Ez nem a székekről szól
Janessa Orgill
USA, Iowa
Illusztrálta: Dan Burr
Senki nem volt a gyülekezeti házban, amikor aznap este megérkeztem, hogy – lévén a Fiatal Nők elnöke – kirakjam a székeket a kultúrteremben a másnapi Fiatal Nők tevékenységhez. Hét hónapos terhes voltam, és szinte teljesen egyedül kellett kiraknom az összes széket. Hamarosan azonban megérkezett a titkárom és az egyik tanácsosom, akik segítettek befejezni. Aztán elkezdtük díszíteni a termet.
Ekkor kukkantott be az ajtón egy hölgy. „Bocsi – mondta –, de ma estére a Segítőegylet már lefoglalta ezt a termet a jógaóránkhoz.”
Megkérdeztük, hogy nincs-e esetleg egy másik helyiség, ahol megtarthatnák az órát, de a többi terem mind foglalt volt. Így hát nem volt más választásunk: összeszedtük a székeket. Aznap este fáradtan mentem haza, tudva, hogy reggel újra ki kell majd raknom a székeket.
Néha az élet is ilyen érzést kelt. Négy kisgyerek és egy kisbaba mellett úgy érzem, hogy egész nap pörgök a mókuskerékben, hogy aztán másnap kezdhessem az egészet elölről. Nincs olyan pillanat, amikor ne lenne éhes pocak vagy elpakolásra váró ruha-, játék- és edényhalmok. Kirakom a székeket, összeszedem a székeket. Ez az életem.
De ez tényleg a székekről szól? Amikor a Fiatal Nők tevékenységet követően összeszedtem a székeket, önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor azokra a vicces és csodás lányokra gondoltam, akiket olyan nagyon megszerettem. Hálás voltam a velük töltött időért.
Ez otthon is így van. Az egész nem a kanapéra kent mogyorókrémről vagy az örökké páratlan zoknikról szól, hanem az én kis családomról, akik miatt örömtől dagad a szívem.
Az Úr ezt mondta: „Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagyszerű munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagyszerű” (Tan és szövetségek 64:33).
Nagyon fontosak lettek számomra a „kis dolgok”: az ölelések, a rögtönzött énekek, a zsírkrétarajzok, elugrálni a postaládához és vissza, és odaégett pirítóst enni, mert nekem készítették.
Lehet, hogy nap nap után olyan hétköznapi feladatokat végzünk, mint a székek szétrakása, majd összeszedése. De ez nem a székekről szól – azokról az emberekről szól, akik a székeken ülnek. Nem az éppen előttünk álló feladatról szól – azokról az emberekről szól, akiket szolgálunk. Amikor rájuk gondolok és arra, hogy mennyire szeretem őket, akkor köszönetet mondok az Úrnak az élet szépségéért és a holnapért, amikor felkelek, és örömmel rakom szét ismét azokat a székeket.