Válaszd az Urat és az Ő prófétáját!

Írta: Jeffrey R. Holland elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

A prófétákat semmi nem foglalkoztatja jobban annál, mint hogy Isten gyermekeit a Szabadító Jézus Krisztushoz vezessék.

Russell M. Nelson arcképe, háttérben az Atyát és a Fiút ábrázoló festettüveg-kép

Van egy sarkalatos pillanat az Ószövetségben, amely – az abban a feljegyzésben szereplő sok más pillanathoz hasonlóan – mindig is elgondolkodtatott. Ez a pillanat akkor következett be, amikor már nem a páratlan Mózes, és nem is odaadó ifjú utódja, Józsué volt a vezető.

A mindenfelé zajló csodák, valamint az atyáik földjeinek visszaszerzésére irányuló erőfeszítésük során megnyilvánuló isteni közbeavatkozás ellenére Izráel gyermekei ekkor azért részesültek feddésben, amiért befogadták az e földeken élőkre jellemző pogány szokásokat.

„És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak.

És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, a ki kihozta őket Égyiptom földéből, és más istenek után jártak, a pogány népek istenei közül, a kik körülöttük voltak, és azok előtt hajtották meg magukat, és haragra ingerelték az Urat” (Bírák 2:11–12).

Jehova még haragjában is könyörületességet tanúsított azáltal, hogy „támasztott… bírákat, a kik megszabadíták őket szorongatóiknak kezéből” (Bírák 2:16). E bírák közül Sámuel volt a legnagyobb. Az Úr még kisgyermekként hívta el, és olyan sikeresen nőtt fel a bírói feladathoz, hogy egész Izráel támogatta őt, amikor „az Úr prófétájául rendeltetett” (1 Sámuel 3:20).

Izráel ismét Isten kegyeiben volt – vagy legalábbis úgy tűnt –, visszatérve és újra támogatva azt a teljes mértékben prófétai vezetést, amelyet annak előtte Józsué halála óta nem ismertek és nem is kívántak. És mily nagy hatással volt a jó sorsukra ez a prófétai vezetéshez való visszatérés!

Sámuel prófétai-bírói vezetése idején Jehova „mennydörge nagy hangon” (1 Sámuel 7:10), lesújtva Izráel ellenségeire. Mindaddig, amíg a történelem folyamán Izráel megszívlelte Jehova tanácsait, melyet az Ő prófétái által kapott, diadal és gyarapodás következett.

Idővel azonban – és ezt a részt elképesztőnek találom – Izráel belefáradt Sámuel bíráskodásába. Elavultnak és elmaradottnak tartották őt és a vezetését. Izráel vénei közölték is vele, hogy „megvénhedtél” (1 Sámuel 8:5). Mi több, a bíró hivataláról nemkülönben gondolkodtak, lett légyen az egyúttal akár próféta is. Ideje volt elvetni az avíttas egyházi dolgokat, és a világ divatosabb módszereit alkalmazni. Eljött a királyok kora.

Így kiáltottak fel: „most azért válaszsz nékünk királyt, a ki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás” (1 Sámuel 8:5). Aminek az a tanulsága, hogy óvatosnak kell lennünk, mit kívánunk, mert jó eséllyel meg fogjuk kapni. Amikor Sámuel erről a kérésről imádkozott, Jehova ezt mondta neki: „nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök” (1 Sámuel 8:7).

Természetesen, amint azt fentebb említettem, nem ez volt az első alkalom, hogy Izráel megvetést tanúsított Jehova és az Ő prófétái iránt.

„Mindama cselekedetek szerint, a melyeket véghez vittek attól a naptól kezdve, a melyen kihoztam őket Égyiptomból, egészen a mai napig (hogy elhagytak engem, és idegen isteneknek szolgáltak): veled is a szerint cselekesznek” (1 Sámuel 8:8) – mondta az Úr Sámuelnek. Aztán az igazságosság nyílt megnyilvánulásaként az Úr azt mondta neki, hogy hallgasson a szavukra (lásd 1 Sámuel 8:9), de figyelmeztesse a népet a hamislelkű királyok útjaira.

Sámuel engedelmeskedett. Megjövendölte a hatalommal való visszaélést, valamint a családokat és a javakat érő fenyegetést. Miközben tudatta Izráellel, hogy teljesült a kívánságuk, jövendölésben így figyelmeztetett:

„És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket.

A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! hanem király legyen felettünk.

És mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harczainkat” (1 Sámuel 8:18–20).

A fájdalmas irónia ebben az, hogy már addig is volt egy királyuk, aki előttük ment és megharcolta a csatáikat. Ez volt Jehova, mindenek Királya, de többé nem akarták, hogy Jehova uralkodjon felettük. Többé nem akarták, hogy megharcolja a csatáikat. És amint azt oly sok történelemórán megtanulhattuk, a fájdalmas következmények itt is akkor jöttek, amikor már túl késő volt elkerülni azokat. A nép később így kesergett: „minden bűneinket csak öregbítettük azzal a bűnnel, hogy királyt kértünk magunknak” (1 Sámuel 12:19).

