Bízzatok a Szabadító szabadításában!

Írta: Henry B. Eyring elnök

második tanácsos az Első Elnökségben

A 2008. január 15-én a Brigham Young Egyetemen elhangzott The Power of Deliverance [A szabadítás hatalma] című áhítati beszéd alapján.

A Szabadító engesztelése és feltámadása hatalmat adott Neki arra, hogy megerősítsen minket a próbatételeinkben, vagy meg is szabadítson minket azoktól.

image of the Savior with arms outstretched

Ha veszítettük már el szerettünket, az előttük álló út szomorúnak és magányosnak tűnhet – különösen igaz ez azokra, akik nélkülözik a Szabadító Jézus Krisztus engeszteléséről és feltámadásáról való tudást és bizonyságot. Emlékezhettek a két kétkedő tanítványra az Emmausba vezető úton. A feltámadt Úr odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy miért szomorkodnak. Lukács tudósít minket a válaszról:

„Azok pedig mondának néki: …a Názáretbeli Jézus[ért], ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt:

És mimódon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszíték őt.

Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, a ki meg fogja váltani az Izráelt” (Lukács 24:19–21).

Vigaszt meríthetünk abból a tudásunkból és bizonyságunkból, hogy valóban Ő volt az, aki megváltotta Izráelt. Valóban Ő volt az, aki „széttörte a halál kötelékeit” (Móziás 15:23). Valóban Ő volt az, aki „zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak” (1 Korinthusbeliek 15:20). Valóban Ő volt az, aki lehetővé tette a templomi szövetségeket, melyek örökre azokhoz kötnek bennünket, akiket „régóta szeretünk, ám egy ideje elvesztettünk”¹.

E húsvéti időszak alkalmából szeretnék részlegesen megosztani egy áhítati beszédet, melyet néhány évvel ezelőtt tartottam a Szabadítónk megszabadító hatalmáról. Az előkészítése és az elmondása megerősített engem. Azért imádkozom, hogy titeket is erősítsen meg az olvasása.

Az élet előbb-utóbb mindannyiunk számára – némelyeknek pedig igen korán – véget ér. Mindegyikünk próbára tétetik azáltal, hogy szembe kell néznünk valamely szerettünk halálával.

A napokban találkoztam egy férfival, akit még nem láttam azóta, hogy meghalt a felesége. Véletlen találkozás volt ez egy üdülés alkalmával, egy kellemes társasági összejövetelen. Mosolyogva jött oda hozzám. Mivel eszembe jutott a felesége halála, igen óvatosan tettem fel a szokásos kérdést: „Hogy vagy?”

A mosolya szertefoszlott, a szeme könnybe lábadt, és halkan, nagyon őszintén ezt mondta: „Megvagyok. De nagyon nehéz.”

Amint azt a legtöbben már tudjátok, és ahogy azt idővel mindannyian meg fogjuk tudni, ez valóban nagyon nehéz. E próba legnehezebb része, hogy nem tudjuk, mit kezdjünk a szomorúsággal, a magányossággal és azzal a veszteséggel, amely olyan, mintha önmagunkból veszítettünk volna el egy részt. A gyász idült fájdalomként állandósulhat. Egyeseknél pedig a harag vagy az igazságtalanság érzése is jelentkezhet.

A Szabadító ismeri a gyászunkat

A Szabadító engesztelése és feltámadása hatalmat adott Neki arra, hogy megszabadítson minket egy-egy ilyen próbatétel idején. Mindannak révén, amit átélt, az összes szomorúságunkat megismerte. Megismerhette volna a Lélek sugalmazása révén is, de inkább úgy döntött, hogy a megismerésük érdekében Ő maga éli át ezeket. Ekképpen:

„És íme, Jeruzsálemnél fog megszületni, mely ősatyáink földje, Máriától, aki egy szűz lesz, egy becses és választott edény, akit beárnyékol a Szentlélek hatalma, és megfogan, és fiút szül, igen, méghozzá Isten Fiát.

„És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.

És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:10–12).

A körülöttetek lévő jó emberek azon lesznek, hogy megértsék a szeretteitek elvesztése által kiváltott gyászotokat. Lehetséges, hogy ők maguk is gyászolni fognak. A Szabadító nemcsak általában érti és érzi a gyászt, hanem átérzi a csak általatok érzett személyes gyászt is. Ráadásul tökéletesen ismer benneteket. Ismeri a szíveteket.

Hívjátok meg a Szentlelket!

