Mi lett volna, ha mégsem megyek?
Ez az élmény megszilárdította az elmémben és a lelkemben, hogy miért kellett aznap este ott lennem.
Majdnem lebeszéltem magam arról, hogy elmenjek akkor este. Tudtam, hogy egy megemlékezéssel töltött este segíthet megbirkóznom édesanyám elvesztésével, azonban azzal is tisztában voltam, hogy az este megríkat majd, mert még mindig gyászoltam a távozását.
Ahogy egyre közeledett a megemlékezés ideje, azt vettem észre, hogy a korábbi tétovázásom ellenére készülődni kezdtem. Úgy döntöttem, hogy jót fog tenni nekem, ha ott leszek.
A megemlékezést, amelyet számos nemrégiben elhunyt személy tiszteletére rendeztek, az a temetkezési vállalat szervezte, mely édesanyám temetését is intézte. A temetkezési vállalat igazgatóján és az ő családján kívül senkit nem ismertem a teremben. Az este során mindegyik elhunyt személy nevét felolvasták, és a család egy képviselője meggyújtott egy mécsest az adott személy emlékére.
A megemlékezés végén felálltam és elindultam a frissítők felé. Már mindenki távozott, aki mögöttem ült, kivéve egy oxigénmaszkos törékeny hölgyet, aki a járókerete mellett ült. Átéreztem a bánatát és a fájdalmát. Továbbá az az érzésem támadt, hogy meg kell őt ölelnem.
Fogalmam sem volt, hogy mit gondolna, ha egy idegen átölelné, de követtem ezt az egyszerű késztetést. Kitárt karokkal indultam el felé. Mindkét karját felém nyújtotta, és magához húzott. Megpuszilt és azt mondta: „Köszönöm, hogy tudtad, hogy egy ölelésre van szükségem. Egy angyal vagy!” Ezután váltottunk még pár szót.
Ez az élmény megszilárdította az elmémben és a lelkemben, hogy miért kellett aznap este ott lennem. Megölelte volna más ezt a hölgyet aznap este, ha én nem mentem volna el? Ezt már sosem tudom meg, azt azonban tudom, hogy késztetést éreztem a megölelésére, és mert megtettem, mindketten gazdagon megáldattunk.