Különbözőek, mégis együtt
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Georgiában él.
„…hadd hódoljanak úgy, ott és annak, ahogy, ahol és aminek akarnak” (Hittételek 1:11).
Enikő és a családja a távol élő unokatestvéreiket készültek meglátogatni. Enikő nagyon izgatott volt! Már nagyon régen nem találkozott az unokatestvéreivel.
Az utazás előtt Enikő szülei közölték, hogy el szeretnének beszélgetni valamiről.
„Amikor rokonokkal találkozunk, mindig imádkozunk evés előtt. Néha pedig az egyházról beszélgetünk. Igaz?” – kérdezte Apa.
„Úgy van!” – felelte Enikő.
„Hát, ezúttal ez egy kicsit másképp lesz – mondta Anya. – A nagynénéd és a nagybátyád már nem jár istentiszteletre. És azt sem szeretik, ha valaki szóba hozza ezt előttük.”
Enikő elhúzta a száját. „Miért nem?”
„Nem tudjuk a pontos okokat – mondta Apa. – De nagyon szeretnek bennünket. Szerintem nem szeretnének vitatkozni velünk vagy megbántani bennünket. Ezért azt kérték, hogy ne beszélgessünk velük egyházi dolgokról.”
Enikő bólintott.
„Ettől még olvashatjuk a szentírásainkat és imádkozhatunk is, amíg ott vagyunk. De majd csak egymás közt” – mondta Anya.
„És mi lesz, amikor eszünk?” – kérdezte Enikő húga.
„Hát, az majd kiderül – felelte Anya. – Ha ők nem imádkoznak evés előtt, akkor mindegyikünk elmondhat a szívében egy imát.”
„Rendben – egyezett bele Enikő. – Menni fog.”
Másnap Enikő családja berámolt a kocsiba. Késő éjszakáig utaztak. Amikor végre odaértek az unokatestvéreik házához, Enikő nagynénje és nagybátyja segített kiszedni a csomagjaikat a kocsiból. Utána mindenki elment lefeküdni.
Másnap reggel Enikő elmondott egy imát, mielőtt elindult volna a konyhába reggelizni. Egy kicsit feszengett, hogy milyen lesz majd együtt lenni a rokonaival. De aztán a nagynénje kedvesen mosolyogva leült mellé.
„Később néhányan átmegyünk az unokatesód szalonjába. Jössz te is?” – kérdezte Enikőtől.
„Hajszalon?” – kérdezett vissza Enikő.
„Bizony! Ha szeretnétek, akkor a te hajadat és a húgodét is megcsinálja.”
Enikő mosolygott és bólintott. Ez jó mókának hangzott!
Reggeli után busszal elmentek a hajszalonba. Enikő izgatottan figyelte, ahogy az unokatestvére dolgozott. Az ujjai ide-oda repkedtek a sok fésülés és fonás közben. Miután mindenkinek elkészült a frizurája, rögtönöztek egy vicces divatbemutatót a szalon tükre előtt, és kuncogva nézték az új külsőjüket.
Másnap zuhogott az eső. Így aztán mindenki inkább úgy döntött, hogy otthon maradnak és társasoznak. Enikő és az egyik unokatesója játszott két idősebb fiú ellen. Csipkelődtek egymással, miközben igyekeztek a bábuikkal a többiek elé kerülni a táblán.
„Nyertünk!” – kiáltott Enikő, ahogy a bábuját betolta az utolsó mezőre. Mindenkivel összepacsiztak – még az idősebb unokatesóikkal is, akik úgy csináltak, mintha morcosak lennének a vereség miatt.
Pár nap után eljött az idő, hogy elinduljanak haza. Miközben Enikő bemászott a kocsijuk hátuljába, még hallotta ahogy a két család búcsúzkodik.
„Hiányozni fogtok!”
„Gyertek megint minél hamarabb!”
„Nagyon szeretünk benneteket!”
Enikő mosolyogva integetett a távolodó autóból. Nagyon jól érezte magát náluk. Még ha más-más dolgokban hittek is, akkor is egy nagy boldog családot alkottak.