A hit képmásai
Bob és Lori Thurston
A Kambodzsa Phnom Penh Misszióban szolgáltak
„Amikor elolvastuk, hogy a Kambodzsa Phnom Penh Misszióba hívtak el szolgálni, ránk tört a zokogás. Izgatottak voltunk!” – meséli Bob Thurston fivér. „Magunktól nem választottuk volna Kambodzsát – de micsoda ajándék! Micsoda áldás ez!” – mondja Thurston nővér.
Thurstonék azt érzik, hogy különleges kapcsolatot építettek ki a kambodzsaiakkal. „Szeretjük őket, és éreztük, hogy ők is szeretnek minket – idézi fel Thurston nővér. – A kambodzsai emberek nagyon kedvesen viszonyultak hozzánk.”
Az összes feladat közül, melyek a misszió során rájuk hárult, Thurstonék annak örültek a legjobban, amikor az egyháztagok otthonába látogathattak el.
Thurston nővér elmondása szerint volt olyan, hogy amikor Kambodzsában ránézett valakire, akit akkor szolgált, ez jutott az eszébe: „Alig várom, hogy találkozzunk a következő életben, mert akkor tényleg elmondhatom majd mindazt, amit irántad érzek, és a szeretetemet irántad.”
Az első közös missziójukon Bob és Lori Thurston megtanulta, hogy a nyelvi akadályok és kulturális különbségek ellenére is jelentőségteljes szolgálattételre kerülhet sor, mert mindannyian Isten gyermekei vagyunk.
Leslie Nilsson, fényképész
Bob:
Mielőtt Lorival összeházasodtunk, beszélgettünk arról, hogy nyugdíjasként majd missziót fogunk szolgálni. Előzőleg mindketten szolgáltunk missziót. Lori Japánban, Kobéban, én pedig az ausztráliai Brisbane-ben. Amikor végre eljutottunk odáig, hogy készen álltunk nyugdíjba vonulni, elmondtuk a gyerekeinknek, hogy számos missziót szeretnénk szolgálni.
Szerencsések voltunk, hogy fiatalon tudtunk nyugdíjba menni. Amikor hallottuk, hogy egyes idősebb házaspárok nem tudnak bizonyos helyeken – például a harmadik világ országaiban – szolgálni, mert az egészségi állapotuk vagy más aggodalmak nem engedik, akkor arra gondoltunk: „Mi még 60 évesek sem vagyunk! Mi egészségesek vagyunk, használjatok minket!”
Én csupán két nappal az 56. születésnapom után mentem nyugdíjba. Igazából még dolgoztam, amikor megkaptuk a missziós elhívásunkat. Amikor felnyitottuk, és elolvastuk, hogy a Kambodzsa Phnom Penh Misszióba hívtak el szolgálni, ránk tört a zokogás. Izgatottak voltunk!
Lori:
Kambodzsa addig egyáltalán fel sem merült. Gondoltam, Afrikába megyünk majd, vagy ilyesmi. Kérdezgetni kezdtük magunktól: „Oké, milyen kalandok várnak ránk?” Magunktól nem választottuk volna Kambodzsát – de micsoda ajándék! Micsoda áldás! Az Úr okosabb nálunk. Oda küldött minket, ahol lennünk kellett.
Emberbaráti missziót szolgáltunk. Az UNSZ Szeretetszolgálat projektjein dolgoztunk, jelentéseket írtunk, és új projekteket kérvényeztünk. Ránéztünk a korábbi projektekre is, például a két évvel korábban fúrt kutakra. Végül aztán egyéb módokon is szolgáltunk.
Cövek- és kerületi konferenciákon vettünk részt, hogy segítsünk vezetőket és misszionáriusokat képezni; misszionáriusi lakásokat vizsgáltunk meg; valamint meglátogattuk az egyháztagokat az otthonukban. Mindenfélét csináltunk, hogy a misszió gördülékenyen működhessen.
