Az elkeserítő időkben gondolj a naini özvegyre
Amikor úgy érezzük, hogy elfeledkeztek rólunk, vagy mellőznek, akkor különösképpen emlékeznünk kell rá, hogy a Szabadító pontosan akkor érkezett az özvegy megsegítésére, amikor annak szüksége volt rá, és hogy hozzánk is el fog jönni.
Az élet hullámhegyei és hullámvölgyei során néha úgy érezhetjük, hogy Isten nem igazán vesz részt tevékenyen a mindennapi életünkben. Minden ugyanolyan unalmasan és egyhangúan ismétlődik. Nem változik sok minden, és néha elég nehéz bármely területet kiemelni, ahol azt mondhatnánk, hogy Isten közvetlenül beavatkozott volna az életünkbe. Amikor engem is megtalálnak a jelentéktelenség ilyen érzései a saját életemben, akkor gyakran jut eszembe egy újszövetségi asszony, akinek hasonló érzései lehettek. A szentírások nem írják le a nevét, csupán a családi állapotát és a faluja nevét.
Ez az asszony a naini özvegy, és csak Lukács evangélista jegyzi le a bámulatos történetét. Számomra ez az asszony a Szabadító személyre szabott szolgálattételének lényegét jelképezi, illetve azt, ahogy Ő a saját közege reményvesztett, hétköznapi emberei felé fordult. A beszámoló határozott választ ad arra a kérdésre, hogy vajon Isten ismer-e bennünket és törődik-e velünk.
A Lukács 7. fejezetében ismertetett csoda röviden úgy foglalható össze, hogy Jézus megállít egy temetési menetet, és csodálatos módon életre kelt egy halott fiatalembert. Azonban a körülményeket megértve látjuk, hogy ennél sokkal többről van szó. Minden csodára igaz, de erre különösképpen, hogy a történtek megértéséhez létfontosságú az összefüggések ismerete. Mivel valamikor tanítottam a Brigham Young Egyetem Jeruzsálemi Központjában, megosztok néhány személyes meglátást ezzel a csodával kapcsolatban.
Jézus korában Nain a Jezréel-völgy keleti oldalát képező Moré-hegy lankáira simuló apró földműves falu volt. Maga a település nem feküdt forgalmas útvonalak mentén. Egyetlen úton lehetett eljutni oda. Már Jézus idején is elég apró és viszonylag szegény hely lehetett, és ez azóta sem változott. Volt olyan időszak a történelme során, amikor mindössze 34 házat és 189 lakost írtak össze a településen.1 Ma körülbelül 1500 embernek ad otthont.
Lukács azzal a megjegyzéssel kezdi a beszámolóját, hogy Jézus az előző napon Kapernaumban volt, ahol meggyógyította a százados szolgáját (lásd Lukács 7:1–10). Majd arról értesülünk, hogy a Szabadító, tanítványai nagy csoportjának kíséretében, „másnap” elment egy „Nain nevű városba” (11. vers; kiemelés hozzáadva). Ez a sorrend nagyon fontos! Kapernaum a Galileai-tenger északi partján, a tenger szintje alatti 183 méteres magasságon fekszik. Nain Kapernaumtól közel 50 kilométerre délnyugatra található, 213 méteres tengerszint feletti magasságon, ami tehát egy fárasztó hegymenetet feltételez. Legkevesebb egy-két napba telt, hogy valaki eljusson Kapernaumból Nainba. Nemrégiben egy csoport friss és fiatal egyetemista a BYU Jeruzsálemi Központjából 10 óra alatt járta végig ezt az útvonalat aszfaltozott utakon. Ez azt jelenti, hogy Jézusnak valószínűleg nagyon korán kellett kelnie, vagy akár éjszaka is gyalogolnia kellett, hogy „másnap” megállíthassa a temetési menetet.2
Amint Krisztus e kimerítő út végén a település felé közeledett, éppen egy feltehetőleg a 20-as éveiben járó fiatalembert3 hoztak kifelé halottszállító saroglyán. Lukács közli velünk, hogy ez a fiatalember egy özvegyasszony egyetlen fia volt, és vannak tudósok, akik úgy értelmezik a görög szöveget, hogy az özvegynek lánya sem volt.4 Falusiak népes csoportja kísérte az asszonyt ezen igen szerencsétlen családi tragédia során.