A világ vonzásai

Tágabb értelemben ugyanazon Izráel házának a tagjai lévén azt a parancsolatot kaptuk, hogy ne legyünk pont olyanok, mint mások, és ne legyünk pont olyanok, mint a világ. Ám csakúgy, mint Isten népe Sámuel napjaiban, mi is erős vonzásnak vagyunk kitéve, hogy olyanok legyünk, mint azok, akik alacsonyabb rendű utakon járnak; akiket magával ragad a világ szeszélye a viselkedésükben vagy a meggyőződésükben.

„Az igaz hívők számára – jegyezte meg Neal A. Maxwell elder (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából – mindig is jelen voltak a világ csábításai és kísértései – beleértve annak élvezeteit, hatalmát, dicséretét, pénzét és felemelkedését. Mostanra azonban sok egykor hasznos támogatói rendszer megroggyant vagy összetört. Ráadásul a világ káros dolgait egy mindent átható technika értékesíti, és a média zárótüze reklámozza, amelyek képesek elérni szinte minden házat s hazát.”¹

És mik azok a „a világ káros dolgai”? Nézz körül! A celebimádat, az anyagiasság, az önérdek, valamint a divat néhány alkotóeleme – a jó öreg élvhajhászás – fenyegeti a lelki fogékonyságunkat minden alkalommal, amikor bekapcsoljuk a tévét, online keresést végzünk, vagy kilépünk a bejárati ajtón.

Arra lettünk elhívva, hogy váljunk külön a gonoszságtól (lásd Alma 5:57), és mi legyünk a világ lelki kovásza, anélkül, hogy minket alakítana önmagához a világ lelki kopása.

„Amikor egyes emberek azt mondják nekünk, »ti nem vagytok olyanok, mint mi«, ezt feleljük: »tudjuk; nem is akarunk olyanok lenni« – mondta John Taylor elnök (1808–1887). – Olyanok szeretnénk lenni, mint az Úr; mi az Ő kegyelmét és jóváhagyását szeretnénk biztosítani, és az Ő mosolya alatt élni, valamint elismerni, ahogyan az ősi Izráel tette egy bizonyos alkalommal: »az Úr a mi Istenünk, bíránk és királyunk, és Ő fog uralkodni felettünk«.”²

Az Úr kinyilatkoztatás által azt parancsolja nekünk, hogy „te[gyük] félre e világ dolgait, és keres[sük] egy jobbnak dolgait” (Tan és szövetségek 25:10). Van segítségünk ebben a feladatban. Mert bár zavaros, viszálykodó és felfordulással teli világban élünk, az isteni útmutatásnak köszönhetően nem kell „Isten nélkül éln[ün]k a világban” (Móziás 27:31).

Út a biztonságba

hivatalos csoportkép a Tizenkét Apostol Kvórumáról 2018-ban — Apostoli szolgálatunk palástjában kijelentjük a világnak, hogy Jézus Krisztus visszaállított egyházát prófécia, látnokság és kinyilatkoztatás vezeti.

Miután közel három évtizede szolgálok a Tizenkét Apostol Kvórumában, bizonyságomat tehetem arról, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházát vezető bölcs férfiak oly mértékben fogják fel az erkölcsi és társadalmi kérdéseket, ami felülmúlja a világ bármely kutatóintézetét vagy agytrösztjét. Az életünk, az utazásaink, valamint a hátterünk sokfélesége olyan rálátást nyújt számunkra a világra, ami keveseknek adatik meg.

Amikor ez a közös élmény az apostoli szolgálattételünk palástjával párosul, akkor kijelenthetjük és ki is jelentjük a világnak, hogy Jézus Krisztus visszaállított egyházát prófécia, látnokság és kinyilatkoztatás vezeti. Az ebből az isteni útmutatásból eredő világosság átvezeti az újkori Izráelt az elsötétülő világ lelki és fizikai veszélyein.

„Életem során minden alkalommal, amikor halogattam a sugalmazott tanács követését, vagy úgy döntöttem, hogy én kivétel vagyok, rájöttem, hogy veszélynek teszem ki magam – mondta Henry B. Eyring elnök, második tanácsos az Első Elnökségben. – Amikor figyeltem a próféták tanácsára, éreztem azok imában történő megerősítését, és követtem azokat, akkor mindig azt tapasztaltam, hogy biztonságos hely felé tartok.”³

A prófétákat semmi nem foglalkoztatja jobban annál, mint hogy Isten gyermekeit a Szabadító Jézus Krisztushoz vezessék, aki el fogja vinni őket a megígért földre, amint azt a készségesekkel és engedelmesekkel az ősi időkben is megtette. Azonban a prófétai tanácsnak való engedelmesség halogatása vagy elutasítása azt jelenti, hogy veszélybe sodorjuk az életünket.

