India figyelemreméltó úttörői
Találkozásom az egyház néhány úttörő indiai tagjával megváltoztatta azt, ahogy a pionírokat elképzelem.
A két testvér, Suvarna és Sarala Katuka 1984-ben csatlakozott az egyházhoz, később pedig missziót szolgáltak.
Ahogy az egyik elemis ének is fogalmaz, amikor a pionírokra gondolunk, bátor férfiak és nők jutnak eszünkbe.1 Mindig is lélekemelően hatottak rám a hit ösvényein taposó utolsó napi szentekről szóló történetek. Ifjú édesanyaként a pionír nőkről szóló történetek a saját utolsó napi áldásaimra emlékeztettek. Kézikocsi helyett kórházban szülhettem.
Az úttörő meghatározása – vagyis „valamely nehezen járható helyen először keresztülhatoló személy”, illetve aki „eredményeivel előkészíti a későbbi sikeres munka lehetőségét”2 – igaz azokra az utolsó napi szent pionírokra, akik a szekeres és kézikocsis útvonalakon gyülekeztek Sionba. Igaz azonban az újkori úttörőkre is, valamint a hitnek az általuk világszerte kitaposott ösvényeire is.
Amikor már mind az öt gyermekem iskolás lett, belevágtam a vallástörténeti mesterszintű tanulmányaimba. A doktori disszertációm témájaként Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza indiai jelenlétének kutatását választottam. Az indiai kutatásom megváltoztatta azt, ahogy a pionírokat elképzelem.
Az egyház oszlopai
Évekkel korábban, amikor 1986-ban még fiatal egyetemista voltam, Dél-Ázsiába utaztam a Brigham Young Egyetem Young Ambassadors [Ifjú Nagykövetek] társulat tagjaként. Életre szóló élmény volt, melynek részeként egy napot Kalkuttában (ma: Kolkata) töltöttünk Teréz anyával. Hasonlóan izgalmas volt olyan utolsó napi szentekkel találkozni, akik Indiában és Srí Lankán voltak pionírok.
Az egyikük Raj Kumar volt, aki akkor talált rá az egyházra, amikor 1982-ben megnézte a BYU Young Ambassadors egyik fellépését. Nem sokkal a megismerkedésünk előtt tért haza a kaliforniai Fresnóból, ahol missziót szolgált. Még mindig viselte a misszionáriusi névtábláját, és továbbra is mindenkit tanított Delhiben, aki készen állt meghallgatni őt. Rajdzsal együtt Indiában akkoriban mintegy 600 egyháztag volt, nekem mégis úgy tűnt, mintha egyedüli egyháztag lenne az emberek százmillióinak tengerében.
1986-ban, a missziója után ismertem meg Raj Kumart. Még mindig viselte a misszionáriusi névtábláját, és mindenkivel megosztotta az evangéliumot, aki meghallgatta.
Amikor úgy döntöttem, hogy missziót fogok szolgálni, Raj Kumar példája lélekemelő hatással volt rám. Raj ezenkívül kitaposta a hit ösvényét az első helybéli, indiai misszionáriusok némelyike előtt is, hogy az országban szolgálhassanak. Suvarna Katuka és a misszionáriustársai Chennaiban már részesültek valamennyi misszionáriusi képzésben. A Szingapúrban állomásozó misszióelnökük Rajot jelölte ki arra, hogy további képzésben részesítse őket Delhiben.
Suvarna Katuka jól emlékszik arra, milyen nagyon megváltozott a misszionáriusi munkájuk Raj Kumar példájának és felkészítésének köszönhetően. A félelemérzetet felváltotta bennük a fokozottabb hit és bátorság. Suvarna elmondta: „Azt hiszem, ekkor kezdődött a valódi megtérésem. Éreztem a Szentlelket, és ekkor döntöttem el, hogy segítek felépíteni Isten királyságát itt, Indiában.”3
Suvarna Rajahmundryban csatlakozott az egyházhoz. 1984-ben keresztelkedett meg öt fiú- és egy lánytestvére társaságában. A keresztelkedése napján elrendelték papnak és elválasztották második tanácsosnak a gyülekezeti elnökségben. Egy áldásban azt az ígéretet is megkapta, hogy ha hithű marad, akkor „oszlopává [lesz] az egyháznak Indiában”.