Természetesen bárki számára tragédia, ha meghal a fia, de gondoljunk bele, hogy milyen következményekkel járt ez erre az özvegyasszonyra nézve. Pontosan mit is jelentett társadalmilag, lelkileg és anyagilag, ha az ókori Izráelben valaki örökös nélküli özvegyasszonnyá vált? Az ószövetségi társadalmak hiedelmei szerint, ha egy férj még fiatalon meghalt, az annak a jele volt, hogy Isten megbüntette a bűneiért. Ennek megfelelően egyesek úgy vélték, hogy Isten erre a túlélő özvegyasszonyra is büntetést mért. Ruth könyvében olvashatjuk, hogy amikor Naómi fiatalon megözvegyült, ekképpen panaszkodott: „[A]z Úr ellenem fordult, és a Mindenható nyomorúsággal illetett engemet” (Ruth 1:21).5
E naini özvegyasszonynak nemcsak lelki és érzelmi gyötrelemben volt része, hanem anyagi tönkremenetel is várt rá – még akár az éhezés réme is fenyegethette.6 Amikor egy asszony férjhez ment, a férje feladata lett, hogy anyagilag gondoskodjon róla. Ha a férje meghalt, a gondoskodás felelőssége az elsőszülötti joggal rendelkező fiára szállt. Most, hogy meghalt ezen özvegyasszony első és egyetlen fia, ezzel ő maga az anyagi lehetőségei végére ért. Ha a fia a 20-as éveiben járt, akkor ő maga valószínűleg középkorú asszony lehetett, aki egy apró, elzárt földműves faluban élve immár lelkileg, társadalmilag és anyagilag is sanyarú helyzetben találta magát.
Pont abban a szűk időablakban – amikor a falusiak éppen temetni vitték az asszony fiát – ért oda Jézus, aki megállította a menetet, és „megkönyörüle” az asszonyon (Lukács 7:13). Lukács itt tulajdonképpen nagyon szerényen fogalmaz. Jézus valamiképpen már korábban megérezte ennek az özvegyasszonynak a végletekig reményvesztett helyzetét. Talán az asszony a döngölt padlón fekve töltötte az éjszakát, és Mennyei Atyához könyörgött, hogy megérthesse az okokat. Talán még azt is nyíltan megkérdezte, hogy Isten miért akarja még életben tartani őt itt a földön. Vagy talán rettegés töltötte el, ha a rá váró magányra gondolt. Nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy a Szabadító úgy döntött, azonnal útra kel Kapernaumból, vagyis akár egész éjszaka is gyalogolnia kellett, hogy még azelőtt megállítsa a temetési menetet, mielőtt a testet leeresztenék a földbe.
Valóban, amikor Jézus meglátta a temetési menetben vánszorgó asszony könnyáztatta arcát, hatalmas könyörületet érzett iránta – ám úgy tűnik, hogy a könyörülete olyan érzésekből fakadt, melyeket jóval korábban élt át annál, hogy „véletlenül” keresztezte a gyásznép útját. Pontosan a szükség pillanatában érkezett.
„Ne sírj” – mondta ekkor Jézus az asszonynak (13. vers). A rituális tisztátalanságtól nem tartva megérintette a saroglyát, a menet pedig megállt. Ekkor így utasította a halottat: „Ifjú, néked mondom, kelj föl!”
„És felüle a megholt, és kezde szólni; és [Jézus] adá őt anyjának” (14–15. vers). Természetesen a falusiak tömege és Jézus követői egyaránt elámultak, miközben a közös gyászuk tiszta örömmé változott. Mindannyian „dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt mi köztünk” (16. vers). Ez a csoda ugyanakkor egy reményvesztett lélek megmentéséről is szólt. Jézus tudatában volt annak, hogy ennek az asszonynak, akit a társadalmuk lenézett, valami nagyon rossz dolog történik az életében. A helyzete az Ő azonnali figyelméért kiáltott, még akkor is, ha messzire kellett utaznia, hogy pont jókor legyen jó helyen. Ismerte az asszony reményvesztett helyzetét, és sietve jött. Thomas S. Monson elnök (1927–2018) mondott egy tagadhatatlan igazságot: „Egy nap, amikor majd visszatekintünk életünk látszólagos véletlenjeire, látni fogjuk, hogy talán mégsem voltak annyira véletlenek.”7
Mármost bármennyire felemelő is ez az eset, egy klassz bibliai történetnél sokkal többet kell látnunk benne a magunk számára. Félreérthetetlenül igazolja azt, hogy Jézus tudott erről a nincstelen, elfeledett és nyomorgó özvegyasszonyról. Amikor úgy érezzük, hogy elfeledkeztek rólunk, vagy mellőznek, vagy hogy jelentéktelenek vagyunk, akkor különösképpen emlékeznünk kell rá, hogy a Szabadító akkor érkezett az özvegyhez, amikor annak kétségbeesett szüksége volt rá, és hogy hozzánk is el fog jönni. Levonhatunk továbbá egy második tanulságot is a Szabadító példájából, méghozzá azt, hogy milyen fontos a körülöttünk lévők felé fordulni, hogy megáldjuk őket. Sokan vannak a környezetünkben, akik időről időre elkeserednek. Talán megváltoztathatja a napjukat, ha beszéltek nekik „Naini nővérről” és arról, hogy az Úr pontosan ismerte az ő reményvesztettségét és a mélységes személyes válságát. Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) elevenbe vágó megfigyelése szerint: „Isten valóban észrevesz minket és vigyáz ránk. Általában azonban egy másik ember által elégíti ki a szükségleteinket.”8
Jézus összes csodája közül, melyeket a földön töltött ideje során vitt véghez, kevés van annyira gyengéd és könyörületes, mint a naini özvegynek nyújtott szolgálattétele. A történtek arra emlékeztetnek bennünket, hogy számítunk Neki, és hogy soha nem fog megfeledkezni rólunk. Ezt nem feledhetjük.