Már azelőtt elérkezett az ideje annak, hogy az emberek bűnbánatot tartsanak, mielőtt Noé beverte az első szögét a leendő bárkába. Már azelőtt elérkezett az ideje annak, hogy Izráel gyermekei emlékezzenek a Jehovával kötött szövetségükre, mielőtt Mózes lejött a Sínai-hegyről és összetörte a kőtáblákat. Már azelőtt elérkezett az ideje annak, hogy Sámuel kortársai elutasítsák a királyság elképzelését, mielőtt Sámuel figyelmeztette őket a meggondolatlan követelésük miatt.

Napjainkban az Úr azt mondta az Ő felkentjéről:

„[S]zívleljétek meg minden szavát és parancsolatát, amelyet úgy ad nektek, ahogyan ő kapja azokat, teljes szentségben járva énelőttem;

Mert az ő szavát úgy fogadjátok, mintha az én számból eredne, teljes türelemmel és hittel!” (Tan és szövetségek 21:4–5).

A mi napjaink prófétája

Russell M. Nelson elnök és mások a szenteket üdvözlik Kínában, Hongkongban — 2018. április 21-én, egy nyolc országot érintő szolgálattételi körút részeként, Nelson elnök és Holland elder a feleségükkel együtt köszöntik a szenteket Hongkongban

Sámuelhez hasonlóan a mai próféták, látnokok és kinyilatkoztatók is olyan bölcsességgel rendelkező férfiak, amilyennek a zöme csak az életkorral szerezhető meg. Russell Marion Nelson elnök 97 éves. Amikor áttekintjük sugalmazott vezetését, kétség sem fér hozzá, hogy van prófétánk Izráelben. Gondoljatok csak szeretetteljes tanácsai és útmutatása néhány példájára:

Nelson elnök arra szólított fel minket, hogy „gyarapíts[u]k a kinyilatkoztatás elnyerésére irányuló lelki képesség[ün]ket”, figyelmeztetve, hogy „nem lehet majd lelkileg túlélni a Szentlélek útmutató, irányító, vigasztaló és állandó hatása nélkül”⁴.
Vezette az egyházat abban, hogy bevezesse „egy újabb, szentebb megközelítését… a másokról való gondoskodásnak és a nekik való szolgálattételnek”⁵.
Átvezetett minket egy világjárványon, és segített alkalmazkodnunk egy otthonközpontú egyházhoz, „megtámogatva mindazzal, ami a gyülekezeti, egyházközségi és cöveki épületeinkben történik”⁶.
A vasárnapi hódolatunkat az úrvacsorára, a vasárnapi viselkedésünket a sabbatnap megszentelésére összpontosította.⁷
Felgyorsította a templomi munkát, bejelentve több mint 80 új utolsó napi templom építését.
Arra kért bennünket, hogy állítsuk vissza „az Úr egyházának helyes nevét”, megígérve, hogy „Ő, akinek az egyháza ez, olyan hatalmat és áldásokat áraszt majd az utolsó napi szentekre, amilyet még nem tapasztaltunk”⁸.
Arra kérlelt bennünket, hogy „tapasztalj[u]k meg, milyen megerősítő hatalommal bír a mindennapi bűnbánat: azaz, hogy minden egyes nappal egy kicsit jobban teljesítünk és jobbak vagyunk”⁹.
E szavakkal buzdította a szenteket: „Őt hallgasd!”, ami „megadja az életben elérhető siker, boldogság és öröm mintáját”¹⁰.
Bicentenáriumi kiáltványt adott át a világnak, mindenkit arra hívva, hogy tudja meg: „a mennyek nyitva állnak”, és „Isten tudatja az Ő szeretett fiaira és leányaira vonatkozó akaratát”¹¹.
Arra kérte a szenteket, hogy fogadják a jövőt az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel, ami „megnyitja Isten hatalmát a saját életünkben”¹².

Nelson elnök kijelentette: „A próféták látják, mi következik. Látják, milyen szívfájdító veszélyeket helyezett vagy helyez majd az ellenség az utunkba. A próféták az előttünk álló hatalmas lehetőségeket és kiváltságokat is látják, melyek azokra várnak, akik az engedelmeskedés szándékával hallgatják őket.”¹³

Bizonyságomat teszem arról, hogy Nelson elnököt előre elrendelték, hogy őrálló legyen a toronyban (lásd 2 Királyok 9:17) a napjainkban:

Egy próféta, ki arra szólít,
Engedd, hogy Isten uralkodjon,
És gyűjtsd egybe Izráelt,
Itt és túl a fátyolon.14

Lelkesen énekeljük az Izráel, Istened szólít című harsogó himnuszt.¹⁵ Kívánom, hogy amikor szólítanak bennünket, akkor utolsó napi szentekként úgy válaszoljunk, ahogy a kis Sámuel tette, aki majdan érett fejjel Isten prófétájaként szolgált: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád” (1 Sámuel 3:9; lásd még 10. vers).