Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
A változásokhoz való alkalmazkodás a misszióm után
Talán nem tökéletes az élet a misszió után, mégis örömre és célra lelhetünk, amikor továbbra is Jézus Krisztus tanítványaiként élünk.
Imádtam a missziómat Kolumbiában! Életem eddigi legjobb része volt. Imádtam az embereket, akikkel találkoztam és akiket tanítottam. Szerettem a társaimat is, és sokat tanultam tőlük. Mindennap eszembe jut a misszióm.
Miután befejeztem a képzésemet a misszionáriusképző központban, azt gondoltam, készen állok a missziómra, de még nagyon sokat kellett tanulnom a missziós terepen is. Ugyanez történt a misszióm befejezése után is – azt gondoltam, már mindent megtanultam, amit az életről tudnom kell. Úgy gondoltam, készen állok mindenre, amit majd rám zúdít. Azt hittem, minden tökéletesen alakul majd.
De ahogy talán sejted is, nem így történt.
Még a misszión voltam, amikor Cecilia nagynénémet megműtötték, majd rosszabbul lett és meghalt. Miután a szüleim imádkoztak, úgy döntöttek, nem közlik velem a halálhírét, csak a hazatérésem után. Keményen mellbe vágott, amikor megtudtam, hogy elhunyt. Mindig is ő volt a kedvenc nagynéném, és összetört a szívem, amiért nem voltam otthon, hogy elbúcsúzzak tőle.
De nem csak ez változott, amíg távol voltam. Reméltem, hogy az én szolgálatom ideje alatt az öcsém is misszióba megy majd, de meggondolta magát. Ez nehéz volt a szüleimnek, és nekem se volt könnyű.
A barátaimmal is megváltoztak a dolgok a misszióm előtti időkhöz képest. Mindig is szokásom volt meghívni a nem egyháztag barátaimat istentiszteletre, de amikor hazatértem és újra elkezdtem meghívni őket, teljesen másképp viselkedtek. Nem akartak semmiféle kapcsolatot az egyházzal. Nem igazán tudtam, hogy mi változott, de továbbra is imádkoztam értük és lelki üzeneteket osztottam meg velük. Igazán egyedül éreztem magam, mintha nem is lennének barátaim.
Olyan sok minden változott a távollétem alatt, és a hazatérésem után nehéz volt hozzászokni az új helyzetekhez.
A szolgálat fontossága
A misszióm alatt, amikor csak elcsüggedtem vagy úgy gondoltam, nem tudom folytatni, mindig segítségért imádkoztam. Tudtam, hogy számíthatok Mennyei Atyára, hogy ez alkalommal is segíteni fog megszoknom ezt az új átmenetet az életben.
Az a benyomásom támadt, hogy szolgálnom kellene. A szolgálat mindig segített azt éreznem, hogy van valami célom. Felkerestem a püspökömet, és elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék szolgálni. Elhívott a Fiatal Nők titkárává.
Néhány hónappal később azt mondtam Mennyei Atyának, hogy szeretnék fejlődni és többet tanulni az életben, és a segítségét kértem. Másnap elhívtak második tanácsosnak a cöveki Elemi elnökségében.
A fiatal nők, illetve az elemis gyermekek szolgálata sokat segített abban, hogy alkalmazkodni tudjak a misszióm utáni élethez. Ahelyett, hogy a saját gondjaimra összpontosítottam volna, arra tudtam figyelni, hogy segítsek nekik a Szabadító felé fordulni. A szolgálatra törekedve idővel egyre könnyebb lett az alkalmazkodás.
Amiért kiállok
Még valami segített a misszió utáni élethez alkalmazkodnom: a bizonyságom megosztása, amikor csak lehetőségem adódott rá. Néha még az egyetemi óráimon tartott előadások során is alkalmam volt megosztani a hitelveimet.
Amikor a filozófiaprofesszorom azt a feladatot adta, hogy készítsek egy előadást az igazságosságról és a szabadságról, lejátszottam egy egyházi rövidfilmet, amelynek az a címe, hogy Be Still, My Soul [Lelkem, nyugodj!]. Egy nőről szól, akit kábítószerrel való visszaélés miatt letartóztatnak. A börtönben hiányoznak neki a gyermekei. Az elvonókúra után új emberként tér haza.
Az előadást a bizonyságommal zártam. Elmondtam, hogy mindannyiunknak megvan az Istentől kapott önrendelkezése, de Ő parancsolatokat adott nekünk, hogy segítsen megértenünk, miként ne okozzunk kárt magunknak vagy másoknak. Bizonyságot tettem arról is, hogy Ő él.
A professzoromnak és a csoporttársaimnak nem volt semmi ellenvetése a mondanivalóm ellen, a bizonyságom pedig elgondolkodtatta őket. Megtanultam, hogy soha nem tudhatod, mikor van valakinek szüksége a meglátásaidra, hogy elhiggye: Isten és Jézus Krisztus valóban léteznek.
Összességében az segített a misszióm utáni élethez alkalmazkodnom, hogy továbbra is közeledtem Krisztushoz, és segítettem másoknak is Őhozzá jönni. Már nem vagyok teljes idejű misszionárius, de még mindig tudok imádkozni, szolgálni, és bizonyságot tenni Jézus Krisztus evangéliumának igaz voltáról. Még mindig tudok segíteni másoknak, és tudom azt tenni, amit a missziómon – csak egy kicsit másképp.
Nehéz lehet a misszió utáni élethez alkalmazkodni, mégis örömre és célra lelhetünk, amikor emlékezetben tartjuk, amit misszionáriusként tanultunk, és továbbra is Jézus Krisztus tanítványaiként élünk. Mennyei Atya segíteni fog sikerrel járnunk, amikor igyekszünk Őt követni.