Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
A templomi alsóruháról való bizonyságom meglelése
Első alkalommal magamra ölteni az alsóruhát olyan volt, mint megtalálni egy befejezni próbált kirakós hiányzó darabját.
Illusztrálta: David Green
Másfél évvel azelőtt, hogy elmentem volna a Washington DC templomba, hogy részesüljek a saját felruházásomban, még nem is hallottam a Mormon könyvéről vagy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházáról. Amikor azonban találkoztam a misszionáriusokkal és elkezdtem tanulni az egyházról, akaratlanul is éreztem, hogy az evangélium igaz.
A középiskola utolsó félévébe lépve keresztelkedtem meg, amikor már a Georgetowni Egyetemre készültem. Nem sokkal a keresztelkedésem után az otthoni egyházközségem néhány tagja – sőt, még a területen szolgáló misszionáriusok is – érdeklődtek, hogy gondoltam-e már a missziós szolgálatra. Mindig nyomatékos nemmel válaszoltam. Hogyan taníthatnék az embereknek egy olyan vallásról és életvitelről, amelyet magam is éppen akkor kezdtem elsajátítani?
Néhány héttel azelőtt, hogy Georgetownba költöztem volna, megkaptam a pátriárkai áldásomat, és ez az élmény bőséges rálátást adott a jövőmre. Mielőtt csatlakoztam volna az egyházhoz, úgy éreztem, hogy az életem mindig a tervek szerint alakult, de hirtelen ez a minta drámaian felbomlott. A pátriárkai áldásom tartalma nem tükrözte azt, ahogyan mindig is elképzeltem az életemet. Az egyik legsürgetőbb igazság, amellyel onnan távoztam, az a tagadhatatlan tanács volt, hogy szolgáljak missziót.
Hamarosan azon kaptam magam, hogy ha vonakodva is, de a missziós papírjaim kitöltését fontolgatom.
Megértettem, hogy az egyháztagok gyakran részesültek a templomi felruházásukban a missziójuk előtt, így hát elkezdtem felkészülni a templomba való belépésre. Tudtam, hogy az életemben bekövetkező egyik változás a templomi alsóruha viselésével kapcsolatban vállalt kötelezettségem lesz. Nem sokat gondolkodtam az alsóruhákon, mielőtt elkezdtem volna felkészülni a templomra, így nem volt semmilyen előre rögzült elképzelésem az alsóruhák viseléséről.
Miután egyetemre mentem, az ottani püspököm segített tovább, és minden héten jártam felsőfokú hitoktatásra. A felsőfokú hitoktatóm annyira kedves volt, hogy több héten keresztül személyre szabott templomi felkészítő oktatást tartott nekem egészen a felruházásom napjáig. Gyengéd irgalom volt ez, tekintettel arra, hogy távol voltam az otthoni egyházközségemtől, és nem volt egyetlen családtagom sem az egyházban, aki kalauzolhatott volna engem. Végül megkaptam a missziós elhívásomat Paraguayba, és készen álltam, hogy első alkalommal belépjek a templomba.
A templomban
Belépni a templomba olyan érzés volt, mintha hazatértem volna. Még első alkalommal magamra ölteni az alsóruhát is olyan volt, mint megtalálni egy megoldani próbált kirakós hiányzó darabját. Megértettem, hogy az alsóruha viselésére kötött szövetségem fontos lépés a lelki fejlődésemben, és bár ez a döntés szent és személyes, mégis boldogan hoztam meg, mert tudtam, hogy Isten leányaként az isteniségről megszerzendő tudásom felülmúl mindent, amit a világ adhat nekem.
Miután megkaptam a felruházásomat, a legnagyobb változás nem az alsóruhák viselésének az érzése volt, hanem az, amilyen ruhákat ezután be kellett szereznem. Sok olyan ruhadarabot kihajítottam a szekrényemből, amelyek nem takarták az alsóruháimat.
De ezeket a változtatásokat helyesnek éreztem az életemben. Mivel időt szántam a templomra való felkészülésre, a ruhatáram átalakítása boldog, könnyű élmény volt. Miközben pedig igyekeztem többet megtudni, elmélyítettem a bizonyságomat arról, hogy a templomi alsóruha viselése iránti kötelezettségvállalásom többet jelent a ruhatáramban végzett változtatásnál – ez a Szabadítóm, Jézus Krisztus iránti odaadásom és az Ő követésére irányuló döntésem jelképe. Egyúttal ajándék is – kézzelfogható emlékeztetője a templomi szövetségeimnek, valamint a Szabadító engesztelő áldozatán keresztül számomra elérhető hatalomnak, védelemnek és áldásoknak.
Egyetlen dolgot vártam, amikor beléptem a templomba a felruházásom napján: hogy érezzem Isten irántam való szeretetét. Ezt a templomban minden korábbinál bőségesebben éreztem, és eltökéltem, hogy megtartom a szövetségeimet és viselni fogom az alsóruhámat, mert soha nem akarom, hogy ez az érzés elmúljon.
A szövetségeim megtartására való törekvés
Életem legmagányosabb és legingoványosabb időszakaiban az egyszerű, sziklaszilárd evangéliumi tantételekről való bizonyságom arra késztetett, hogy mindig és tudatosan viseljem az alsóruhámat, miközben igyekszem megtartani a templomban kötött szövetségeimet.
Nagyon megnyugtatóak számomra Russell M. Nelson elnök e szavai:
„[A]mikor bármilyen felbolydulás következik be az életetekben, a legbiztonságosabb hely, ahol lehettek lelkileg, az a templomi szövetségeitek keretein belüli életvitel lesz.
Higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy amikor a lelki alapotokat szilárdan Jézus Krisztusra építitek, akkor nem kell félnetek. Amikor hűek vagytok a templomban kötött szövetségeitekhez, akkor az Ő hatalma megerősít benneteket. Majd pedig, amikor bekövetkeznek a lelki földrengések, képesek lesztek szilárdan állni, mert a lelki alapotok erős és mozdíthatatlan.”1
Az egyházhoz való csatlakozásom óta nem lett könnyebb az életem. Sőt, életem legnagyobb próbatételekkel járó időszakai a keresztelkedésem után következtek. Tudom azonban, hogy a visszaállított evangéliumról való tudásom, valamint a templomban általam kötött szövetségekből származó erő elviselhetővé tette ezeket a kihívásokat, és mindez gyökeresen másképp alakult volna a Jézus Krisztusba vetett hitem nélkül.
Emberpróbáló tudatosan Krisztus tanítványaként élni, amikor úgy tűnik, hogy a világ ellentmond azoknak a mércéknek, amelyekhez igyekszem tartani magamat. Amint azonban azt Nelson elnök kijelentette, számomra a legjobb menedék az, ha a templomi szövetségeimen belül élek, beleértve az alsóruháim viselését is úgy, ahogy azt megígértem. És miközben továbbra is így teszek, és a szövetség ösvényén maradok, tudom, hogy örömöt fogok megtapasztalni.