A missziónk során nem volt két egyforma nap. Voltak napok, amikor kint voltunk a bozótosban, térdig a vízben és sárban. Más napjaink a missziós irodában teltek el. A közönségkapcsolati misszionáriusokkal ellátogattunk a Kultusz- és Vallásügyi Minisztériumba. Kambodzsában a hivatalos államvalláson, vagyis a buddhizmuson kívül minden felekezetet „kultuszként” tartanak nyilván. Azért kerestük fel a minisztériumot, hogy megmutassuk, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza jóravaló, megbízható szervezet.
Jó viszonyt alakítottunk ki velük, és ők mindig késlekedés nélkül fordultak hozzánk segítségért. Például felhívtak azzal, hogy egy árvíz miatt élelemre lenne szüksége 200, a lakóhelye elhagyására kényszerült családnak. Tudták, hogy számíthatnak az egyházra abban, hogy gyorsan eljuttassa a segélyt oda, ahol szükség van rá, és beszerezze azt, amivel ők nem rendelkeznek.
Milyen élményeink voltak Kambodzsában? Valószínűleg nehéz lenne olyat mondani, amiben nem volt részünk. Ültünk a legszerényebb otthonok legegyszerűbb – általában döngölt földből vagy bambuszból készült – padlóján. Jártunk ugyanakkor kormánytisztviselők fényűző otthonaiban is. Bob még az egyik gyülekezeti elnökségben is szolgált egy ideig.
Bob:
Felhívott a misszióelnök, és azt mondta: „Figyelj, azt szeretném, ha te lennél a második tanácsos az egyik gyülekezetben!” Másfél évvel később ott álltam a Kínai Hongkong templom pecsételőszobájában azzal a gyülekezeti elnökkel, akivel együtt szolgáltam. Ő akkor járt először a templomban! A családjával összegyűjtötték rá a pénzt, és hét alkalommal próbáltak eljutni a templomba, de olyankor mindig történt egy baleset vagy megbetegedett valaki – valami mindig közbejött. Hét évig takarékoskodtak, hogy félre tudjanak tenni 40 dollárt.
A missziónk során háromszor is segíthettünk kambodzsai utolsó napi szenteknek abban, hogy eljussanak a templomba. Sokszor vittünk el olyan gyülekezeti elnököket, akik templomi ajánlási interjúkat tartottak, de ők maguk még soha nem jártak a templomban. Kambodzsában úgy van, hogy általában egy idősebb házaspár segít ezeknek a családoknak a templomi út során. Kell valaki, aki elmegy velük, mert még soha nem utaztak repülővel. Sokan még buszon sem ültek soha! Most meg el kell repülniük Hongkongba, aztán el kell jutniuk a templomba. Mindez nehezen ment volna nekik segítség nélkül. Hálásak vagyunk, hogy a Templomlátogatói támogatási alap segített gondoskodni róluk.
Lori:
Emberpróbáló tud lenni, ha valaki Kambodzsában tagja az egyháznak. Országként Kambodzsában egyáltalán nincs jelen a sabbati érzület. Aki eljön istentiszteletre, annak mind áldozatot kell hoznia, hogy ott lehessen.
Illetve Kambodzsában hat százalék a muszlimok aránya, és csupán két százalék a keresztényeké – a többiek buddhisták. Nagyon nehéz átállni a buddhista életvitelről keresztény életvitelre. Sokak számára ez még mindig az állásuk elvesztésével jár, és sokszor kiközösítik őket a lakóhelyükön.
A tizedfizetés is bonyodalmas. A buddhista szerzetesek reggelente körbejárnak és rizst vagy egy kis pénzt kéregetnek, amit az emberek már megszoktak. De hogy fogod a fizetésedet, és abból leveszed a tizedet, az már rendkívülinek számít.
Sokakat ért súlyos megrázkódtatás az életben. A Vörös Khmerek – az országot a ’70-es évek második felében uraló kommunista rendszer – miatt minden 40 évesnél idősebb embernek megvan a saját személyes rémtörténete. Nem találkoztam senkivel, akit ez ne érintett volna. Mindenkinek volt olyan családtagja, akit meggyilkoltak. Habár nagyon sok mindenen mentek keresztül, hihetetlennek tűnt számomra a szívósságuk és az igyekezetük. Azonban a szívósság mögött még ma is sokaknál ott van az alacsony önbecsülés. Sokan érzik úgy, hogy nem fontosak, hogy értéktelenek.
