Amikor úgy éreztem, félrevezettek az egyházzal kapcsolatban
Miért távoztam – és miért tértem vissza?
Illusztrálta: Mark Smith
Évekkel ezelőtt követtem egy beszélgetést a közösségi médiában, amelyet két korábbi missziós társam folytatott. Két olyan férfiról van szó, akiket szerettem és tiszteltem.
Az egyházzal és a tanával kapcsolatos kérdéseiket vitatták meg. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy már mindketten elhagyták az egyházat. Ez megdöbbentett és felkavart. Olyan dolgokat is szóba hoztak, amelyekről korábban nem is hallottam. Úgy éreztem, muszáj megtudnom, hogy van-e ezekben bármi igazság. Elkezdtem hát megvizsgálni olyanok érveit, akiknek aggályaik voltak az egyházat illetően.
Pár dolog, amit a következő két év során olvastam, azt eredményezte, hogy mindent megkérdőjeleztem az egyházzal kapcsolatban. Vannak, akik ezt szomorúan élik meg. Gyászolják a hitük elvesztését. Jómagam dühös lettem. Úgy éreztem, hogy az egyház megtévesztett engem. Nem voltam biztos abban, hogy mi a valóságos, vagy hogy kiben bízhatok.
Nehezemre esett eljárni istentiszteletre. Kértem, hogy mentsenek fel az elhívásomból. A kapcsolatom a feleségemmel, Cherivel, és a családommal, feszültté vált. Továbbra is jártam istentiszteletre, de igazából csak a látszat miatt, és hogy megpróbáljam egyben tartani a családomat. Az életem merő zűrzavarrá vált. Nem voltam képes érezni a Lelket, és azt is megkérdőjeleztem, hogy éreztem-e egyáltalán valaha a Szentlelket.
Amikor a legidősebb fiam, Kayson, elindult a missziójába, én borús árnyat vetettem arra, aminek amúgy egy örömteli eseménynek kellett volna lennie. Két év után a családom zöme már tudta, hogy min megyek keresztül. Amikor mindannyian részt vettek Kayson első templomlátogatásán, én nem voltam velük.
Mindeközben nagyon egyedül éreztem magam.
Támogatás körös-körül
Egy nap a testvéreim átjöttek, hogy elbeszélgessenek velem arról, min megyek keresztül. Nem igazán emlékszem arra, amit mondtak, de tudom, hogy szeretetből tették. Ahogy beszélgettünk, elkezdtem ráébredni arra, hogy mi az, ami hiányzik. Ez aztán elő is segítette bennem a változást. Nekem kellett volna elderré rendelnem Kaysont! Nekem kellett volna végigkísérnem a templomon! Nekem kellett volna apai áldást adnom neki az indulása előtt! Nekem kellett volna jelen lennem az életének ezeken a legfontosabb eseményein, nem valaki másnak. Emlékszem, ezt gondoltam magamban: „Mit csinálsz?!”
Röviddel ezután egy jó barátom sugalmazást érzett, hogy bemutasson engem a cövekelnöksége egyik tagjának. Ez a kedves férfi figyelmesen meghallgatta a történetemet, és mintha már tudta volna, hogy mit fogok mondani, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Órákon át beszélgettünk. A történetem, a kérdéseim, az a gondolkodásmód, amellyel szembesültem – mind nagyon hasonló volt ahhoz, amit már másoktól is hallott. Elkezdtem felismerni, hogy számos aggályomra létezik észszerű válasz, illetve hogy sok olyan kérdésem van, amely részemről ugyan őszinte, ám azt mások a hit rombolásának szándékával hintették el.
Vajon azonnal választ kaptam minden kérdésemre és aggályomra? Nem, természetesen nem. A szívem azonban eléggé meglágyult ahhoz, hogy felismerjek egy nagy igazságot: jó, ha vannak kérdések, ám egyes kérdések fontosabbak a többinél.1 Megéri elveszíteni a családomat és az Isten előtt való állapotomat néhány megválaszolatlan kérdésért? Amikor először a legfontosabb kérdésekre összpontosítottam, és a szívemben visszaállítottam Istent az első helyre, elkezdtem olyan válaszokra lelni, amelyek biztosítottak arról, hogy a helyes ösvényre készülök visszalépni.
