Az azonos neműekhez vonzódom – vajon visszafogadnak az egyháztagok?
Illusztráció a Getty Images jóvoltából
2013. július 27-én, az Alzheimer-kórral vívott hosszú küzdelem után elhunyt az élettársam, akivel 25 éven át éltünk együtt. Jay Eldredge világhírű szívgyógyász volt. Fiatalon mindketten szolgáltunk missziót Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában, ám később az azonos nemhez való vonzódásunk miatt elhatárolódtunk az egyháztól.
Bár Jay halála nem volt váratlan, mégis teljesen lesújtott. Összetört a szívem, elveszettnek és magányosnak éreztem magam.
Ahogy hazafelé vezettem a temetés megszervezése után, egyszer csak olyan erősen árasztott el a Lélek hatása, hogy le kellett húzódnom az út szélére. Tudtam, hogy az Úr szól hozzám és hív engem vissza magához, de ellenálltam. „Nem látod, hogy szenvedek? – mondtam hangosan. – Most nincs hozzá erőm, hogy visszamenjek az egyházba.”
Azonban minél jobban tiltakoztam, annál jobban vonzott magához a Lélek, és hívott, hogy térjek vissza az egyházba.
El fognak fogadni?
Nagyon komolyan tartottam attól, hogy visszatérjek az egyházba. Akkor már 25 éve nem jártam úrvacsorai gyűlésen. El fognak egyáltalán fogadni engem? Én el fogom fogadni őket? Mit fog mondani a püspök? Szorongtam és nyugtalankodtam, és továbbra is nyomasztott a gyász.
Azonban az evangéliumról való bizonyságom az évek során egyszer sem ingott meg. Jay is és én is szerettük az egyházat és annak vezérlő elveit: a jószívűséget, az irgalmat és a megbocsátást. Tudtam, hogy Krisztus a Szabadítóm, és hogy az Ő egyháza Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. Ezt azóta tudtam, hogy 14 évesen megtértem és megkeresztelkedtem. Eszem ágában sem volt hirtelen megtagadni ezt.
Miután végül összeszedtem a kellő bátorságot, felhívtam a New Jersey államban lévő Linwood Egyházközséget, hogy megtudjam, hánykor szokott kezdődni az úrvacsorai gyűlés.
Ahogy közeledett a vasárnap, az ellenség számos akadályt gördített az utamba, amelyek könnyen eltéríthettek volna a részvételtől. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a Szentlélek kitartó volt!
Idegesen léptem be az épületbe, de az úrvacsorai gyűlésen felcsendülő nyitóhimnusz megerősített abban, hogy újból hazatértem. A Fel, szentek, fel! című himnusz (Himnuszok, 19. sz.) olyan erőteljesen hívta meg a Lelket, hogy könnyek csordultak végig az arcomon. Azonnal megértettem, hogy Mennyei Atya tud rólam és arról a mély szomorúságról, amelyet érzek.
Ez a himnusz az egyház afféle nem hivatalos hitvallásává vált, ám emellett a saját hitvallásommá is.
„Jöjjetek! – hívogat a himnusz angol szövege. – Tűnjön bár nehéznek az utatok, irgalom napja vár rátok.”
Az utam tényleg nehéz volt. Ám az irgalom valóban ott várt rám, ahogy meg lett ígérve.
Darren Bird püspök, ahogy az egyházközség többi tagja is, csodás és szívélyes volt. Elfogadtak fivérükként Krisztusban.
Krisztus által megbékélni Istennel
Azonban a Fel, szentek, fel! szövege mélyebb értelmet is nyert számomra, mert azt éreztem, hogy általa Mennyei Atya a követendő utat mutatja nekem.
Megtaláljuk a helyet, melyet Isten nekünk készített,
A messzi nyugaton,
Hol többé már senki nem bánt vagy fenyeget;
Ott a szentek áldottak lesznek.
Nyugatra mentem és vettem egy házat az arizonai Fountain Hillsben, ahol aztán megismertem Jerry Olson püspököt. Kértem, hogy találkozzunk, és amikor kezet fogtunk, a Lélektől azt a benyomást kaptam, hogy ez az ember fog segíteni nekem, hogy ismét teljesen tevékennyé váljak az egyházban.
Ahogy elkezdtem találkozgatni a püspökkel, és ráléptem a Mennyei Atyával való megbékélésnek erre az útjára, számos lelki csodának váltam tanújává. Őszinte voltam a püspökkel, ő pedig hálás volt ezért. Elmondta, hogy ez segített neki jobban megérteni, hogy honnan indultam és hol tartok az Istennel való kapcsolatomban. Szeretetteljesen elárulta azt is, hogy ez az első alkalom, amikor olyasvalakinek nyújthat szolgálattételt, aki azonos neműek iránti vonzalmat érez, ezért türelmet és elnézést kért tőlem, ha ennek során valami olyat mondana vagy tenne, amivel megbánthat.
Megköszöntem az őszinteségét, és így feleltem: „Hát, ez nekem is az első alkalom. Együtt fogunk tanulni.”