Suvarna lánytestvére, Sarala is szolgált missziót. Mielőtt elindult misszióba, megismertette az evangéliumot a barátnőjével, Swarupával. Amikor Suvarna visszatért a missziójából, a testvére missziós munkája azzal az áldással járt számára, hogy feleségül vette Swarupát. A Rajahmundryban működő kis gyülekezetből immár cövek lett. A Rajahmundryból induló visszatért misszionáriusok közül sokan lettek vezetők az egyházban szerte Indiában.
Már a BYU-n tanítottam, amikor 2014-ben megismertem Suvarna and Swarupa Katuka gyermekeit. Josh Katuka nem sokkal korábban tért vissza az indiai Bangalorban szolgált missziójából, a húga, Timnah, pedig éppen csak megkapta az elhívását ugyanabba a misszióba. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy ismerik-e Raj Kumart, azt felelték: „Persze! Ő a nagybátyánk.” Raj Kumar ugyanis Saralát vette feleségül.
Hálás vagyok Katukáéknak, amiért bemutattak nekem több más pionírt is, miközben segítettek nekem az indiai utazásom során. Közülük sokan vezethetik vissza úttörő útjuk kezdetét a Katuka család szeretetére és példamutatására. Volt egy pont, amikor Suvarna és Swarupa kivándorolhatott volna Kanadába. Ők azonban elvetették ezt, mert úgy érezték, az Úrnak arra van szüksége, hogy Indiában maradjanak és ott építsék Isten királyságát. Odaadó szolgálatuk valóban az egyház oszlopaivá tette őket.
Delwin Pond (középen) ismertette meg az egyházat Michael Anthoney-val 1981-ben.
Úttörő egyháztagok Bangalorban és Haidarábádban
Úttörő egyháztagok révén a XX. század második felében az egyház India számos városában lett megszervezve.4 Mindegyik történet arról tesz tanúságot, hogyan vezeti el az Úr az embereket a visszaállított evangéliumhoz.
Csodás módon került kapcsolatba az egyházzal 1970-ben Michael Anthoney, bangalori (ma: Bengaluru) úttörő egyháztag is. Amikor a Utah-ban püspökként szolgáló Delwin Pond a hátfájdalmai miatt csontkovácshoz ment, várakozás közben olvasott egy újságcikket egy nonprofit szervezetről, amely tanulókat támogatott Indiában. Erős késztetést érzett arra, hogy támogassa az egyik tanulót. Ez egy tíz éven át tartó – név nélküli – levelezéshez vezetett, melynek végén Pondék közvetlenül is felvették a kapcsolatot Michaellel, és megosztották vele az evangéliumot. Michael 1981-ben keresztelkedett meg, és Salt Lake Cityben szolgált missziót 1982-ben. Mivel édesanyja súlyosan megbetegedett, ezért Michael a misszió vége előtt tért haza, és az utolsó három hónapot Bangalorban szolgálta végig, ahol több barátját és másokat is tanított, akik azután az ottani első gyülekezet tagjai lettek.5 Ma pedig már készülnek a tervek arra, hogy templom épüljön Bengaluruban.
Elsie és Edwin Dharmaraju Szamoán csatlakozott az egyházhoz, és Spencer W. Kimball elnök arra hívta el őket, hogy térjenek haza Haidarábádba, missziót szolgálni a saját családjuk körében. 1978-ban Elsie és Edwin családjának 22 tagja keresztelkedett meg, és innen elindulva került megszervezésre Haidarábádban az ország első cöveke 2012-ben.6
Napjainkban a Haidarábád Cövek tagjai utolsó napi szent úttörőkként tekintenek magukra. A cövekük pionír napi ünnepségei során éppúgy megemlékeznek a korai pionírok vándorlásáról, mint az újkori úttörők életútjáról. Voltak már ezeken az ünnepségeken amerikai népi táncok, emléktúrák, de még kézikocsis furikázás is.
Az Indiai Bengaluru templom látványterve. A telken helyet kap majd egy gyülekezeti ház, egy elosztóközpont, egy egyházi irodaépület, valamint egy templomlátogatói szálló is.
A 2014-es pionír napi ünnepségen jégtömböket helyeztek egy sorba a gyülekezeti ház mögött, és arra biztatták az egyháztagokat, hogy mezítláb sétáljanak végig ezeken, felidézve, hogy miként keltek át a korai pionírok a befagyott folyókon. Az ünnepség zárásakor a Haidarábád Cövek tagjait arra buzdították, hogy emlékezzenek a hajdani pionírok szellemiségére és arra, hogy „mindannyian pionírok a saját családjuk számára”7.