Bámulatos volt látni, hogyan segített nekik Jézus Krisztus evangéliuma kivirágozni. Amikor megértették, hogy ők nemcsak hogy csodálatosak, de Isten gyermekei is, akkor azt mondták: „Ez komoly? Akkor ezek szerint nekem is van valamim, amit adhatok.”
Az egyház komolyan virágzásnak fog indulni Kambodzsában. Hihetetlen emberek találtak el az egyházhoz. Az ottani szentek úttörők, és akik valóban befogadják az evangéliumot, azok sokféle áldásban részesülnek annak köszönhetően, hogy megismerik a Szabadítót. Mindez tényleg bámulatos.
Sok egyháztag van, és nagyon erős egyházközségek egy Szeméthegynek nevezett hely mellett – ez egy nyitott hulladéklerakó, ahol emberek élnek. Az ottani egyháztagok szemétszedők, guberálók. A szeméttelepen kikotort műanyag és alumínium eladásából élnek. Apró viskókban laknak, amelyekben mi is több tucatszor jártunk.
Bob:
Egy nap hangos zenét hallottunk, és láttuk, hogy éppen felállítanak egy sátrat. Kambodzsában ilyenkor esküvő vagy temetés lesz.
Lori:
Megtudtuk, hogy egy öt-hatgyermekes édesanya halt meg. Gyakorlatilag nem volt férje. Amikor a gyermekek felébredtek, az édesanyjuk már halott volt.
Ott zokogott az egyik lány, és egy tolmácson keresztül ezt mondta: „Én vagyok a legidősebb. Ezek a testvéreim. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni.”
Köréje fontam a karomat. Hogy is ne tettem volna? A kislány éppen elvesztette az édesanyját. Angolul beszéltem hozzá, és ezt mondtam: „Tudom, hogy nem érted, amit mondok, de megígérem, hogy újra látni fogod az édesanyádat. Rendben leszel. Nem leszel egyedül.”
A sok ehhez hasonló élmény különleges kapcsolatot teremtett köztünk és a kambodzsai emberek között.
Éreztük, hogy ők is szeretnek minket. Nagyon kedvesen viszonyultak hozzánk. Szeretjük őket, mert ők Isten gyermekei. Ők a testvéreink.
Emlékszem, volt olyan, hogy ezt gondoltam valakivel kapcsolatban: „Alig várom, hogy találkozzunk a következő életben, mert akkor tényleg elmondhatom majd mindazt, amit irántad érzek, és a szeretetemet irántad, meg amit csodálok benned, mert most nem tudom elmondani.”
A missziónk igen sokféleképpen áldott meg bennünket. Egyesek azt mondják: „Nem tudom, hogy képes vagyok-e missziót szolgálni. Nem hagyhatom magukra az unokáimat.” Amikor elutaztunk, öt unokánk volt, mind fiú, öt-, négy-, három-, két- és egyévesek. Két lányunokánk született, mialatt odavoltunk. Megtartom a két kambodzsai misszionáriusi névtáblámat, és majd odaadom a kislányoknak, hogy tudhassák, hogy a nagyi azért volt távol, mert azt tette, amit az Úr várt tőle.
Bob:
Sokféle módon lehet az Urat szolgálni misszionáriusként. Mi azt a tanácsot követjük, amelyet Jeffrey R. Holland elder adott az időskori misszionáriusi szolgálattal kapcsolatban. Azt mondta, hogy „olyan dolgokat fogtok megtenni [a családotokért] az Úr szolgálatában, amelyeket vég nélküli világokon át sem tudnátok megtenni értük, ha otthon maradnátok, hogy pátyolgassátok őket. Adhatnak-e nagyszerűbb ajándékot a nagyszülők az utódaiknak annál, hogy tetteikkel és szavaikkal is ezt hirdetik: »Ebben a családban hagyomány missziót szolgálni!« [Fel hát a harcra! Liahóna, 2011. nov. 46.].”