Így kezdődött hát egy csodás utazás és barátság.
Hamarosan készen állt a cselekvési tervem arra, hogy miként váljak ismét egyháztaggá. Hálás szívvel fogadtam a szeretetteljes és imádságos tanácsokat, és belevágtam.
Illusztrálta: Jenna Palacios
Vigasz a templomban
Később – e tanácsokat követve és keményen dolgozva azon, hogy közelebb kerüljek Krisztushoz – sor került a papsági hivatalom és a templomi áldásaim visszaállítására, és elfogadtam egy szolgálatra szóló elhívást az elderek kvórumában. Amikor a szent templomban Mennyei Atyával tanácskoztam, Ő megmutatta nekem, hogy milyen nagyon szereti minden gyermekét. Vigaszt éreztem és egy mélységes vágyat arra, hogy a kedvében járjak.
Hónapokkal később elhívtak egy új püspököt, akivel szintén szeretetteljes barátságot alakítottam ki. Larry Redford tisztában volt a helyzetemmel, és értékelte az elderek kvórumában végzett szolgálatomat, melyről azt mondta, hogy nemcsak a kvórum, hanem – ami ennél is fontosabb – Isten iránti szeretettel és odaadással szolgáltam. A kedves szavai és a bátorítása segített azt érezni, hogy az Úr és a szenttársaim egyaránt elégedettek a szolgálatommal.
Jelenleg egyházközségi írnokként szolgálok hithűen.
Megismerni önmagamat
Azonos nemhez való vonzódással az egyház tevékeny tagjának lenni gyakran nem könnyű. Amikor azonban minden hitemet és bizalmamat Istenbe helyezem, érzem, ahogy megerősít engem. Bizonyára lesznek bírálók, akik azt mondják majd, hogy nem vagyok hű önmagamhoz, vagy hogy cserben hagyom az LMBT+-közösséget.
Megértem a bosszankodásukat, és nyilván nem rendelkezem minden válasszal. Csakis a saját tapasztalatomról tudok beszélni. Ez a tapasztalat pedig megtanította nekem a következőt: Mennyei Atya fia, Isten gyermeke vagyok. Ez az egyetlen címke, amely számít nekem. Ebből következően igyekszem nem hagyni, hogy a világ címkéi határozzanak meg engem. Attól félek, hogy ez korlátozná a bennem rejlő lehetőségeket és az örökkévaló fejlődésemet.
Sátán nagyon okos. Tudja, hogy ha felcímkéz minket, azzal közösségként és egyházként is meg tud osztani bennünket.
Ebből a szemszögből tekintve, az általam hozott döntések alapja nem az azonos nemhez való vonzódásom, hanem az, hogy miként legyek Krisztus igaz tanítványa az azonos nemhez való vonzódás mellett is. Ahogy Nefi mondta:
„Ó Uram, tebenned bíztam, és tebenned bízom mindörökre. Nem test karjába helyezem bizalmamat.
[T]udom, hogy Isten készségesen ad annak, aki kér. Igen, Istenem ad nekem, ha nem helytelenül kérem; tehát hozzád emelem fel hangom; igen, tehozzád fohászkodom, Istenem, igazlelkűségem kősziklája. Íme, hangom örökre hozzád emelkedik; én kősziklám és örökkévaló Istenem” (2 Nefi 4:34–35).
Szenttársaim szeretete
A visszatérésem során mindvégig éreztem a vezetőim és a szenttársaim szeretetteljes társaságát, beleértve a tevékeny vagy kevésbé tevékeny LMBT+ egyháztagokét is. Olyan helyre leltem, ahol ki tudtam bontakozni. Megtaláltam köztük azokat a krisztusi tulajdonságokat, amelyeket mindig is a vallásom részének tartottam: az irgalmat, az együttérzést, a megértést és mindenekfelett a szeretetet.
Miközben a Szabadítómmal ezen az ösvényen küzdöttem magam előre, megnyugvást és békességet éreztem, amikor Hozzá fordultam, mert tudtam, hogy nem járok egyedül. Mellettem volt több püspök is. A kvórumom tagjai. Az egyházközségben lévő nővérek. Még egy fiatal férfi is volt, aki megkérdezte, hogy lennék-e én az, aki elrendeli őt papnak. A kedves felkérése mélyen megérintett. Olyan embert látott bennem, aki viseli Isten papságát, és aki képes ezt a papságot mások szolgálatában gyakorolni.
Ezek az alkalmak a szenttársaimmal közös szolgálatra és hódolatra felemeltek engem és segítettek – azzal a sok áldással együtt, melyeket az Úrtól kaptam – megtapasztalni azt a szeretetet, megértést és elfogadást, melyre szükségem volt.
A Szabadító ezt mondta: „Nem hagylak titeket gyámolítatlanul; eljövök ti hozzátok” (vö. János 14:18). Ezek igaz szavak. Gyámolításra volt szükségem, Ő pedig eljött és olyan bőségesen részesített benne, ahogy azt el sem tudtam képzelni.