Hallhatták azt is, ahogy John Santosh Murala – aki akkor a misszióelnökségben szolgált – elmeséli, miként érkezett Haidarábádba a nagynénje és a nagybátyja, Elsie és Edwin Dharmaraju, hogy a családjuknak az evangéliumot tanítsa. John volt a legfiatalabb az 1978-ban megkeresztelkedő 22 úttörő egyháztag között.
Amikor 2014-ben Haidarábádba látogattam, John Murala elmesélte nekem a saját történetét és az általa szorgalmasan gyűjtögetett egyháztörténet zömét. Bemutatta nekem a feleségét, Annapurnát is, aki az általam valaha is hallott egyik legerőteljesebb utolsó napi szent pionír történetet mesélte nekem.
Annapurna 12 éves volt 1991-ben, amikor a bátyjának, Murthynak, két misszionárius az evangéliumot tanította Haidarábádban. Annapurna szülei nem engedélyezték neki, hogy ő is hallgassa a misszionáriusokat vagy eljárjon istentiszteletre. Murthy azonban adott neki egy példányt a Mormon könyvéből, valamint állandóan ellátta egyházi olvasnivalóval. Annapurna hét éven át önállóan tanulmányozta az evangéliumot, és erős bizonyságra tett szert annak igaz voltáról. Arról álmodozott, hogy megkeresztelkedik, missziót szolgál, templomi házasságot köt, ám mindehhez hiányzott a szülei engedélye.
Annapurnának akkor kellett meghoznia az élete egyik nehéz döntését, amikor bemutatták John Muralának. John az 1978-as keresztelője óta mindvégig erős maradt a bizonyságában, és olyan egyháztagot keresett, akivel házasságot köthetne. Egy rövid találkozást követően, amikor is Annapurna megosztotta az evangéliumról meglévő bizonyságát, John biztos volt benne, hogy megtalálta a leendő feleségét. Annapurna tisztában volt vele, hogy ha hozzámegy Johnhoz, akkor megkeresztelkedhet, és egy nap majd egymáshoz pecsételik őket a templomban. Csakhogy Annapurna szülei nagyjából ugyanebben az időben már egy elrendezett házasságot tervezgettek számára.
Annapurna meghozta azt a nehéz döntést, hogy elköltözik otthonról, és hozzámegy Johnhoz. Úgy érezte, ez az egyetlen módja annak, hogy csatlakozhasson az egyházhoz. Mint elmondta, „teljesen összetört a szíve”, amiért elhagyta a szüleit. Ugyanakkor ma is határozottan állítja, hogy „mindenki szabadulásáért…, az utódaimért és a szüleimért és az ő őseikért, az ő templomi munkájuk elvégzéséért, muszáj volt megtennem ezt a lépést”8.
A Dallin H. Oaks elnök által 2012-ben megszervezett Haidarábád India Cövek központja.
John és Annapurna hálás azért, hogy a szülők azóta elfogadták ezt a házasságkötést. A korai pionírokhoz hasonlóan számos indiai egyháztag hozott áldozatot azért, hogy az egyház tagja lehessen. Mindezek ellenére ezek a szentek hittel törekednek előre, mert úttörőkként tekintenek magukra, akik a fátyol mindkét oldalán lévő családtagjaikat összekötő láncot kovácsolnak egybe. Nagy becsben tartom a hitről, áldozatról és bátorságról szóló sok történetet, melyeket az evangélium új határvidékein utat törő egyháztagoktól hallottam. Ma is eszembe jutnak a kézikocsikat húzó, jeges folyókon átkelő pionírok, ám ma már magam elé tudom képzelni az újkori úttörőket is Indiában és szerte a világon.
Végső soron minden pionír útvonalat olyan emberek törtek fel, akik a Szabadító Jézus Krisztus lába nyomát követték. Az Újszövetségben Krisztust „a szabadulásunk úttörőjének” is fordítják (vö. Zsidók 2:10; a görög arkhégosz szó korhű jelentése ’elsőként [a később utána jövők előtt] haladó vezető’). Jézus Krisztus elkészítette számunkra az utat, amelyen visszatérhetünk mennyei otthonunkba. Az igazi úttörők Krisztust követik és odairányítanak minket Őhozzá, aki az utolsó napokban ezt a bámulatos művet és csodát vezeti.