A Szabadító az, aki tudhatja, hogy az általatok megtehető számos dolog közül melyik lesz számotokra a legjobb, amikor meghívjátok a Szentlelket, hogy vigaszt és áldást hozzon számotokra. Ő tudni fogja, hol lenne a legjobb elkezdenetek. Időnként az imádkozás lesz ez a pont. Máskor pedig az, hogy elmentek megvigasztalni valaki mást. Ismerek egy olyan betegségben szenvedő özvegyasszonyt, amely már teljesen felemésztette őt. Ez az asszony azt a sugalmazást kapta, hogy látogasson meg egy másik özvegyet. Nem voltam jelen, de biztos vagyok benne, hogy az Úr küldött sugalmazást az egyik hithű tanítványának, hogy keressen fel egy másikat, megsegítve ezáltal mindkettejüket.

Sokféleképpen segítheti meg a Szabadító a gyászolókat, és ezek mindegyike személyre szabott. Biztosak lehettek abban, hogy Ő oly módon tudja – és fogja is – megtenni ezt, amely a gyászolónak és a környezetének is a legjobb. Állandó jellemzője annak, amikor Isten megszabadítja az embereket a szomorúságuktól, hogy gyermeki alázatot éreznek Őelőtte. Nagyszerű példát látunk a hithű alázat erejére Jób életében (lásd Jób 1:20–22). Másik állandó jellemző – és ez Jóbra is igaz volt – a Szabadító feltámadásának hatalmába vetett maradandó hit (lásd Jób 19:26).

Mindannyian fel fogunk támadni, beleértve ebbe elhunyt szeretteinket is. A velük történő egyesülésünk nem éteri lesz, hanem olyan testben fog megtörténni, amely soha nem hal meg, nem öregszik meg, és el sem gyengül.

Amikor a Szabadító a feltámadása után megjelent az apostolainak, nemcsak számukra hozott megnyugvást a gyászban, hanem mindannyiunk számára, akik valaha is gyászolhatunk. Őket és minket is e szavakkal nyugtatott meg:

„Békesség néktek! […]

Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, a mint látjátok, hogy nékem van!” (Lukács 24:36, 39).

Az Úr képes rá, hogy sugalmazásban részesítsen bennünket, hogy a számunkra legmegfelelőbb módon forduljunk ahhoz a hatalomhoz, mely megszabadít a gyászunktól. Dönthetünk úgy, hogy másokat szolgálunk az Úrért. Bizonyságot tehetünk a Szabadítóról, az evangéliumáról, az egyháza visszaállításáról, valamint az Ő feltámadásáról. Betarthatjuk a parancsolatait.

E döntések mind meghívják a Szentlelket. A Szentlélek az, aki a szükségleteinknek leginkább megfelelő módon képes vigaszt nyújtani nekünk. A Lélek sugalmazása által pedig bizonyságunk lehet a feltámadásról, és világosan láthatjuk a jövőbeni dicsőséges egyesülést. E vigaszt éreztem, amikor egy olyan személy sírja fölött álltam, akit jól ismertem – olyasvalaki, akiről tudom, hogy valamikor a jövőben majd a karomban tarthatom. E tudás birtokában nem csupán a gyásztól nyertem szabadulást, de eltöltött egy boldog várakozás is.

Ha az a kislányka megérte volna a felnőttkort, másfajta próbatételek során lett volna szüksége megszabadításra. Próbára lett volna téve, hogy hithű marad-e Istenhez mindazon testi és lelki megpróbáltatások során, melyek mindenkit elérnek. Bár a test pompás alkotás, működőképességének fenntartása mindannyiunkat próbára tévő feladat. Mindenkinek meg kell küzdenie a betegségekkel és az öregedés hatásaival.

„Legyél alázatos”

Már jelen van a hatalom, hogy megszabaduljunk a próbatételeinkből. Ugyanúgy működik, mint azon próbatételtől való szabadulásunk, amely akkor következik be, amikor egy szerettünk halálával kell szembenéznünk. Mint ahogy e megszabadulás sem mindig azt jelenti, hogy a szerettünk életben marad, úgy a többi próbatételtől való megszabadulásunk sem feltétlenül ezek elvételét jelenti. Lehet, hogy az Úr nem ad enyhülést mindaddig, míg ki nem fejlesztjük a hitet az olyan döntések meghozatalához, amelyek működésbe hozzák az engesztelés hatalmát az életünkben. Ezt nem közömbösségből, hanem irántunk való szeretetből követeli meg.

