Erő a továbblépéshez
Érdemtelennek és nagyon dühösnek éreztem magam. Miként tudnék továbblépni?
Amikor a férjem és én elveszítettük az első kisbabánkat, az orvosok az mondták nekünk, hogy soha többé nem vállalhatok gyermeket. Össze voltam törve. Gyászoltam és válaszokat kerestem. A férjem szintén gyászolt. Imádkoztunk és tudtuk, mennyire fontos, hogy örökkévaló család legyünk. Végül egymáshoz pecsételtek minket a Kaliforniai Los Angeles templomban.
Még mindig próbáltam megérteni, hogy miért ért ez a veszteség, amikor eszembe jutott a pátriárkai áldásom. Elkezdtem olvasni az áldásomat, és egy olyan részre bukkantam, amelyről teljesen megfeledkeztem. Az állt benne, hogy megáldatok fiakkal és leányokkal. Úgy véltem, hogy biztosan nem stimmel valami azzal, amit az orvosok mondtak nekem. Elmentem az orvoshoz, aki újra tájékoztatott, hogy nem lehet gyermekem.
Körülbelül öt évvel azután, hogy elveszítettük az első kisbabánkat, úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a mesterséges megtermékenyítéssel. Az első időponton pozitív lett a terhességi teszt. Nem akartam elhinni. Még több tesztet futtattak le és megerősítették, hogy már várandós vagyok. Kilenc hónappal később érkezett meg a kislányunk a családunkba. Most négy fantasztikus gyermek anyukája vagyok.
Néhány éve újabb kihívás ért, amikor elváltunk a férjemmel. Nagy megrázkódtatás volt számomra. Nem tudtam, miként reagáljak. Abban a hitben éltem, hogy tökéletes kis családom van. Akkoriban fogászati képzésre jártam. Otthagytam az iskolát, hogy a gyermekeimre koncentráljak. Úgy érzem, hogy ezt volt a legjobb döntés. Egyáltalán nem bántam meg. Viszont nagyon sok harag gyűlt fel bennem. Hogy tud valaki csak úgy otthagyni egy házasságot és négy fantasztikus gyermeket?
Zokogtam és pánikolni kezdtem, miközben azon tűnődtem, vajon egymáshoz vagyunk-e még pecsételve. Beszéltem a püspökömmel, aki elmondta, hogy Mennyei Atya megígérte, miszerint az egész örökkévalóságra egymáshoz pecsételtettünk, azonban az önrendelkezésünk határozza majd meg, hogy örökre együtt leszünk-e. Nagy megkönnyebbülést adott a tudat, hogy a gyermekeim még mindig hozzám vannak pecsételve.
Azonban még mindig dühös voltam, és érdemtelennek éreztem magam arra, hogy belépjek a templomba. Hogy mehetsz el a templomba ennyi haraggal? Azért sem akartam a templomba menni, mert elvált vagyok. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg, mert még mindig házasnak kellene lennem.
Újra beszéltem a püspökömmel, és ő rávilágított, miszerint Sátán nem akarja, hogy visszamenjek a templomba. Azt akarja, hogy nyomorúságos legyek és hogy érdemtelennek érezzem magam. Bámulatos volt, amikor újra beléptem a templomba. A templomlátogatástól jobban érzem magam és erősebbnek is. Nagyon sok erőt ad a tudat, hogy Mennyei Atya segít anyának lennem; hogy nem vagyok egyedül; valamint hogy Ő sem engem, sem a családomat nem fogja soha magára hagyni. Most mindent megteszek azért, hogy a templomi ajánlásom mindig érvényes legyen.
„Tudom, hogy minden egyes nap előre kell haladnom és közelebb kerülnöm Mennyei Atyához. Ez a módja annak, hogy örökké együtt legyek a gyermekeimmel.”
Bár az apjuk nincs a képben, mindig elmondom a gyermekeimnek, hogy rám számíthatnak. Eljárunk istentiszteletre, tanulmányozzuk a szentírásokat, és imádkozunk. Tisztában vagyunk vele, mennyire fontos a család, és hogy meg kell bocsátanunk egymásnak, valamint támogatnunk és lelkesítenünk kell egymást.
Kérdezték már tőlem, hogy ha minden napom egy órával hosszabb lenne, mivel tölteném. Alvással? Evéssel? Mit csinálnék? 15 perc minőségi időt töltenék mindegyik gyermekemmel.
Annyira szeretem a gyermekeimet, hogy az apjukkal való kapcsolatot kísérő hatalmas szívfájdalom ellenére úgy érzem, megérte világra hoznom őket. Ennyire sokat jelentenek nekem.
Az, hogy mindent megteszünk azért, hogy a hitünk erős legyen, családként előrehajt minket. Ha megtesszük a részünket, az Úr beteljesíti az áldásait és ígéreteit. Én e szerint élek és nagyon áldott vagyok!
Fényképezte: Christina Smith