A cövekelnököm és a püspököm is felkarolt. Nagy segítséget jelentettek számomra és Cheri számára a sötét időszakok során. Soha nem adták fel. Ők, valamint a fátyol mindkét oldalán lévő családtagjaim is közrejátszottak a megsegítésemben. Tudom, hogy Mennyei Atya ismer és szeret minket. Embereket helyez az utunkba, amikor szükségünk van rájuk. Csupán készen kell állnunk elfogadni a segítségüket.
Mi a teendő, ha rólad van szó?
Tudom, hogy vannak mások is, akik talán valami hasonlón mennek keresztül. Talán éppen te vagy az, vagy valaki az ismerőseid közül.
Tudom, hogy a Szabadító arra szóló felhatalmazással hozta létre az egyházát, hogy az megadhassa nekünk a Hozzá való visszatéréshez szükséges szertartásokat és szövetségeket. Sátán túlórában dolgozik azon, hogy minden lehetséges eszközzel hiteltelenné tegye az Úr egyházát. Kérdéseket felvetni és kétségeket támasztani nem nehéz. A csapdáiba pedig bárki bele tud esni. Sokkal könnyebb lehet a mások által adott tájékoztatásra és válaszokra támaszkodni, mint megdolgozni azért, hogy kiderítsük magunk számára az igazságot „tanulmányozás és hit által is” (Tan és szövetségek 88:118; kiemelés hozzáadva). Mégis ez az, amit Isten végső soron megkövetel.
Ha az egyházzal vagy a hiteddel kapcsolatos kérdéseiddel vagy kétségeiddel küszködsz, nem fogsz rálelni az igazságra azáltal, hogy blogokat olvasol vagy olyanok podcastjait hallgatod, akik nem értenek egyet az egyházzal vagy elhagyták azt. Ugyanakkor valószínűleg a felszínes válaszokat sem fogod kielégítőnek találni, és esetleg az arra vonatkozó javaslatok sem nyerik el a tetszésedet, miszerint egyelőre tedd félre a kérdéseidet.
Megtanultam, hogy nem élhetünk állandóan kölcsönvett világosságon, hanem Istenhez kell fordulnunk, aki minden világosság és igazság forrása (lásd Tan és szövetségek 93:26). Muszáj a saját elménkben tanulmányoznunk a dolgokat, ám Istent is meg kell kérdeznünk arról, hogy jól gondolunk-e valamit (lásd Tan és szövetségek 9:8). Muszáj saját magunk számára megtudni dolgokat, ahogy Joseph Smith is tette (lásd Joseph Smith története 1:20), és türelmesnek lennünk a keresésben (lásd Alma 32:41). Azonban a hit általi tanulás azt jelenti, hogy az életvitelünkön keresztül kell bizonyítékot szereznünk az igazságra (lásd János 7:17; 1 Thessalonikabeliek 5:21).
Amikor az egyház iránt ellenséges dolgokat tanulmányoztam, úgy éreztem, hogy szó szerint a sötétség ködében vagyok (lásd 1 Nefi 8:23–24; 12:17). Amikor megragadtam Isten szavát, és megtettem az első lépést Feléje, Neki nem is kellett ennél több ahhoz, hogy elküldje az Ő Lelkét, hogy megérintse a szívemet.
A remény elegendő?
Néhány héttel azután, hogy Kayson elutazott a missziójába, meglátogatott a cövekelnököm. Elmeséltem, hogy mi minden történt az azóta eltelt hetekben, amióta a testvéreim beszéltek velem. Elmondtam, hogy szeretnék egy új templomi ajánlást kapni. Megkérdezte, hogy képes lennék-e megfelelően megválaszolni az ajánlási kérdéseket. „Cövekelnök! Egyelőre nem hiszem, hogy azt tudnám mondani, hogy tudom, hogy az egyház igaz. De teljes szívemből remélem, hogy az – vallottam be. – És ennek a reménynek megfelelően fogom élni az életemet. Ez így elegendő?”
Egy pillanatra elgondolkodott, majd ezt mondta: „Travis, ennyi mindig elegendő lesz.”
Van pár dolog, aminek a megértésére még mindig várok, más dolgok viszont nagyon is világossá váltak számomra. Tudom, hogy Mennyei Atya szeret engem. Tudom, hogy időnként esetleg tévelygünk és küszködünk. Ám azt is tudom, hogy Krisztus, az Ő engesztelése és az abból fakadó remény által lehetséges visszatérnünk arra az ösvényre, amely visszavezet Őhozzá.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.