A kicsi kenyeres kézikocsi
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Vermontban él.
„…amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17).
Somi kinyitotta a szemét és ásított. Valami finom illatot érzett.
Mmm! Apa kenyeret süt! – gondolta Somi.
Apa minden szombaton sütött kenyeret a családnak. Somi szerette nézni, ahogy Apa kiveszi a sütőből a ropogós, barnás cipókat. Az első szeletet mindig ő kapta.
Csakhogy ma nincs is szombat – jutott eszébe. – Akkor Apa miért süt?
Somi kikászálódott az ágyból és kiment a konyhába. Megkérdezte Apát, hogy mit csinál.
„Emlékszel, mit kért tőlünk a püspök?” – kérdezte Apa.
Somi bólintott. „Azt kérte, hogy segítsünk az embereknek. És én segítettem is Márta néninek felvinni a csomagját az emeletre. Emlékszel?”
„Ügyes voltál – mondta Apa. – Imádkoztam arról, hogy én mivel tudnék segíteni. Az jutott eszembe, hogy kenyeret sütök másoknak.”
Somi bekukucskált a sütő ablakán. Megszámolta a cipókat.
„Egy… kettő… három… négy. Kinek fogjuk odaadni a kenyeret?”
„Látod, ebben szükségem lesz a segítségedre – mondta Apa. – Az egyik cipó Márta nénié lesz. Kettő a Molnár családé. Kinek adjuk a negyedik cipót?”
Somi elgondolkodott ezen.
„Esetleg Laci bácsinak?” – kérdezte Somi. Laci bácsi is abban a házban lakott, ahol ők. Nem nagyon mozdult ki a lakásából. Leginkább csak az ablakból nézte az embereket.
„Ez kiváló ötlet!” – mondta Apa.
Amikor kisültek a kenyerek, Somi segített Apának becsomagolni őket. Aztán fogta a kézikocsiját. Belerakta a cipókat.
„A kenyeres kézikocsi indulásra kész!” – jelentette ki Somi.
Apa segített Sominak húzni a kézikocsit. Somi szívét kellemes érzés töltötte el: olyan melegséget érzett, mintha csak a kenyerekből áradna, amelyeket szét fognak osztani.