Otthonaink, családjaink
A fiunk Mennyei Atya fia
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Arizonában él.
Olyan szavak jöttek az elmémbe, melyek nem a sajátjaim voltak: „Azt gondolod, hogy jobban szereted őt, mint én?”
A szerző és a fia fényképe
Amikor a drága kicsi fiunk, Hayden megszületett, el volt kékülve, nem lélegzett, és az életben maradásért küzdött. Nem sírt fel. Nem mozdult meg.
Ahogy az orvosok és az ápolók fel-alá rohangáltak a szülőszobában, tudtam, hogy valami szörnyűség történt. Haydent sietve elvitték az intenzív osztályra, de előtte még a férjem és az édesapám gyorsan adott neki egy papsági áldást. Hamarosan egy ritka szívrendellenességet állapítottak meg Haydennél. Napokon belül több szívműtétet is végeztek rajta.
A papsági áldások, a böjtök és az imák csodás hatalma által Hayden a rossz esélyek ellenére is életben maradt. Túláradó örömmel vittük haza a fiunkat, és megkezdtük a közös életünket.
Hayden mérhetetlenül nagy örömet hozott az életünkbe. Dédelgettük és imádtuk. Ahogy azonban telt az idő, elkezdtem aggódni, hogy nem fejlődik az elvárható ütemben. Bár a szakemberek biztosítottak minket arról, hogy idővel majd behozza a lemaradását, a gyötrő szorongás megmaradt, miközben azzal küszködtem, hogy miként segítsek a fiamnak.
A férjemmel mindent áttanulmányoztunk Hayden betegségére vonatkozóan, amit csak tudtunk. Megtettünk mindent, amit az orvosok előírtak számunkra. Mégsem történt fejlődés.
Egyre fáradtabb és csalódottabb lettem. Könyörögtem Mennyei Atyámhoz, hogy segítsen találni valakit, aki segíthet Haydennek, de a segítség nem jött. Hayden állapota csak romlott. Elkezdtek rohamai lenni. Megijedtünk. Arra gondoltunk, hogy el fogjuk veszíteni.
Az egyik este sokáig fennmaradtam válaszok után kutatva. Ekkor írtam egy levelet Haydennek. Elmondtam benne, hogy mennyire szeretem, és hogy milyen keményen próbálom könnyebbé tenni az életét. Ígéretet tettem, hogy az életem hátralévő részét azzal töltöm, hogy megpróbálom biztosítani neki a szükséges segítséget.
Egy pillanatra erőt vett rajtam a csalódottság és a bizonytalanság. Letérdeltem, és megkérdeztem Mennyei Atyámat: „Miért?” Azt gondoltam, azért küldte hozzám Haydent, mert tudta, hogy soha nem fogom feladni a megsegítésére irányuló próbálkozást. De akkor miért nem találtam válaszokat? Miért szaladtunk minden újabb orvossal és minden újabb kezeléssel újabb és újabb akadályokba? Mennyei Atya talán nem szereti Haydent?
Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Hirtelen a szeretet mindent betöltő érzése ölelt át engem. Olyan szavak érkeztek az elmémbe, melyek nem a sajátjaim voltak: „Jerlyn, azt gondolod, hogy jobban szereted őt, mint én?”
Megdermedtem. Megállt az idő. Könnyek csordultak végig az arcomon – azonban a korábbiakkal ellentétben ezek nem a csalódottság, hanem a remény, a megértés és a szeretet könnyei voltak.
Abban az egyetlen pillanatban minden megváltozott. A szívem meglágyult. A kérdéseim megváltoztak. Immár tudtom, hogy Mennyei Atyám tökéletes szeretettel szereti Haydent. Hayden olyan testtel lett ideküldve, amely illeszkedik a szükségleteihez, valamint a fejlődési és tanulási lehetőségeihez. A képességek és kihívások saját egyedi választékával rendelkezik, ahogy mi is mindannyian. Mostanra megértettem, hogy a fogyatékkal élő gyermekek is Mennyei Atya becses és szeretett gyermekei, akiknek különleges küldetésük van itt a földön.
A férjemmel állandóan kapunk válaszokat és áldásokat, ám ezek az Úr időzítése szerint érkeznek, nem a sajátunk szerint. Útmutatást kaptunk, hogy eljussunk a megfelelő könyvekhez, kezelésekhez, iskolákhoz és tanárokhoz, hogy Hayden segítséget kapjon egy sikeres halandó élethez. Igyekszünk, hogy arra az ösvényre leljünk rá, melyet Mennyei Atyánk jelölt ki Hayden számára, ne pedig arra, amelyre mi küldtük volna. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsünk neki elérni a benne rejlő isteni lehetőségeket, és azt az életet élni, melyet Mennyei Atya eltervezett számára. Sokkal világosabban értjük Mennyei Atya tervét azóta, hogy megértettük: Hayden előbb volt az Övé, mint a miénk.