Láttam Apát énekelni
Maria Oka
USA, Kalifornia
Illusztrálta: Allen Garns
Még csak négy és fél hónapja voltam a hawaii, honolului missziómon, amikor volt egy komoly rohamom, amelyet követően epilepsziát állapítottak meg nálam. A rákövetkező hónapok során aztán jöttek a kórházlátogatások, számtalan vizsgálat, és egy új gyógyszer, amely kellemetlen mellékhatásokkal járt.
Addig annyira lefoglalt a misszionáriusi munka, hogy nem igazán volt honvágyam, de a rohamot követően egyre csak sajgott a szívem. Hiányoztak a szüleim, és akkor is egyedül éreztem magam, amikor csodálatos, gondoskodó emberek vettek körül. Nem akartam hazamenni, de békességet szerettem volna érezni.
A misszióelnököm engedélyével beszélhettem a szüleimmel telefonon a gyógyszeremről. Édesapám, akinek pont előtte teljesedett be élete nagy álma, hogy a Templom téri Tabernákulum kórus tagja legyen, biztatólag elmondta nekem, hogy a másnapi általános konferencián teljes szívéből nekem fog énekelni.
Másnap reggel buzgón imádkoztam a békességért, melyre oly kétségbeesetten szükségem volt. Korábban is kaptam már választ konkrét kérdésekre az általános konferenciák alatt, és bíztam benne, hogy megint kaphatok útmutatást. A konferencia nyitásaként a kórus elénekelte a Drága gyermek, Isten itt van című himnuszt ( Himnuszok, 48. sz.). Már az első percben megláttam édesapámat a tévé képernyőjén. A kamera ráközelített az arcára, és elég hosszan elidőzött rajta.
Könnyek szöktek a szemembe, és hatalmas békességérzet költözött belém. Tudtam, hogy Isten szeret engem. Pontosan tudta, hogy aznap mire van szükségem – egy egyszerű bizonyosságra, hogy Ő közel van és ismer engem. Éreztem Isten szeretetét, ezen keresztül pedig a családom, a társaim és a misszióelnököm szeretetét is. Ahelyett, hogy a terheimet éreztem volna, immár a lehetőséget láttam arra, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz.
Az egészségügyi gondjaim nem múltak el. Végül kénytelen voltam idő előtt hazamenni a misszióból, de tudtam, hogy Isten ott van és szeret. Ez a bizonyosság számos további szívfájdalom során is velem maradt, és a legsötétebb óráimban is reményt adott. Mások talán véletlen egybeesésnek mondanák, de én tudom, hogy amikor láttam édesapámat énekelni, az Isten egyik apró csodája volt a szükségem idején.