Thomas B. Marsh, aki ekkor a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke volt, útmutatást kapott arra vonatkozóan, hogy miként részesülhet az Úr azon hatalmából, mely megszabadít az ellentétekből származó nehézségektől ebben az életben. Éppen nehéz próbatételeken ment keresztül, és az Úr tudta, hogy még nincs vége. Ez volt az általa kapott tanács, melyet megfogadok a magam számára, és nektek is továbbadok: „Legyél alázatos; és az Úr, a te Istened kezednél fogva vezet majd téged, és választ ad néked az imáidra” (Tan és szövetségek 112:10).

Az Úr mindig megszabaduláshoz akar vezetni bennünket azáltal, hogy igazlelkűbbé válunk. Ez bűnbánatot igényel, amihez pedig alázatosságra van szükség. A megszabaduláshoz vezető út tehát mindig alázatosságot igényel annak érdekében, hogy az Úr képes legyen kézen fogva vezetni bennünket oda, ahova Ő el akar minket vinni, keresztül a mi gondjainkon, egészen a megszentelődésig.

A próbatételek sértődöttséget és csüggedést válthatnak ki. Az az alázat, melyre nektek és nekem szükségünk van ahhoz, hogy az Úr kézen fogva vezethessen, a hitből fakad. Abból a hitből fakad, miszerint Isten valóban él, hogy Ő szeret bennünket, és hogy amit Ő akar – bármily nehéz legyen is –, mindig az lesz nekünk a legjobb.

A Szabadító megmutatta nekünk ezt az alázatot. Olvastátok a Gecsemáné kertjében mondott imáját, amikor is olyan próbatételt szenvedett el értünk, melyet sem felfogni nem tudunk, sem kibírni nem lennénk képesek, de amelyről még csak leírást sem tudok adni. Emlékeztek az imájára: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42).

Ismerte Mennyei Atyját, a nagy Elohimot, és bízott Benne. Tudta, hogy az Atyja mindenható és végtelenül kedves. A Szeretett Fiú alázatos – mintegy gyermeki – szavakkal hívta segítségül a megszabadító hatalmat.

Merítsetek bátorságot és vigaszt

Az Atya nem úgy szabadította meg a Fiút, hogy elvette a próbatételt. A mi érdekünkben tette, hogy nem így cselekedett, hanem lehetővé tette a Szabadítónak, hogy befejezze a küldetését, melynek elvégzésére érkezett. Mégis örökre bátorságot és vigaszt meríthetünk abból, hogy ismerjük a segítséget, melyet megadott Neki az Atya:

„És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt.

És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.

És minekutána fölkelt az imádkozástól, az ő tanítványaihoz menvén, aludva találá őket a szomorúság miatt,

És monda nékik: Mit alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek” (Lukács 22:43–46).

A Szabadító megszabadulásért imádkozott. Nem a próbatételtől való megmenekülést kapta, hanem oly mértékű vigaszt, hogy dicsőségesen haladhasson keresztül rajta.

A szintén próbára tett tanítványaihoz intézett parancsa útmutatásul szolgál nekünk. Eltökélhetjük, hogy követni fogjuk azt. Eltökélhetjük, hogy fölkelünk és nagy hittel és alázattal imádkozunk. És követhetjük a Márknál olvasható további parancsot is: „Keljetek föl, menjünk” (Márk 14:42).

Ebből tanácsot kaptok ahhoz, hogyan teljesítsétek az élet testi és lelki próbáit. Szükségetek lesz Isten segítségére, miután ti már minden tőletek telhetőt megtettetek. Keljetek hát föl és menjetek, ám a lehető leghamarabb vegyétek igénybe a segítségét, és ne várjatok a válságig azzal, hogy kéritek a megszabadítást.

Ünnepélyes tanúságomat teszem, hogy az Atyaisten él és szeret minket. Ezt tudom. Az Ő boldogságterve tökéletes és valóban a boldogságterve. Jézus Krisztus feltámadt, ahogy mi is fel fogunk. Szenvedett, hogy minden próbatételünkben segíthessen minket. Megfizette az árat minden bűnünkért és Mennyei Atyánk összes gyermekének minden bűnéért, hogy megszabadulhassunk a haláltól és a bűntől.

Tudom, hogy Jézus Krisztus egyházában a Szentlélek el tud jönni, hogy vigaszt nyújtson nekünk és megtisztítson minket, amikor a Mestert követjük. Kívánom, hogy részesüljetek az Ő vigasztalásában és segítségében a szükség idején, életetek minden próbája és próbatétele során!