volt, amikor a buzgó imáim végeztével továbbra is kissé bizonytalanul emelkedtem talpra, abban mégis biztos voltam, hogy Mennyei Atya válaszolni fog. Csak türelemmel kellett lennem.
A következő vasárnap, ahogy ott ültem a böjti és bizonyságtételi gyűlésen, kifejezetten erősen éreztem a Lelket. A szemem csukva volt, miközben az úrvacsorát osztották, és ekkor kaptam meg a választ. Úgy éreztem, mintha Mennyei Atya ezt mondaná nekem: „Zariah, ha valami tőlem van, az hogyan is lehetne helytelen?”
Amikor e szavakat éreztem, könnyek szöktek a szemembe, és túláradó boldogságot éreztem. Tudtam, hogy Mennyei Atya hallotta minden egyes elhangzott imámat. Tudta, hogy mennyire kevésnek éreztem magamat, de arra is emlékeztetett engem, hogy a Szabadító képes az Ő engesztelése által segíteni nekünk abban, hogy minden egyes nappal egyre jobbá váljunk. Azon rövid pillanat alatt minden elégtelenségérzet elenyészett.
Amikor aznap délután hazaértem, beszámoltam a családomnak a kapott válaszról, miszerint el kell mennem az Úr házába, hogy megkössem azokat a különleges, szent szövetségeket, melyekre az örök élethez szükségünk van.
Ahogy zajlottak az interjúk a gyülekezeti és a misszióelnökömmel, egyre jobb érzéseim lettek a választásommal kapcsolatban. Mennyei Atya mindkét alkalommal újra és újra megnyugtatott, hogy helyes döntést hoztam, hogy érdemes vagyok, hogy elég jó vagyok.
Ez az érzés a templom kapujáig mindvégig velem maradt. Amint először beléptem azon szent falak közé, úgy éreztem, mintha Mennyei Atya átkarolna és azt mondaná: „Köszöntelek itthon!” Talán az egyik legbámulatosabb érzés volt, és soha nem fogom elfelejteni.
Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, akik jó példát mutattak és megtanították nekem, milyen fontos eljutni a templomba, valamint segítettek felkészülni arra, hogy belépjek e szent helyre. Ami azonban még ennél is fontosabb, hálás vagyok Mennyei Atyámnak, aki lehetővé tette, hogy a menny összeérjen a földdel. Amiért lehetővé tette, hogy ne csupán saját magunkért kössünk szent szövetségeket, hanem azokért az őseinkért is, akiknek nem volt alkalmuk ezt önmagukért elvégezni.
A templom valóban Mennyei Atya irántunk való szeretetének bizonyítéka. Sokszor mi vagyunk önmagunk legkíméletlenebb bírálói. Vannak időszakok, amikor tökéletlennek vagy csüggedtnek érezzük magunkat, de emlékeznünk kell arra, hogy az érdemességhez nem muszáj tökéletesnek lennünk. Ha elcsüggesztenek a hiányosságaink, és úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, akkor fel kell idéznünk a Szabadító áldozatát, és Őhozzá kell fordulnunk segítségért. Jézus Krisztus engesztelése teszi lehetővé mindenki számára, hogy belépjen a templomba. A Lélek által tudhatjuk, hogy „elegendők” vagyunk. Nem vagyunk tökéletesek, és Mennyei Atya tisztában van ezzel, de a legfontosabb, hogy tegyünk meg – lehetőleg naponta – minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy érdemesek legyünk. A templom a legfontosabb hely, ahol csak lehetünk, és örülök, hogy eljuthattam oda.